Szavak a megtisztuláshoz – G. István László versei az áprilisi Kortársban

G. István László

Közeli bokor

Kei Millernél olvasom, hogy mindig van
közeli bokor. Ahova elcipelik a testet,
ahol a lágy, csontszáraz redők megnyílnak
a betolakodó hús előtt. A test minden
szövetéből pelyva lesz, valami össze-
tartja. Talán a szél, talán a görcsös
önfeladás. Csak a férjre, kedvesre
nem gondolni közben – úgy lenni
széttépett vászoning, harisnya, hiába
karistoló körmök között a vágy
ügyetlen tárgya, hogy a rázkódó
pelyva önmagát túlélje, megtalálja
valami átálmodott, magához
sosem térő testben. Elképzelni:
az ütemes rándulások hangja csak
háttérhang, a gyógyulhatatlan hússá
lett átváltozást pergésként kísérő
filmzene, miközben nem lehet, a test
önmagát túllicitálja. Képzelni: nincs,
vagy csak úgy beteg, hogy az orvos
csépeli, cibálja egy összetákolt műtőasztalon.
Akkor a pelyvától az egy gabonaszem
elválik, megőrzi a szentlélek, hiába
zúzza háború. Ép, tiszta lesz. Csak
a tekintetében marad Ukrajnában,
épp úgy, mint Jamaicában mindörökre
a fény: ocsú.

A vendég

Aki sáros lábbal érkezik, és cipőjéről
a sárrögöket a lábtörlő előtt leveri; akinek
a sár nem a cipőjén, hanem a szemében
mutatja, jobb nem tudni, mi lett annyi
látvánnyal a szemgolyó fehérje mögött, hogy a
barnát nem szünteti meg se az írisz, se a
pupilla; akit úgy öltöztet a sár, hogy ruhája
termő lett, ha levenné, s beborítaná a földet,
kihajtana belőle a búza; akinek a sár nem
a szemében, csak az emlékezetében él,
s az élet idejét rögtön a halál idejével
oltja be, ha elmesélné, mi történt vele,
mintha egy friss halott ismerne a történetében
magára; akinek a képzelete sáros, az verseket
ír, szavakat keres a megtisztuláshoz, de
mikor megjelenik szövegében a fehér, barnát
kever az anyagához; aki Istenként érkezne hozzánk,
az se tudna a sártól elkülönülve megjelenni,
ha már vendég lett, és belép, minden mozdulata
sarat kavar, sárból ismeri fel, hogy emberként
hogy kell lenni. Aki angyalként jön, azt a sár
hiánya súlytalanná teszi, s hogy emberek között
jár, észre sem veszi. Ha mind egyszerre jönne,
s összeadná, amit tud, akkor se tudná
megmondani egy se, hogy mi a sár. Ezért
a vendégjog mindenkinek jár.

Az almaevő

Az almaevő lány fogán a fény
úgy törik meg, ahogy egy ígéret
megszegése látszik az ígéret
kimondása közben. Délután van.
A Nap elhagyta legmagasabb
helyét, mostantól gyakorolja
az alámerülést, ami csak látszólag
megy könnyen. Az ég fehér,
kiégett fénykép, emléksorvasztó
magánnyal veszi körbe a sárga
vánszorgást, nem ad időt, hogy
a horizontig érjen. Serceg a hús,
ahogy a fog kiszakítja a kásás,
a torok csatornáján csak kínlódva
utat találó falatot. A lányt nem
lehet megszólítani. Minden közeledés
olyan lenne, mint a limány a folyón,
együttérzés, vád felfelé folyna
a forrás felé, fordítva, mint az alma.
A sors közös vállalása nem érne el
a tengerig. Mostantól együtt élni
felkapaszkodás, miközben odalent
vár torkolat, sír vagy a nagy elnyújtózás
a sós víz felé, helyette kövek, kavicsok
között törve, fordítva menni, de nem
az eredethez, csupán egy csorgó, hegyi
csermely irányába, ahol nem Isten,
csak egy szó lakik, ami meg nem nevez
semmit, nem szól senkihez, csak
kimondható, mint az almaíz, mint ez a vers.

A versek a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 3. oldaltól olvashatók. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.