Folyamatos jelen

Nem kedvelem a szocfotót, mert nem érzem őszintének. Beállított, érezhetően a fotós szűrőjén keresztül (tehát már előre értelmezve, „készen”) látjuk az általában sínylődőkről készült képeket, valami steril kiállítótérben. Itt aztán nagyon átérzi mindenki, hogy „hát lehet így élni?!” Közben mindig elszégyellem magam, mert ez az én szegénységi bizonyítványom, a beleérzés és empátia teljes hiánya – miközben a „képnézés” a munkám. Mégsem tudok szabadulni soha ettől a gondolattól: a fotó nagyon gyanús nekem.

Így mentem el a Ludwig Múzeumban látható Pieter Hugo-kiállításra is: a kételyeim még erősebbé váltak, de most már legalább tudom, hogy miért. A This Must Be The Place című kiállításon Hugo fényképei annyira megrázóan őszinték és személyesek – nota bene nyilván a művész számára is, de elsősorban nekem, mint nézőnek –, hogy leránt mindenféle leplet a „sarlatánokról”.

A fotókon nincs sallang, körítés: az van rajtuk, ami. Hugo sok időt tölt modelljeivel, akik ezért megszokják a kamerát – a figyelő tekintetet –, ami feszélyező és kényszerítő erővel öntudatlanul is viselkedésre szorítja az embert. Hogy úgy viselkedjen, olyannak láttassa magát, amilyennek ő gondolja, vagy amilyennek láttatni szeretné magát, illetve amilyennek szerinte mások látják. A regulázó tekintet megszokottá válásával ez a frusztráció megszűnik, és – Barthes szavait idézve – „az arckifejezés kifejezi az alanyt, amint épp nem tulajdonít semmi fontosságot önmagának”. (Roland Barthes: Világoskamra, Európa, Budapest, 1985, 125.)

Hugo Hiéna és egyéb emberek sorozatára ez kiváltképp igaz, hiszen egy vándortársulatot fotózott, akik saját maguk produkálásából élnek. Az idomárok kuriózumra építő pózolása, az egzotikum illúziója szertefoszlik a fotókon, ahogy a főszerepet a „vadállatok” és gazdáik kapcsolata veszi át. De a felfokozott teatralitás negációja ugyanilyen könnyen felfedezhető a fotós Nollywood sorozatában is.

Tartós hiba című sorozatán ez talán még kiélezettebb: a teljesen szürreális helyzet, ahogy a világ szemetéből szemezgető emberek kényelmesen mozognak ebben az abszurd környezetben – miközben kikerülhetetlenül engem néznek.

Ettől a neutralitástól válnak a dél-afrikai fotós képei ilyen erőssé. Mivel embereket örökít meg, a fénykép nézése közben is embereket keresek. Személyeket kutatok az emberi jelben (az alakokban), de a helyükön csak egy falat találok – vagy még inkább tükröt, amely minden, a megismerés szándékával kiinduló pillantást visszairányít a nézőre. Keressük a viszonyítási pontokat, ahol találkozhatunk az ábrázoltakkal, de minduntalan csak magunkra ismerünk. De nem mi vagyunk a képben, hanem a kép van bennünk. Ettől olyan mélyen humánus Hugo munkássága: nem bemutat vagy ábrázol; dokumentál. Művészetén keresztül azt kínálja fel tapasztalni valóként, ami csak az emberből, a személyből – belőlem indulhat ki. Ott van, és ezt az „ott”-ot a fotó médiumát meghazudtolva a múltból átemeli a jelenbe. „Itt és most”-tá.

A kiállítás címe már csak ezért is igen találó. A legtöbb fotó elég nagyméretű, egy-egy fénykép megtekintése kijelöli a maga (befogadói) terét. A látvány kizár minden mást, perifériára szorít minden külső behatást. A fénykép van, és a néző. A fényképen szereplő ember és a befogadó – és a kettő párbeszéde. A fotó megörökít, de nem csak azt mondja, hogy „ez volt” – vagy jelen esetben „ennek kell lennie annak a helynek” –, hanem konkrétan rá is mutat: Ez az, ez van. Ez – itt és most, vagyis: én.

Pieter Hugo: This Must Be The Place. Válogatott munkák 2002–2013

Ludwig Múzeum, 2013. május 24. – augusztus 11.