×

Szex a lelke mindennek?
Lars von Trier: A nimfomániás, 2. rész
Rédai Gergely
2014 // 02. 07

Az ígéretes bevezető után a szex­függő Joe perverz kálvá­riája le­nyűgö­zően össze­tett audio­vizuális és szel­lemi élményt nyújtva pereg tovább. Társa­dalom­kritikus attitűd, tan­mesés tör­ténet­alak­zatok és az eddi­gieknél több blasz­femikus, ironikus humor jellemzi A nimfo­mániást kitel­jesítő részt.
Az első „kötet” végén levetített előzetes alapján sokan arra számítottak, hogy a film második felében több pornográf képsorral és extremitással bombáz minket a provokatív dán rendező, de bízvást állíthatjuk, hogy akinek az első két óra nem feküdte meg a gyomrát, az a második kettőt is végig tudja nézni. A testiség ábrázolása továbbra sem válik öncélúvá, bár kétségtelen, hogy bizonyos képsorok a sokkhatásra is erősen apellálnak.

A mozikópiát ott vágták félbe, ahol a címszereplő a szexuális kiégés végső fázisába jutva ráeszmélt, már képtelen a kielégülésre. Noha a második részben eleinte ennek ellenére jó párost alkot Jerôme-mal, a probléma nem marad sokáig a felszín alatt. Joe anyaként is tovább hajszolja a kielégülést, és szélsőséges szexuális kísérletezésbe kezd. Frusztrációját végül új munkájában éli ki, sajátos alvilági adósságbehajtóként pszichoszexuális kínzásnak veti alá áldozatit.

A sztori bizarr epizódjai ellenére a cél nem a sokkolás, inkább az erőteljes és komplex érzelmek felkeltése. Ennek érdekében Trier nem riad vissza tabuk kimondásától vagy az intertextuális mutatványoktól sem. Sikerül például egy pedofilt − aki elfojtja ösztöneit − erkölcsi hősként bemutatnia: a jelenet minden tanmeseszerű mellékízével és abszurditásával együtt is mélyen megérint. A történet egy másik pontján, amikor a címszereplő egyedül hagyja éjszakára néhány éves kisfiát, aki veszélybe kerül, a rendező az Antikrisztus nyitányát idézi meg − sokan fel is nevetnek a moziban Händel Rinaldója hallatán, de a képsor egyszersmind megrázó, mert felvillant egy korábban már kijátszott lehetséges folytatást. (Nem véletlen, hogy épp az Antikrisztust idézi meg a direktor, amelyben szintén a szexuális frusztráció mozgatja az allegorikus cselekményt, és sok értelmezés szerint a nő egyenesen a gonosz szellem megtestesüléseként jelenik meg.)

A történet elmeséltségét kiemelő mozzanatokból, a narratív trükkökből, ironikus blaszfémiából fakadó komikum ebben az etapban még hangsúlyosabbá válik. Amikor Joe a szabad ég alatt spontán orgazmust él át, két alak jelenik meg előtte látomásként, de egyikük sem Szűz Mária, mint hiszi, hanem, ahogy Seligmantól megtudjuk, a Jelenések Könyvének babiloni szajhájáról, illetve Messalináról, a világtörténelem leghíresebb nimfomániásáról van szó. Akinek a látomás okozta meglepetéstől nem jutott eszébe nevetni, az Seligman szkeptikus szemöldökvonogatását látva jó eséllyel nem állja tovább pókerarccal. Az ehhez hasonló intermezzók szelepként funkcionálnak a hosszú, nyomasztó filmfolyamban, amelyek révén kissé kiengedhet a néző, ugyanakkor irrealitásukkal a (tan)mese felé közelítik az alkotást. A megható jelenetek egy része is inkább mesésnek, de legalábbis szimbolikusnak hat: amikor például Joe végre rátalál „életfájára”, nehezen tudjuk eldönteni, hogy a valóságot vagy vágyai projekcióját szövi épp történetbe az elbeszélő. Bizonyos pontokon ugyanakkor a realitás talaján maradó helyzetkomikum is jól működik. (Joe képes hivatásos tolmácsot fogadni, mert egy afrikai férfit szeretne szexre invitálni, és a minden egyébre remekül felkészült tolmács zavarán nem lehet nem mosolyogni.)

A nimfomániás második „kötete” az 5. fejezet befejezésétől három további fejezeten át a kiinduló pillanatig vezet vissza bennünket, miközben Trier a film végére minden reménykeltő szálat porig rombol, a szexuális ösztönök diadalt aratnak a szerelmen, a társadalmi morálon és a barátságon is. A vallomás lezárultával azonban egyfajta nyugvópontra jut a film, de az öntörvényű dán rendező ezúttal sem állja meg, hogy valamiféle csattanóval ne toldja meg a végjátékot. Ahogy korábban giccsesen harangokat kongatott szentté avatva hősét (Hullámtörés), vagy elpusztította az egész bolygót (Melankólia), most lerombolja egyetlen humánusnak ábrázolt karaktere nimbuszát, noha annak eddigi jellemrajzából korántsem következett a fordulat. Nehéz eldönteni, hogy a meglepő zárlatot Trier akasztófahumorának villanásai között helyezzük-e el, vagy az ember és ösztönei között vívott harc végső kimenetelére vonatkozó ítéletként interpretáljuk. Valószínűleg mindkét megközelítés érvényes lehet, de a karikatúraszerű befejezés sem így, sem úgy nem válik az alkotás előnyére.

Pont: 8/10

A nimfomániás, 2. rész (Nymphomaniac)
Színes, feliratos, dán-német-francia-belga filmdráma, 122 perc
Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Operatőr: Manuel Alberto Claro
Szereplő(k): Charlotte Gainsbourg (Joe), Stellan Skarsgard (Seligman), Shia LaBeouf (Jerôme), Jamie Bell (K)
Bemutató: 2014. január 16.
(Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben