×

Jól szerkesztett őszinteség
Richard Linklater: Sráckor
Rédai Gergely
2014 // 09. 24

Richard Linklater filmje póztalan, őszinte élet­kép­folyam, mely nem akar több­nek látszani, mint ami, az egész mégis többet ad ki a részek összes­ségénél. Bár a „cselek­mény” behatá­rolható miliő­ben mozog, szinte észre­vét­lenül, mégis jól érzé­kel­hetően töri át önnön korlá­tait.

Egy Matthew McConaughey által készített interjúban a Sráckor rendezője azt állítja, sosem volt cselekménypárti. „Az életben vannak, szereplők, sztorik, de cselekmény az nincs.” Linklater szereti a látszólag lazább, széteső szerkezeteket, és a Sráckorban is hiába keresünk jól kijelölt végpont felé tartó, kauzális rendben pergő cselekményszálakat. A todorovi meseív, amely az egyensúlyi állapottól annak felbomlásán át a harcon keresztül az új egyensúly létrejöttéig vezet, legfeljebb kisebb epizódokon belül villan fel, nem látványosabban, mint a valós hétköznapokban. Ugyanebben a beszélgetésben a rendező azt is leszögezi azonban, hogy a Sráckor korántsem csapongó, improvizatív film. „Már a forgatás kezdetekor tudtam, mi lesz az utolsó beállítás. A film nagyon is strukturált.”



Linklater mozija nemcsak narratológialilag különleges, hanem műfajilag is nehezen besorolható, és a készítés mikéntjét tekintve is egészen egyedi vállalkozás. Tizenkét éven át forgatták ugyanazokkal a szereplőkkel, akik a szemünk előtt nőnek fel (vagy lesznek öregebbek) a vásznon. De a film egyedi ízét nem ez az alapvetően technikai adalék szolgáltatja. Számos szelekciós döntés és pozicionálás vezet odáig, hogy három órában valóban elénk táruljon egy srác férfivé érése. A folyamathoz sok kötelező mérföldkő is társul: az első szerelem, szülinapozások, az első nagy barátságok, a kamaszos lázadás és önkeresés tipikus epizódjai. De hogyan válik mindez izgalmassá, hogyan kerüli el a film, hogy sztereotípiák és közhelyek leltára legyen? Az biztos, hogy a végeredmény nem egy újabb elcsépelt kamaszmozi lett.



A film zárómondatai „Mindig most van.” , illetve „Nem te ragadod meg a pillanatot, hanem a pillanat ragad meg téged”, akár egy facebookos Coelho-idézetgenerátorból is származhatnának, de aki végigülte a megelőző majd három órát, nem fogja közhelyesnek érezni ezeket az emlékkönyvbölcsességeket. A rendezőnek sikerül feltöltenie a sablonokat, egyénivé formálni a kliséket. És ha valami, akkor ez komoly művészi teljesítmény. De ne gondoljuk, hogy a dialógusok csupa unalmas frázist görgetnek, nagyon is elevenek, tele őszinte érzelmekkel, ugyanakkor nem akarnak többnek látszani annál, mint amik valójában. És lássuk be, ez igencsak ritka a hasonló generációs látképet vagy egy-egy életkor modellezését célzó filmes próbálkozások között. A Sráckor pillanatok, életképek sorozata, de Linklater életképeit nem pusztán szociografikus szemmel figyeljük, és nem is csak a leképezett célközönség képes bevonódni a filmbe. Tudunk azonosulni és elidegenedni, át tudjuk élni és érezni akár a tipikus helyzeteket (szülinapok, összezördülések), akár a különleges alkalmakat (sorsmeghatározó véletlen találkozás), és szinte észrevétlenül időről időre gondolkodnivalót is kapunk.

Linklater általában értelmiségi miliőbe helyezi történeteit, szereplői egyszerre a cselekmény mozgatórugói és önmagukra, környezetükre reflektáló rezonőrök. A főszereplő Mason felnőtté válásának folyamatát is számos jól elhelyezett kis eszmefuttatás fűszerezi, melyek önmagukban talán nem lennének revelatív erejűek, de együttesen a látszólag spontán hömpölygő „cselekmény” fölé boltozódnak, és végül egy nagy, nehezen megragadható kérdéssé állnak össze: „mi végre” ez az egész, hol vannak stabil pontok az életben, és ha nincsenek, mégis mibe is lehet kapaszkodni? (Az efféle gondolatfutamokhoz járulnak hozzá például az olyan kisebb okfejtések, mint Mason rágódása a kollégiumi szobabeosztást szervező kérdőíves rendszer prózaiságán, az apa elmélkedése a Beatles tagjainak szerepéről az együttesben, vagy önironikus sajnálkozása az érzelmek időzítésén: felesége nem várta ki, míg „ez a kasztrált családapa-típus” válik belőle. Nem kapunk nagy megfejtéseket, didaktikus magyarázatokat, Linklater idealizálás és giccs nélkül vezet végig a hosszú életképfolyamon, de filmje nem válik szánalomvadász sorsdrámává sem. A konfliktusok, válások, részeges mostohák, a gyermekeit egyedül nevelő anya embert próbáló erőfeszítése a diplomáért ugyanazzal a természetességgel jelenik meg a vásznon, mint az ünnepek boldog pillanatai, az első, mosolyogtató kamaszcsínyek és az első szerelem.



A rendező a szó szoros értelmében időt ad színészeinek a kibontakozásra, akik ezt meg is hálálják. Nem csak Ethan Hawke hozza a kötelezőt, de Patricia Arquette is jó választásnak bizonyul, és a gyerekszereplők, valamint az epizódfigurák is tökéletesen a helyükön vannak, hitelesek. A Sráckor úgy tud spontán és őszinte lenni, hogy minden snitt magán viseli a rendező kézjegyét és a színészek egyéniségét.

A film sokkal több, mint a fiatal Mason története, noha az ő sorsa sem marad háttérdíszlet valamiféle nagy világmagyarázat színpadán. Bár a „cselekmény” jól behatárolható miliőben mozog, Linklater nagyívű alkotása jól érzékelhetően mutat túl önmagán.

Pontszám: 9/10

Sráckor (Boyhood)
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 166 perc, 2013
Rendező és forgatókönyvíró: Richard Linklater
Operatőr: Lee DanielShane F. Kelly
Szereplők: Ellar Coltrane (Mason), Patricia Arquette (Olivia), Ethan Hawke (Mason Sr.), Nick Krause (Charlie), Sam Dillon (Nick), Tom McTigue (Mr. Turlington), Zoe Graham (Sheena)
Bemutató dátuma: 2014. szeptember 18. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben