Csak szex és más semmi…

Visszafojtott és fojtó hangulatú mozi az Idegen a tónál, amelyben az erotikafosztott szexthriller fekszik össze a minimalista művészfilmmel. Guiraudie olyan szigorúan keretez, mint Robert Bresson, kameráját egy percig sem mozdítja el a tópartról és a mellette elterülő, ritkás erdőről. A homoszexualitás fősodrától messze helyezkedő, szexre vadászó melegek tengetik itt napjaikat, a parton lézengenek, a fák árnyékában pedig kiélik a legkülönfélébb vágyaikat. A kedves, puhabeszédű Franck is itt téblábol, s miközben a bajszos, maszkulin Michellel szemez, összebarátkozik a partra csak úgy odaverődött hetero Henrivel, aki a tó családos oldalának túlzott normalitása és egy szakítás bánata elől menekült a túlpartra.

A kettejük közt szövődő barátság az Idegen a tónál talán egyetlen humánus érzelme. Míg a párkapcsolatát puszta szexuális viszonyként megélő Henri a barátságot, a könnyen szerelembe eső Franck a veszélyes, alkalmi testi kapcsolatok izgalmát fedezi fel magának. Felfedezéseit azután is folytatja, hogy hullát vet partra a víz: az apátiában közösülő melegközösséget még a rejtélyes haláleset sem zökkenti ki rutinjából. Guiraudie ezért is fogalmaz olyan naturalisztikusan: a ruha nélkül, széttárt lábakkal üldögélő férfiakat teljes természetességgel mutatja a kamera, amely a férfi test ábrázolásának normáit írja felül és fogadtatja el. A pornóba illő ejakulációk és aktusok bemutatása viszont már egyértelmű sokkértékkel bír – az alkalmi kapcsolatok nyers testiségének a bőrfelszín alá nem érő ürességéről szól.

Guiraudie, ha homályosan is, de Franck érzéseiben mégis mélyebbre tekint. Szex és szerelem határmezsgyéjén figyeli főszereplőjét, és az emberi érzelmek képlékenységéről mesél akkor is, amikor az aktusok során megszületik a szerelmi érzés, és akkor is, amikor Henri és Franck beszélgetései során az előbbiben valamiféle férfibarátsággal kevert szerelem alakul ki – erotikus tartalom nélkül.

Az Idegen a tónál azonban korántsem melegdráma, hanem egy minimalista eszköztárral felépített, fullasztó thriller. A kritikák Hitchcockot citálják elő párhuzamként, de Guiraudie filmje csak képalkotásában idézi a suspense mesterét – vágástechnikájának brutalitása már inkább az olyan Hitchcock-tanítványok érzékibb és agresszívabb műveire hajaz, mint Roman Polanski vagy Brian DePalma. Az Idegen a tónál erőssége tehát, hogy filmnyelvi eszközökkel és nem kimódolt thrillercsavarokkal teremti meg a feszültséget. Nemcsak a klasszikus film térépítésének szabályait hágja át, és löki ki ezzel nézőjét a komfortzónából, hanem az egész tóparti közösséget egymásba hatoló tekintetek párharcaként rajzolja fel. Ritualisztikusan ismétlődő, banális képsorokból építkezik (megérkezés a parkolóba, séta a partra, vetkőzés, terepszemle), de a tó mellett egy-egy tekintetváltásban komplett történeteket és hatalmi harcokat mond el. Ahogy a nézőnek szemvillanásokból, elejtett félmondatokból kell kibontani a viszonyrendszereket, úgy magát a történetet is neki kell összeraknia, mivel a rendező következetesen alulfogalmaz. Kihagyásokkal központozott filmjének feszültségét pont a bizonytalanság fokozásával tolja a tűréshatárig. És egy kicsit még annál is tovább.

Pont: 8/10

Idegen a tónál
Színes, feliratos, francia erotikus thriller, 100 perc, 2013
Rendező és forgatókönyvíró: Alain Guiraudie
Operatőr:  Claire Mathon
Vágó: Jean-Christophe Hym
Szereplők: Pierre Deladonchamps (Franck), Christophe Paou (Michel), Patrick d'Assumçao (Henri)
Bemutató: 2014. március 6. (Forgalmazó: Cirko Film)