×

A mexikói gitárzene rejtelmei
Denis Villeneuve: Sicario
Szövényi-Lux Balázs
2015 // 10. 16

Denis Villeneuve legújabb kemény mozija, a Sicario a me­xikói drog­há­ború leg­mélyebb mocs­kába rántja a nézőt. Hulla­nak a fejek, borzo­lódnak az ideg­szálak, reme­kelnek a színé­szek, szépen szól a gitár is. De hol marad a meg­lepetés?

Denis Villeneuve legújabb kemény mozija, a Sicario a mexikói drogháború legmélyebb mocskába rántja a nézőt. Hullanak a fejek, borzolódnak az idegszálak, remekelnek a színészek, szépen szól a gitár is. De hol marad a meglepetés?



Ha valaki azt mondja, hallgassunk egy kis mexikói gitárzenét, mindjárt beugrik a stílus, a lendületes, érzelmes dallamvilág. A zenét hallgatva aztán megállapíthatjuk: szépen szól a gitár. Gazdája érti a technikát, magabiztosan pengeti a húrokat, kicsit meg is borzongunk, az előadás végén pedig természetesen tapsolunk, hiszen minden a helyén volt. De ha igazán őszinték vagyunk, bevallhatjuk: nem lepődtünk meg. Erre számítottunk, vagy valami egészen hasonlóra.



Valahogy így érzi magát az ember a Sicario című dráma közepette, miközben a mexikói–amerikai határon zsonglőrködő FBI-csapat drogháborúját figyeli: szinte minden jelenet ismerős, mégsem unatkozunk, sőt megannyi okunk van az elismerő mosolyra. A filmet rendező Denis Villeneuve egyike azoknak a biztos kezű mestereknek, akik rendre magas minőségben alkotnak: legyen szó közel-keleti családdrámáról (Felperzselt föld) vagy amerikai gyerekrablásról (Fogságban), a kanadai direktor megrázó és emlékezetes helyzeteket tár elénk. Jellegzetes kézjegye a naturalizmus, a húsbavágó jelenetek és a meggyötört hősök kidolgozott ábrázolása. Ebbe a vonalba tökéletesen illeszkedik a Sicario is, melyben egy fiatal FBI-ügynök belekerül a mexikói drogháború legmocskosabb bugyraiba, és ahogy egyre beljebb hatol a káoszba, megkérdőjeleződnek morális értékei. A zűrzavar, az értékválság és az erőszakos jelenetek ábrázolása valóban minőségi, olykor bravúros és emlékezetes.



A nyitójelenet máris óriásit üt. FBI-ügynökök törnek be egy amerikai kisváros kertes házába a drogmaffia egyik feltételezett tagját keresve, és olyan horror tárul a szemük elé, melytől öklendezni kezdenek. Ekkor ismerjük meg az akciót vezető Kate-et, és innentől kezdve az egész pokoljárás az ő szemén keresztül tárul elénk. Emily Blunt elmerül a karakterben, meglepően esendő a harcképzett ügynök szerepében, nem ujjong minden egyes „sikeres” emberölés után, és komolyan megviseli a szenvedés – ahogy a legtöbb érző lelkű embert megviselné. Nem túlzás állítani, hogy eddigi karrierje legerősebb szerepével örvendeztet meg minket. Majd ahogy bonyolódik a cselekmény, és az akció átkerül a mexikói oldalra, ahol lefejezett alakok és utcai akasztások borzolják a kedélyeket, megismerjük a kollégákat is: a félig törvényen kívüli FBI-harcosokat a megbízható Josh Brolin és a hátborzongatóan kemény Benicio del Toro kelti életre. Kettejük közül del Toro sokrétű, egészen mély és megrázó alakításával Blunt ellenpotja lesz, a történet előrehaladtával szinte főszereplővé növi ki magát – az emberi és állati fantasztikus keverékét tárja elénk: őt is megilleti az elismerés.



És mielőtt kifogynánk a dicséretekből: Roger Deakins operatőr képei, világítása, hangulatfestése egyszerre idézi a Nem vénnek való vidék világát, olykor pedig mintha egy második világháborús filmet látnánk, úgy vezeti a kamerát a szereplők körül. A film tetőpontját jelentő éjszakai akció fényképezése, a rendezővel közösen kialakított elbeszélése a film döbbenetes, bravúros jelenete, mely nem utal ide-oda, hanem önmagában értékes, jelentős szerzői pillanat. Ahogy az ügynökök a szürkületben lépdelnek célpontjuk felé – sziluettjük látszik csak, s a rezdülő fűszálak –, majd eltűnnek a sötétségben: az ilyen pillanatok miatt marad emlékezetes a Sicario.

Mert minden más szempontból a drogfilmek vagy a drog köré épülő thrillerek zsánerdarabjáról beszélhetünk. A történet, a cselekmény, de még a szereplők is ismerősek számos előzményfilmből. Ami leginkább sablonos, az a „gonoszok”, a „másik” oldal ábrázolása egy jólelkű, ám szerencsétlenül korrupt rendőr személyében. A kisfia hívja: „gyere focizni, papa”, ám a férfi minden reggel meglepően fáradt, alig tud felkelni az ágyból… Vajon miért? Tudjuk a választ előre, ahogy a rendőr sorsát is sejteni lehet, és a kisfiú tragédiáját is. A cselekmény sodrása bőven hagy kívánnivalót maga után: a sok feszültség olykor egyszerűen már fárasztó, kellemetlen, ilyenkor elkalandozik a figyelmünk, pedig elvileg végig a karfát kellene szorongatnunk. Nem tudunk igazán azonosulni egyetlen karakterrel sem: Villeneuve hűvös, távolságtartó filmet alkotott – igaz, hamiskás érzelgősséget sem önt a nyakunkba.

Jól szólt a gitár?, kérdezzük végül. Jól, hangzik a rövid válasz, sőt hozzátehetjük, nagyon jól, igazán jól. Letaglózó és bűvöletes volt az élmény? Ezt azért már nem mondanánk. A Sicario hibája, hogy minden remeklése ellenére semmivel sem több, mint az eddig látott drogos drámák ügyes keveréke. Tudjuk, mire számíthatunk, tudjuk, mire fizettünk be. Azért mégiscsak szép lett volna úgy istenigazából, sosem látott-halott módon belecsapni a húrok közé!

Pontszám: 8/10

Sicario

Színes, magyarul beszélő, amerikai akcióthriller, 121 perc, 2015

Rendező: Denis Villeneuve

Forgatókönyvíró: Taylor Sheridan

Operatőr: Roger Deakins

Szereplők: Emily Blunt, Benicio Del Toro, Josh Brolin

Bemutató dátuma: 2015. október 22. (Freeman Film)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben