• Színház csecsemőknek

    A győri Vaskakas Bábszínház nemzetközi fesztiváljáról

    2015.10.14 — Szerző: Kovács Gábor

    A győri Vaskakas Bábszínház nemes feladatot vállalt, amikor idén először rende­zett meg egy nemzet­közi cse­csemő­szín­házi feszti­vált. Nem tudni, hogyan zajlott a prog­ram össze­állí­tása, pályá­zati vagy meg­hívá­sos alapon, de első alka­lom révén gyanít­ható ez utóbbi. Három work­shop és öt színi­elő­adás fért a keretbe.

  • A győri Vaskakas Bábszínház nemes feladatot vállalt, amikor idén szeptemberben először rendezett meg egy háromnapos, nemzetközi csecsemőszínházi fesztivált. Nem tudni, hogyan zajlott a program összeállítása, pályázati vagy meghívásos alapon, de első alkalom révén gyanítható ez utóbbi. Három workshop és öt színielőadás fért a keretbe.



    A zártkörű workshopokat első nap Roberto Frabetti, az olasz La Baracca Színház igazgatója és az európai léptékű Small Size, Big Citizens program felelőse indította. Ez a kezdeményezés 0–6 éves korú gyermekek kultúrához való jogát törekszik érvényesíteni, nemcsak világszerte utaztatott előadásokkal, de színházi szakemberek számára tartott találkozókkal is. Második nap dr. Király Ildikó, az ELTE egyetemi docense, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének Fejlődés-lélektani Osztályának munkatársa beszélt a kognitív fejlődésről. A záró napon Novák János, a Kolibri Színház igazgatója és az ASSITEJ, azaz a Gyermek- és Ifjúsági Színházak Világszervezete Magyar Központjának elnöke értekezett a zene szerepéről a csecsemőszínházban.

    Sokan úgy gondolják, hogy a csecsemőszínház, pontosabban a színház a legkisebbeknek új találmány. Pedig Londonban már 1978-ban készültek darabok ennek a korosztálynak (Theatre for Early Years vagy TEY), méghozzá kezdettől fogva kimondottan radikális felfogásban, tehát nem az idősebbeknek szóló művek lebutításával. A győri fesztiválon érezhető volt az a lassan harmincéves tradícióbázis, amelyre alapozva az egyes társulatok változatos, de magas színvonalú produkciókat állíthattak színpadra.

    A nyitó előadás, a Casa, amely a La Baracca vendégjátéka volt, igen erős kezdést biztosított. A két színész csöveket használt nemcsak a díszlet folyamatos építésére és átépítésére, de azokat számos más funkcióval is ellátta. A kis közönség teljes áhítattal figyelte az elemekkel való káprázatos játékot, amely mindannyiuknak ismerős lehet kicsit más tárgyakkal a járókában. A látvány folyamatosan jól követhető és átlátható volt a gyerekeknek a kevés szín következetes használata révén: szürke csövek, fehér kiegészítő díszletek és Carlotta Zini bő, piros pulóvere. A Casa már rengeteg előadást megért, tökéletesre csiszolt mű, amit nagy öröm volt Magyarországon köszönteni.

    A Ha Dede és a Pont, pont, vesszőcske elvontabban absztrahálva foglalkozik a világ jelenségeivel, újra és újra képezve konkrét, a kisgyermekek számára is felismerhető dolgokat, például asztalt vagy emberalakot. Kiss Erzsi, a Ha Dede előadója jól ismert figurája a hazai zenei életnek, akár az 1996-os alapítású Kiss Erzsi Zenéből, akár a Budapest Bárral, Colorstarral vagy az Eric Sumo Banddel való együttműködése miatt. A Ha Dede hamisítatlanul követi a zeneszerző-énekesnő hangzásvilágát egy teljesen más műfajban, főleg saját művészetének bilabiális hangokból építkező anyanyelve miatt, amely a babák számára igen otthonos. Az előadás Karel van Ransbeeck rendezésében valósult meg, a Kabóca Bábszínház és a belgiumi Theater De Spiegel együttműködésében. A rendező egyébként Budapesten tanulta a bábjátszás csínját-bínját, így szinte hazatérés volt számára ez a közös munka. A Ha Dede mikrokozmosza mintha egy kisgyerek kategorizációs erőfeszítéseinek lenne a kivetülése. Úgy jeleníti meg az értelemkeresést, az azonosítás igyekezetét, hogy egy felnőtt is megértheti, micsoda nehéz feladata van a gyermeknek, akiről szokásos azt tartani, hogy nem csinál semmit, „csak” játszik. Az alkotók elképesztő empátiával szólnak a kicsikhez – mintha nem is kortárs darabot látnánk, hanem egy kortalan misztériumjátékot. Ha valaki az életben csak egy csecsemő-előadás megtekintésére vállalkozik, ez legyen az.

    Hasonló élményt nyújt a Pont, pont, vesszőcske, amit Barbara Kölling rendezett Novák János meghívására a Kolibri Színházban. A darab nagy tömbgyurmák és faágak felhasználásával mutatja be az anyagok tuladonságainak feltérképezését, illetve azok akart vagy akaratlan metamorfózisát, amely a világot tanuló emberi elme számára igencsak nagy kihívás. A tetszés szerint alakítható, de időnként nem engedelmeskedő gyurma és a szúrós, nyurga, merev ágak kontrasztja könnyedén írja le minőségek széles spektrumát. A színészeknek nemcsak a klasszikus feladata, de kemény fizikai munkája is van az eseménysor ábrázolásában. Külön említést érdemel a zseniális zenei kiegészítés, amely Bornai Szilveszternek köszönhető, és elfeledteti a szemünk előtt zajló produkciónak a színészek számára igen megterhelő voltát, erősítve a varázslat atmoszféráját.



    A Tütü-tutu autó, amelyet a Blattner Géza-díjas Kocsis Rozi rendezett, már konkrétabb eszközökkel dolgozik. A színészek ruháján és a kellékekben is a kanárisárga és a tengerkék dominál. A rengeteg kisautó, amikkel az óriásbébiként kertésznadrágba öltöztetett Bora Levente és Vitányi-Juhász István játszanak, biztosítják a fiatal közönség lankadatlan érdeklődését. Ez azonban nem fedi le a produkció minden erényét. Különböző egyszerű formájú eszközöket vonnak be, például frizbit, hulahoppkarikát, székeket. Ezek egészen új funkciókat nyernek – hirtelen az asztalon gurított járművek hatalmas méretben jelennek meg, a forgalom beborítja a teljes játékteret. A hétköznapi szüzsé elképesztő intenzitással bomlik ki, a kis nézők belefeledkezhetnek az érdeklődési körükbe vágó tevékenység, a közlekedés különféle eseményeibe. Kocsis Rozi magabiztosan fogja vissza a fölösleges elemeket és ad szabad utat a gyermekek saját igényeinek. A vizuális összhatás ugyan kissé erőltetett, de ezt hamar elfeledjük, hála az előadók profizmusának.

    Ugyanez menti meg a Szerelmükből születtem én című produkciót a teljes csődtől. Balogh János és Lehőcz Zsuzsa derekasan helyt állnak a szülők szerepében. Dénes Emőke játéka némileg kiegyensúlyozatlanabb volt, de a legnehezebb feladatot, a család új tagjának megjelenítését ő kapta. „A jó csecsemőszínházi előadás nem mesejáték. A színpadi cselekvés nem történetet illusztrál, minden művész az általa választott színházi eszközökből teremt új világot“, szögezi le Novák János az ASSITEJ 50. születésnapjára írott köszöntőjében. A rendező, Khaled-Abdo Szaida szemmel láthatólag nem ért ezzel egyet, az ő darabja meglehetősen illusztratív szituációk tömött sora – kétséges, hogy ezt az információáradatot egy kisgyermek feldolgozza. Az idősebb gyerekek viszont már az egyes jelenetek dramaturgiai redundanciájával nem tudnak mit kezdeni, mint például az apa munkahelyén a véget nem érő kávézgatás és telefonos csacsogás.

    Khaled-Abdo Szaida egy interjúban azzal büszkélkedett, hogy már több külföldi gyermekszínházi fesztiválon járt – igaz, csak nézőként. Munkájában nem tűnik fel ez a tapasztalat. Rendezése sem tradíciókra, sem formabontó eredetiségre nem támaszkodik, más szóval dilettáns. Indokolatlan optimizmus vezette a Mesebolt Bábszínházat arra a döntésre, hogy ez a darab megszülessen, különös tekintettel egy ilyen produkció költségvonzatára. A giccses című színmű nagy hiányát szenvedi egy olyan központi szemléletnek a rendező részéről, amelynek vezérelvként kellett volna szolgálnia a darabot konstruáló megannyi döntési helyzetben. Az eredmény egy kliségyűjtemény. A díszletért felelős Fajgerné Dudás Andrea is, aki izgalmas festőművész, de mintha nem kapott volna iránymutatást, s jobb híján egy jellegtelen paravánt készített. Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy a rendező saját emlékeit vitte színre, ennek mélységes személyessége pedig ellehetetlenítette, hogy azt mások számára fogyaszthatóvá tegye.

    Ennek ellenére mindenképpen üdvözlendő a Vaskakas Bábszínház kezdeményezése, és reméljük, hogy meghonosodhat Győrben.


  • További cikkek