Ahol út még nincs: ösvények a kortárs költészet vadregényes tájain – Kritika a Felhajtóerő című kortársvers-antológiáról

Az irodalmi antológiáknak, bármely kor, nemzet vagy egyéb kategória legfontosabb darabjait próbálják is megragadni, számos cél és fókusz között kell dönteniük. Tulajdonképpen mindig a lehetséges narratívák egyike szerint szemezgetnek. A tipikus verstémák egyikét kiragadva, például ha egy, a magyarság költészetével foglalkozó antológiát állítunk össze, válogathatunk kesergő, dicsőítő, népies, urbánus hangnemek és még számos szempont szerint verseket. De vannak univerzális irányelvek, amelyek tematikától függetlenül előkerülnek a mérlegelésnél, hogy a kötetbe kerüljön-e az adott darab. Ilyen lehet az antológia szerkesztőjének egyéni ízlése vagy a siker mint valamilyen hatás jelzésértéke. Ezek a szempontok más és más kérdéseket vetnek fel, melyekre valamilyen módon felelnünk kell.

Az utóbb említett tényező esetében például felmerülhet, hogy milyen narratíva szerinti sikerről beszélünk. Egy szerző vagy szöveg lehet sikeres az eladott példányszámok, az ismertség tekintetében, viszont sok esetben a szakma által elismert és kiemelt művek széles körű ismertsége és ezzel összefüggően az eladási rátája alacsony. Persze van olyan hálás eset, hogy e két szempont ötvöződik, és a siker lehetséges értelmezéseiben nem kényszerülünk egyéni állásfoglalásra, de a nehézségek itt nem érnek véget. További fontos vonatkozás az időbeli kiterjedtség, vagyis hogy milyen távú sikerről van szó. A mai napig szinte mindenkit megszólító József Attila munkásságát talán nem túlzás a hazai lírát korunkban is egészen átszövő és egyöntetűen elismert életműnek nevezni, de korábbi, erős megosztottságot mutató recepciótörténete sokat változott az elmúlt nagyjából száz évben. A változás inverz irányát képviseli a 20. század második felében köteteivel nagy kiadási számot megélt már-már sztárszerző, Szilvási Lajos, akinek neve napjainkban a legtöbb magyar számára már szinte üresen cseng, és vannak Petőfihez hasonló, töretlen népszerűségnek örvendő óriások. Bár a lista feltehetően még hosszan folytatható, a tér- és időbeli vonatkozás mellett utolsó szemléltető példaként szintén említést tehetünk az olyan rétegműfajt képviselő alkotásokról, mint a képregények vagy a népszerű történelmi regények, amelyek sikere eleve nem mérhető ugyanabban a mátrixban, mint a további populárisabb műfajoké. 2023 februárjában a Jelenkor Kiadó a Vates ruházati márkával és közösségi mozgalommal együttműködve jelentette meg a Felhajtóerő című kortársvers-antológiát, amely izgalmas párbeszédet kezdeményez arról, kik ma a jelentős szerzők, és milyen jellemvonások teszik sajátossá a második évezred elejének magyar költészetét.

Kánon és panoráma

A mindenkori jelen idők irodalmi szcénájának válogatásai egyfajta térképként szolgálnak a folyton mozgó és változó kínálat erdejében. Nem szilárdult még meg a kánon, amely segítene redukálni a választási lehetőségeket a tekintetben, hogy kitől és mit olvassunk. Az olvasás pedig sok más műalkotás – mint például a film vagy a színház – befogadásánál időigényesebb tevékenység. Sokaknak ismerős lehet a megismerni vágyott szövegek állandó bővülése, és az ezek sziszifuszi elolvasási kísérletéhez járuló növekvő feszélyezettség, hogy erre egy élet sem lenne elég. Nem beszélve az egyes kortárs szerzők megértését nehezítő általános, sokszor a szövegek által feltételezett olvasottságról, hisz bár Kemény István költészetével kettesben is izgalmas beszélgetni, de a felismerhető utalások, intertextualitások által a párbeszédbe Ady Endrét is bevonva sokkal sűrűbb szövésű gondolatok tájéka tárul elénk. Az irodalmi antológiák tehát segítenek szűrni, olyan útvonalakat mutatnak, amelyeket más már előttünk megjárva ajánlásra érdemesnek tart.

A Felhajtóerő sok szempontot megengedő tematikát vállal. Nem kisebb területet hivatott feltérképezni, mint kor, pályaszakasz vagy a szerzők kínálatának egyéb szempont szerinti szűkítésétől függetlenül a kortárs magyar költészet mai panorámáját. Tovább nehezíti az amúgy is ingoványos talajon járást, hogy amilyen vékonyka e hatalmas halmazt csupán negyvennyolc versbe sűrítő kötet, olyan szélessé válik a felmerülő kérdések sora: ki legyen az a negyvennyolc szerző? Olyan kerüljön bele, aki kikerülhetetlen viszonyítási pont? Vagy éppen olyan, akinek még nincs meg a kellő ismertsége, elismertsége, mégis figyelemre érdemes? Ezután melyik versük kerüljön az antológiába, és miért? Mert ez a legjobb szövege az adott szerzőnek? Vagy ez jellemzi leginkább a költészetét? Esetleg ez az a szövege, amely a mai magyar költészet egy jellegzetes hangján szólal meg?

Bárány Bence és Élő Csenge Enikő szerkesztői munkájuk során e kérdések közül

mintha nem is csak egy irányelvet követve válogattak volna, és nem is ugyanazt a kérdést próbálták volna meg kijelentő módban a versek mellé állítani, hanem minden esetben egy újabbat.

Így az olyan neves, irodalmi köztudatban stabil helyen álló szerzők, mint Nádasdy Ádám és az olyan most induló, saját kötettel még nem rendelkező, de már publikáló költők, mint Kósa Eszter közötti skálán szinte minden pályaszakasz fellelhető a kötetben. Az adott szerzők szövegeinek változó kritériumok szerinti kiválasztására jó példa, hogy míg Dékány Dávid legtöbb helyen említett verse, a Jetlag került be az antológiába, addig Závada Pétertől a talán kevésbé közismert, ám annál inkább a lírájára jellemző, egyéni hangját szemléltető Kastély foglal helyet benne. Utóbbi vers az író költészetében, drámairodalmában és rapszövegeiben is oly sokszor felbukkanó kastélymotívumot allegorizálja, és a szerzőre jellemző módon, a személyességet nem teljesen nélkülözve, a megszólaló általános létállapotát higgadt távolságtartás jellemzi.

A negyvennyolc vers többször visszatérő hasonló formai, stilisztikai és tárgyi jellemzői kidomborítják az irodalom nagy térképén a kortárs magyar költészet általános jegyeinek néhány jellemző vonalát: pár kivételtől eltekintve a versek zöme rím nélküli szabadvers, többször megjelenik a központozás hiányának játéka, vagy ahol e játék nem lép érvénybe, ott felkiáltójelek, indulatszavak alig vannak, és az érzelmi hatáskeltés inkább a meglepő, kontrasztos képek nyomán valósul meg. Hiszen egy váratlan képzettársítás vizualizálása és átélése több erőfeszítést és az automatizmusból való kizökkenést igényel a befogadótól, ezzel együtt nagyobb hatást is képes teremteni. A téma lélektani jellegétől független teoretikusság mint az esetleges szentimentalizmus tompítása, a képek minél pontosabb, analitikus leírása, a távoli asszociációk halmozása által életre hívott mozaikos, rejtvényszerű verstémák korunk magyar költészetének gyakori jellemzői, legalábbis a kötet verseiben e vonások válnak hangsúlyosabbá.

Egy képen nézve a Felhajtóerő verseinek szerzőit, láthatóvá válik a kortárs költészet fragmentálódása. Több szerző, köztük Simon Márton, Pion István és Kemény Zsófi a slam poetry világából is ismert, utóbbi saját rapalbumot is adott ki. Tóth Krisztina és Erdős Virág – a kötetben szereplők közül szintén nem egyedülálló módon – dalszövegíróként is, Erdős Virág e dalok egy részének előadójaként ugyancsak működik. Az írás magányos tevékenység, legalábbis hallhatjuk ezt gyakran, ám a Felhajtóerő „statisztikája” alapján úgy tűnik, talán ennek lassú változása van folyamatban.

A művészeti ágak és kommunikációs csatornák mindjobban szélesedő kínálatának köszönhetően az irodalmi élet is többfelé spriccelődik szét:

a papírlapok zártságából kilépve izgalmas irányokat vesz, amiképpen a nyelv több alkotói tevékenységnek rendszeresen használt médiumává válik, elvégre nyelvében él az ember. Persze a jelenség nem teljesen ismeretlen korábbról, a hangsúly inkább a mindjobban széles körűvé válásra helyezhető, gondolhatunk itt a mindennapjainkat átszövő könnyűzenei dalszövegekre vagy a képző- és előadóművészetek, valamint a költészet egyre gyakoribb kollaborálásaira.

A kötetben több szövegnek tárgya a versíráshoz szükséges állapot, technika, maga a mesterség mibenléte, amelyek közül, bár más írások is utalnak e fontos alaptételére, mégis Seres Lili Hanna verse fogalmazza meg legneutrálisabban a már korábban említett elemző, szinte orvosi hidegséget idéző versalkotási módot: „Hogy aztán elővedd a szavak szikéjét, és / könyörtelenebb legyél magaddal, mint bárki. / Az irodalom hideg izgalma kapjon el.” Az alkotás folyamatáról szóló, az ars poetica műfaját idéző számos vers kibővíti a Felhajtóerő határait, a kötet már nem csupán a kortárs költészetben próbál tájékozódási pontokat nyújtani, de az írás rögös útjának nehézségeiről is számot ad.

Szelf és diszkrepancia

A Vates leírása szerint a kötet három ciklusa a pszichológiában használt szelfdiszkrepancia elméletére építve az ideális szelf, az aktuális szelf és az elvárt szelf alapján tagolódik. Az elmélet szerint szelfdiszkrepancia abban az esetben lép fel, ha a szelfek között túl nagy az eltérés, és ez önbizalomcsökkenéshez és negatív közérzethez vezet.

A tematika abban az értelemben illik a kötet élő költészetet bemutató programjához, hogy utal az irodalom és pszichológia közötti szoros kapcsolat nem előzmény nélküli, de a huszadik század óta egyre divatosabb hangsúlyozására.

Popper Péter pszichológus, bár nem a fiktív irodalom műfaján belül alkotott, azt állította, többet tanult hivatásáról az általa jónak gondolt szépirodalmi művekből, mint a szakirodalomból, vagy gondolhatunk a biblioterápiára is, de talán a legismertebb példa József Attila Szabad-ötletek jegyzéke című írása, amelyről nehéz, talán lehetetlen is eldönteni, hogy pszichológiai dokumentum vagy szürrealista lírai alkotás. A Felhajtóerő kötetének felosztási elve sem a cikluscímekben, sem egyéb módon nincs feltüntetve, egyértelmű megfeleltetés a versek és az elméleti felosztás között pedig körülbelül csupán a szövegek felénél érzékelhető.

Ez azonban újabb kérdést vet fel a befogadóban: a ciklusok tematikája már a válogatás előtt meghatározott volt, vagy utólag, organikusan rajzolódott ki ez az elrendezhető mintázat? Az előbbi lehetőség tovább bonyolítja a Felhajtóerő által alkotott kánon kritériumrendszerét, hiszen ebben az esetben bizonyos – főként kevés szöveget publikált – szerzők a témához kapcsolódó szövegük hiánya miatt eleve kizártak, bármilyen ígéretesek is. Vagy ha a lírikus darabjai közül e szempont mentén választottak, akkor nem a szerző legjobb vagy őt legjobban jellemző szövege került a gyűjteménybe, hanem az a darabja, amely a ciklus témáját leginkább reprezentálja? Az utóbbi lehetőséget Horváth Benji Miért nem járom az igazak útját című, a kötetben nem egyedülálló módon kissé közhelyes, az antológia egyes darabjaihoz képest különösen gyenge, unásig ismételt képekben gazdag verse igazolja, hiszen e felvetődő problémák ellenére a gyűjteménybe kerülése mellett talán egyedül az szól, hogy a tematikának és a ciklusnak tökéletesen megfelel. Nagy hát az eltérés néha, nemcsak a szerzők gyakorlottságának mértékét illetően, de valószínűleg attól nem függetlenül a technikai kiforrottság tekintetében is. Ha önteremtő módon alakult ki a tematika, az némi magyarázattal szolgál annak általánosságára, illetve a ciklus meghatározásának és a benne szereplő versek korábban említett laza megfelelésének kérdésére is. A szelfek tematikája általános, hiszen a líra a személyesség műneme. Az érzések, belső állapotok, gondolatok megszólaltatója, amiből egyenesen következik, hogy az én lehetséges részeivel foglalkozik. Ebben az értelemben a nagyjából fele-fele arányú megfelelés akár véletlen is lehetne, hiszen bármely negyvennyolc vers esetén valószínűleg nagy százalékarányban találnánk az én egyes részeit központi gondolatba emelő darabokat. Ezen túlmenően magának a szelfdiszkrepancia jelenségének nyomait igen kevés vers mutatja, mintha ez már kevésbé lett volna szempont a válogatásnál, mint az elmélethez kapcsolódó szelffogalmak. Pedig ha a paradigma ezen része is felfedezhető volna a szövegekben, akkor bizonyára némileg specifikusabb gyűjteményt tarthatnánk a kezünkben.

A Felhajtóerő válogatási kritériuma, vagyis a tematika gyenge szűrőjének segítségével a kortárs magyar költészetet bemutatni negyvennyolc versben olyan nagy vállalás, amely már előre megjósolható módon hagy maga után némi kivánnivalót. Pontosabban éppenhogy ízlés szerinti kiegészítésre ösztönzi az olvasót: a szerző melyik másik versét választottam volna én? Kit nem válogattam volna bele, hogy a helyére valaki szerintem kihagyhatatlant illesszek? De talán a kötetnek ez a legfőbb feladata: megközelítőleges helymeghatározási pontokat adni, amelyek keresztmetszetében valahol ott pulzál a kortárs költészet. De a kitaposott ösvényekről olykor érdemes letérni, hogy felfedezzünk olyan szerzőt, szöveget, amely útközben megpillantva kelti fel az érdeklődésünket. Ahogy András Lászlónak a Felhajtóerőt záró, Mikor vége van című verse szerint „akkor van vége, amikor vége van”, úgy a jelentős kortárs költészet sem kevesebb, mint amennyi. Nem valaki által meghatározott szerzők, versek halmaza. Pontosabban az is lehet egy akár figyelemre érdemes irányelv, ami nem zárja ki az általunk alkotott különbséghalmaz érvényességét, mert a kettő, még mindig a teljesség igénye nélkül, egyszerre jelenti ezt a folyton változó, széles kategóriát. Hogy mi lesz időtállóan fontos irodalmi szöveg, azt senki nem tudja biztosan állítani. Egy-egy műről feltételezhetjük, de mind az eladási szám, mind a napjaink irodalomesztétikai szempontjai által nyert szakmai elismerés csak jelzésértékkel bír, hatást rögzít, nem jelent biztosítékot az alkotás örökzöld mivoltára.