Egyél földet, igyál vizet!

Caterina Silenzi kiállítása nem izgalmas. De még csak nem is érdekes. Az alkotó művészetével ennél sokkal meglepőbb dolgot tesz: a mozdulatlanságig lelassul, a látogató mellé áll, és egészen megható őszinteséggel mormolni kezd a fülébe.

Az olasz szobrásznő munkái végtelenül egyszerű dolgokról – a dologról – beszélnek, és az első pillantásra szemet ütő anyaghasználat is ezt a természetességet tükrözi: fa, (talán nem is annyira véletlenül) talált, fehérre lúgozott állati csontok és héjak, páncélok, kövek és kerámia. Silenzi invenciója szerencsére nem ezeknek a természeti anyagoknak műalkotásként való újraértelmezésében rejlik, és éppen ezért említettem, hogy nem érdekes.

Ha a hangsúly az eszköztár kiállítótér-idegenségén, oda nem illőségén lenne, akkor kimerülne saját giccsében, és egy kalapemeléssel már ki is fordulhatnánk az ajtón. Silenzi ehelyett lenyúl a fundamentumhoz, ezért nála a marhacsont mint a csont jelenik meg – az ősi, szilánkos, éles roppanással törő csontként. Ugyanez igaz a kőre, fára és homokra. Caterina Silenzi alkotásai földet esznek, és onnan bújnak elő, hogy a maguk időtlenségében öltsenek formát keze alatt. Az archetipikus Puck alakjával van itt dolgunk Titánia udvarából, aki inkább csíny-, semmint jó- vagy rossztevő – és mint ilyet, nehéz tetten érni.

Az anyagoknak ilyen minőségben való olvasata már egészen más színben tünteti fel az egész kiállítást és a szobrászt magát is. A magyar nyelv játéka megengedi, hogy kiemeljem vagy elhagyjam az alkotó nemét, amit jelen esetben azért tartok fontosnak, mert a munkák maguk kényszerítik ki a különbségtételt – éppen sajátos tulajdonságaikon keresztül és érdekében, nem pedig egy divatos diskurzusba való bekapcsolódás kedvéért. Hiszen az elsőre groteszknek tűnő fellógatott embriók – bár helyesebb volna, ha „lebegőként” írnám le azokat –, illetve a gondoskodó karok ölelte medencecsont kikerülhetetlenül a női princípium, az anyaság képzetét idézi fel. De az anyagokhoz hasonlóan ismételten nem vonatkozásaiban, úgymint társadalmilag konstruált vagy történeti szerepet, hanem mint női princípiumot, az anyát, a gondoskodót jeleníti meg Silenzi. A kiállítást e nézőpontból olvasva már a szobrász lányának eddigi életútja bontakozik ki előttünk, melyet az agancskoronás apa és marhakoponyás felesége kísér végig.

Paradox módon Silenzi saját alkotásainak önmaga által adott „szubjektív” olvasata – hangozzék bármily furcsán – másodlagosnak tűnik a szobrok anyagainak és technikájának sajátosságai mögött. Egyszeri befogadóként az anyagi minőségek hívják életre a matriarchális konnotációkat, amelyek aztán ismét visszavezetnek a materiális minőségek szemléléséhez. Vagy mégis inkább azt kellene leírnom, hogy a szobrász értelmezése mellett érzem mindezt, hiszen akadály nélküli átjárhatóság van az interpretációk között.

Annál is inkább, mivel éppen az anyag és a tartalom közötti átfedésről beszélhetünk: Arról a játékról, amelyben a szobor szoborként jelenik meg, teljesen maga „alá” rejtve a már felszínén megjelenő anyagot, és fordítva: az anyagra való ráeszmélésünk után nehéz újra megragadni a szobrot, és létezésének kettősségében szemlélni. Egy parafrázissal megfogalmazva: „Azt látod, amit (nem) látsz.” Caterina Silenzi pedig pontosan ezzel a tényszerű beszédmóddal, állandó jelenidejűségével vagy időn kívüliségével hozza zavarba a befogadót – akit csakis a néző hajlandóságával és az alkotások szemlélésére szánt idejével tud saját világába, időtlenségébe beemelni. Az olasz szobrász a dolgok alapvetéseiről mesél, legyen az a csont vagy az anyaság: „Ebből vagy, ez vesz körül és ebben élsz.” Nincs misztérium, a maga egyszerűségében mégis fenséges.

Silenzi vékony jégen táncol, mikor műveiben azok saját anyagi minőségeinek elszenvedésére és ünneplésére épít, valamint ezek kidomborításával fogalmazza meg saját mondanivalóját. Nem látványt alkot nézőknek, hanem tapasztalatot befogadóknak: a zsíros föld nyirkos illatát, a nap égette kő egyszerre tompa és szúrós szagát és a csont száraz, sima tapintását.

Caterina Silenzi: Szüntelen jelen

Várfok Project Room, 2013. január 22. – március 2.