„A bátorság visz előre. Ha valaki fél, akkor nem egész” – Interjú Bozsik Yvette-tel

Minek a hatására döntött úgy huszonöt évesen, hogy megalapítja saját társulatát?

Az önállósodás útja volt ez. Amikor véget ért Árvai Gyurival a Természetes Vészek Kollektíva korszakom, egy évet dolgoztam a Szegedi Balettnél, csináltam három koreográfiát, és itt felébredt bennem a vágy, hogy legyen saját társulatom. Ez nyilván abból is adódott, hogy ha már elmozdultam a klasszikus balettől a kortárs tánc felé, menni kellett tovább, de ez nem volt tudatos. Ugyanakkor benne volt az is, hogy nem akartam egész életemben magányos vendégművészként vándorolni színházról színházra. Ekkor már volt táncosokból egy mag körülöttem, akikkel szerettem dolgozni. Sokat gondolkodtam, mi legyen az együttesem neve. Hattyúk Táncszínház és ehhez hasonlók merültek fel. De végül a nagy példaképeket követtem, akik – mint például Maguy Marin vagy Pina Bausch – a saját nevüket vették fel. Onnan datálom a társulat születését, hogy megcsináltam Az estély című koreográfiámat a Kamrában. Egy nagy sikersorozat indult ekkor, az Edinburghi Fesztiválon díjat nyertünk vele, Londonban és másutt is felléptünk. Ez idő tájt már minden évben csináltam egy-két produkciót.

A kortárs táncélet formabontó alkotójaként tartják számon. Sosem volt önben félelem, izgalom, hogy vajon hogyan fogadja az aktuális előadását a közönség és a szakma?

Nem, igazából nem volt. Voltak olyan időszakok, amikor bántott egy-két kritika, méltatlan támadás, és ezek némiképp visszavetettek, mert ahelyett, hogy elkezdtem volna egy új darabon dolgozni, még napokig rágódtam rajtuk. De volt úgy, hogy megtaláltam a jó választ, például egy koreográfiával, az Újravágva című darabommal, amelyet az elmarasztaló kritikák ihlettek. Ezzel a válasszal annyira nem tudtak mit kezdeni a kritikusok, hogy felterjesztették a kritikusok fődíjára.

Mai eszemmel már tudom, nincs jó vagy rossz, hanem tanítások vannak, amelyek a fejlődésünket szolgálják.

Tapasztalások kellenek, s ezekhez kellett minden, ami volt. A bátorság visz előre. Ha valaki fél, akkor nem egész. Olyan mestereim voltak, akik mindig erre tanítottak, Paál Isti, aki egy színházi fenegyerek volt, vagy Halász Péter, Imre Zoltán. Amikor Pina Bausch bejött Párizsban az öltözőmbe, akkor azt mondta nekem, „milyen bátor vagy”. 

Mi táplálja ezt a bátorságot?

Belső tűz. Teremtettem magam körül egy világot képekkel, és amiről képed van, arra képes vagy. Ez a képi világ engem alkotóként megvédett. De egyébként magánemberként nem voltam annyira bátor, sosem éltem nagyvilági életet… Abban a biztonságban, ami az én képem a világról, amit kaptam, abban voltam bátor. Hiszen ezeknek teret is kell tudni adni. Nem elég csak a próbateremben kitalálni valamit, azt működtetni és kommunikálni is kell. A bátorsághoz még társulnia kell az alázatnak és a kitartásnak. Én korán kaptam olyan pofonokat, amelyek megmutatták nemcsak azt, hogy a siker nem számít, de azt is, hogy a dolgokat meg kell nézni más szemszögből.

Alkotóként ki a legnagyobb kritikusa? Kinek ad leginkább a szavára?

Talán a párom, Iványi Marcell az egyik legnagyobb kritikusom, és Pető József, a társulat fénytervezője. Gombai Szabolcs és Krizsán Dániel koreográfusként és asszisztensként sokat dolgoznak mellettem, tőlük is sok visszajelzést kapok. De a legeslegnagyobb kritikusom az alkotótársam, Vati Tamás. Ő pofoz, és én hagyom, hallgatok rá. Ami természetes is, hiszen ő kitart mellettem harminc éve, és dupla vagy tripla munkát tesz bele mindig egy-egy előadásba, mint a többiek, mert a társulat díszleteit is ő csinálja, valamint ő a díszlet- és jelmezraktárunk felelőse. 

Mi lehet a titka, hogy harminc éve működik a társulat? Mondhatjuk, hogy egyfajta pszichológiai, pedagógiai érzék is szükséges ahhoz, hogy összetartsa az alkotóközösséget?

Inkább azt mondanám, hogy ehhez szeretet szükséges. Nem manipulálom az embereket, még csak nem is mester és tanítvány viszonyban vagyok a táncosaimmal. Persze vannak olyan tanítványaim, koreográfushallgatók, akik azután társulati tagok lettek, vagy fordítva, társulati tagként koreográfus szakra kezdtek járni. De alkotás közben nincs ez a mester és tanítvány viszony, nagyobb az egyenrangúság. Igazából csak azok tudnak maradni, akik rá tudnak hangolódni erre a szívcsakrára.

Voltak hullámvölgyek a társulat életében, amikor azt érezte, hogy esetleg veszélybe kerülhet, amit felépített?

Igen, főképp az elején, amikor még kevesen voltunk, és két lány elment. A férfi táncosok mindig biztosabb pontok voltak a társulat életében, a női táncosok gyorsabban váltották egymást. De a mai napig együtt dolgozom azokkal, akikkel elkezdtem – ugyebár Kalmár Attila, Krausz Alíz, Tamás és mások. Azt, hogy kitartottunk egymás mellett, mutatja, hogy ma fele-fele részben vannak idősebb és fiatalabb táncosok a társulatban.

Állandó alkotótársa, Vati Tamás a társulat számos előadásának látvány- és díszlettervezője is. Hogyan hatott Tamás jelenléte a társulat szellemiségére?

Szerintem Tamásra mindenki felnéz, a fiatalok is. Megtanította például Vislóczki Szabolcsnak, hogyan kell pakolni, hogyan kell felemelni egy díszletelemet. S rendszerint így tanítja a fiúkat. Sokszor csak ránéz valakire, és az épp elég. Kíméletlenül őszinte, és ez jó, ezt még mindig tanulom tőle, közben humora is van, és önkritikája. Igazából ő egy mester a társulaton belül. Felmutatja, hogy nemcsak az van, hogy bemegyünk és eltáncoljuk, hanem a többi munkában is kivesszük a részünket. Ez jellemző az igazi társulatokra, például a Derevóra. Nem véletlen, hogy amikor Anton Adasinsky itt volt, Tamás főszerepet kapott nála. A Derevónál is mindent ők csinálnak, pakolnak, jelmezeket varrnak, takarítanak, díszítenek, mindeközben megtanulnak egy csomó mindent. Szlava Polunyin bohócszínházában is így működnek, és a szerepekben is váltogatják egymást. Ezt a fajta nyitottságot nálunk Tamás képviseli. Mindig megtalálja a helyét egy darabban, ráadásul nagyon jó színész, amikor csak lehet, ilyen feladatokat is kap, például a Kabaré konferansziészerepét. 

„Együtt változom a táncosaimmal és a tanítványaimmal, ők is tanítanak engem, mert fontos, hogy alkotóként megőrizzem a nyitottságot, a fiatalságot” – mondta egy interjúban. Mit tanul a tanítványaitól?

Először is azt, hogy minden változásban van, s hogy ez jó, ez nem egy negatív jelenség. Fiatalon tartanak. Persze ezt a fiaim is megteszik, hiszen az egyik húszéves, a másik tizenkettő. Őt, Mirkót negyvenhárom évesen szültem. Ez eleve fiatalon kellett, hogy tartson. És szeretnék nagymama is lenni. Arra tanítanak még a fiatalok, hogy mindenki más, hogy ne ugyanazokat a dolgokat várjam el, mindenkit magához képest értékeljek. Magát a koreografálást nehéz tanítani, én magam is folyamatosan tanulom, de talán ott tudok nekik segíteni, hogy megerősítem őket abban, amiben jók. Teret nyitok nekik, egy erőteljes lökéshullámot adok át. Azért nevezem hullámnak, mert szerintem ez egy energia, ami szintén azt szolgálja, hogy bátrak legyenek, vállalják fel magukat. 

Arra ösztönzöm őket, hogy ne a sikert célozzák meg, ne a széles kapukon akarjanak bemenni, ne akarjanak divatosak lenni, hanem találják meg magukban a gyermeket.

Végzett számadást, összegzést a Bozsik Yvette Társulat megalakulásának harmincadik évfordulója kapcsán?

Tegnap megszámoltam, hogy körülbelül mennyi koreográfiát csináltam. Ötvenötöt, ahány éves vagyok. Körülbelül harmincöt rendezésem van. Mindemellett még nagyon sok koprodukcióban vettem részt. Százon felül vannak a művek, és sok műfajban: a felnőtt táncszínháztól kezdve a csecsemőszínházig, a gyerekelőadások, a klasszikus görög drámák feldolgozásai, musicalek, operettek, próza, a zenekari művekre komponált táncok. Vagy ott van a film is. Csináltam táncfilmet, rendeztem mesefilmet, például A papucsszaggató királykisasszonyokat. Ha ránézek a repertoáromra, akkor én is meglepődöm, hogy milyen nagy, de mégis azt gondolom, hogy ez az egész egy – tehát nem több – mű. És akkor még az előző korszakomról nem is szóltam, a Természetes Vészek Kollektíváról, sem azokról a koreográfiákról, amiket más társulatoknak csináltam. A művek beszélnek helyettem. Olykor szorongtam, hogyan fogok minden előttem tornyosuló feladatot elvégezni. Ám amikor elkezdtem dolgozni, már soha nem volt időm ezen aggódni. De pihenni is tudni kell, fontos dolog. Leginkább akkor jönnek a látomások, amikor ledőlök kicsit vagy beülök egy dézsa vízbe. 

A társulat alapításának harmincadik évfordulója alkalmából szeptember 16. és 18. között háromnapos minifesztivált rendeznek a Nemzeti Táncszínházban, ahol négy előadást láthat a közönség. Milyen szempontok alapján állították össze a fesztivál programját?

Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával közösen állítottuk össze, és fontos volt, hogy kerüljön bele gyermekdarab, mert az nagyon jellemző a társulatra. Egy régebbi koreográfiámat, a Csizmás kandúrt újítottuk fel új szereposztásban. Maurer Milán lesz a csizmás kandúr, aki egyébként most végzett tanítványomként a koreográfus szakon. Lesz a programban egy Mesterek és tanítványok est, amiben az lesz a kuriózum, hogy Stravinskytól a Tavaszi áldozat kétszer fog lemenni egy szünettel. Az elsőt a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánc tagozata fogja előadni. Ők már évek óta táncolják ezt a koreográfiámat, amit két ikonikus táncosnő, Szentiványi Kinga és Krausz Alíz tanítottak be. Az est második részében a Bozsik Yvette Társulat táncosai és a Nemes Nagy Ágnes-gimnázium tánc tagozatának mesterei fogják táncolni ugyanezt a koreográfiát. Lesz még a Bohóc kerestetik, ami egy stúdiószínházi előadás, ezzel felléptünk korábban a MITEM-en is. Ebben Vati Tamással vagyunk ketten a főszereplők, de megjelenik benne a két másik bohóc szerepében Kalmár Attila, akivel szintén harminc éve együtt dolgozom, és Zambrzycki Ádám, aki csodálatos táncos és színész egyben, s aki tanítványom volt koreográfus szakon. Valamint a társulat többi táncosa is fellép. Az utolsó napon pedig a Tayos lesz, aminek nemrég volt a bemutatója, s egy egészen különleges téma feldolgozása: mi van a barlang mélyén? Ez egyszerre egy tudat alatti utazás, másrészt a Móricz János magyar kutató által felfedezett Tayos barlangba invitálja be a nézőt. Móricz valójában egy ősi civilizáció nyomaira bukkant. 

„Pontosan tudom, hogy jelenleg nagyszámú ember a telefonjával, a komputerével van igazán közeli kapcsolatban, nem a másik emberrel. Pedig régebben valóban természetes volt, hogy az emberek olykor átölelték egymás derekát, egymás szemébe néztek és táncoltak” – jegyezte meg egy beszélgetésben. Ezzel azt is akarta mondani, hogy visszavágyik azokba az időkbe, amikor még kevésbé volt jelen az emberek életében a technológia?

Igen. És egyáltalán nem gondolom, hogy a mesterséges intelligencia jó irányba viszi a világot. Az embernél csodálatosabb nincsen. Talán csak a természet. Az emberek, az állatok és a természet együttléte nagyon közel áll hozzám. Nagyon sokat voltam gyerekkoromban is falun. A darabjaimba is nagyon sokszor beépítem az állatok és a növények mozgását. Szóval nagyon fontos a természetközeliség és az, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Szerintem ez az egész technológia iránti őrület arról szól, hogy elterelje a figyelmet önmagunk isteni voltáról. A magyar nyelvben ott van, hogy „isteníteni” valamit. Istenítjük a gépeket, istenítjük a mesterséges dolgokat, de közben a magunk isteni oldaláról megfeledkezünk. Ha a gépeket istenítjük, előbb-utóbb mi magunk is gépekké válunk. Volt kommunikáció a mobiltelefon előtt is, a törzsi népek telekommunikációjáról ír például Marlo Morgan a nemrég magyarul Vidd hírét az Igazaknak címmel (újra) megjelent könyvében is. 

Nehezebb ma megszólítani az embereket a tánccal, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt?

Nem nehezebb. A tánc Magyarországon nagyon komoly reformon ment keresztül. Most már a Táncművészeti Egyetemen is lehet tanulni modern táncot és a koreográfia mesterségét. Mindez amikor én kezdtem, még nem volt. Nagyon sok táncegyüttes van. És itt van a magyar néptánc, ami egy csodálatos nyelv, és nagyon nagy mesterei vannak. A kortárs táncban is nagy lépések történtek.

Szerintem ma már van a táncnak egy szerető és értő közönsége. 

Minden táncos nemzedéknek ott vannak azok az újító mesterei, akik hatással vannak rá. Én nem felejtem el, hogyan hatottak rám például Markó Ivánnak, a megalakuló Győri Balettnek a művei vagy Fodor Antalnak a koreográfiái az Erkel Színházban. Ugyanakkor régen egy-egy nagy balettművész, mint Róna Viktor, Orosz Adél, Kun Zsuzsa, Fülöp Viktor, ismert emberek, mai szóval élve celebek voltak. Ilyen szempontból ma már a táncművészet nincs annyira megbecsülve.

Van olyan cél vagy mérföldkő, amit még mindenképpen szeretne elérni a társulattal?

Igen. Szeretnék egy saját helyet. Egy saját színházat háromgenerációs műsorral, amiben teret kapnak a gyerekelőadások, ott vannak a felnőttelőadások, és este akár kabarék a szépkorúaknak. Már régen is beszéltem arról, hogy olyan színházról álmodom, ahol lehetnek állatok is, akár az előtérben, teszem azt, madarak. Legyen egy kerthelyiség, ahol előadás után lehet folytatni: beszélgetni, kapcsolódni egymáshoz. Örülnék, ha ez megvalósulna.