A hiányzó válaszok regénye – Tanulmány Szilágyi István Agancsbozót című művéről

Ahhoz azonban, hogy a regény bármiféle értelmezési kísérletéig jussunk, annak meg kellett jelennie. Ehhez nem volt elég úgy általában a régió átalakulása, Romániában szükség volt egy forradalomra is. Bagatell – mondhatnánk, ahogyan a regényben olykor hasonló nagyvonalúsággal kommentálja az elbeszélő a maga némely megállapítását. A nagy változások közepette viszont az olvasók és az irodalmi „szakma” képviselői nem azzal töltötték az idejüket, hogy egy sokféle olvasatot kínáló, sokban problematikus regény rétegeinek megismerésével bíbelődjenek. Szilágyi Istvánnak is volt más dolga, mintsem hogy kézirata rá jellemzően hosszadalmas, tökéletes csiszolásával törődjék (hogy ez mit jelentett volna, annak megértéséhez arra érdemes gondolni, amit a regényben a szamurájkardok pengéjének csiszolásával kapcsolatosan írt). Az irodalmi köztudat tehát beérte annak tudomásul vételével, hogy másmilyen regényt várt Szilágyitól. A nem túl hízelgő ítéleten legfeljebb annak elismerése enyhített, hogy azért ez valódi Szilágyi-regény.

Csakhogy… 1990-ben ez a „csakhogy” erősebben hatott, mint az az igyekezet, hogy kimondassék: mitől is „valódi” egy Szilágyi-regény.

Az Agancsbozót fogadtatásában ugyanis meghatározó szerepe volt annak, hogy a Kő hull apadó kútba után jelent meg (igaz, majd két évtizeddel később). Ha sorrendjük fordított lett volna, akkor nem előzi meg olyan és akkora várakozás.

Nem így történt: Szilágyi már korábban beállította a maga abszolút rekordját: a céltábla belső tízesének kellős közepébe lőtt, aminél pontosabban célozni elvi lehetetlenség. A Kő hull…-hoz mérhető remekművet éppen lehet írni, de jobbat nem.

Az Agancsbozót iránti várakozás tehát megalapozott volt, mégis igazságtalan, és ne szépítsük: a regény ennek nem felelt meg. Nemcsak nehezen meghatározható művészi minőségét tekintve, hanem karakterében sem. A kritika inkább tudomásul vette, mint dicsérte. Egykori fogadtatását nem a megjelent szövegek jellemzik igazán, inkább az, hogy amikor (újabb évtizednyi várakozás után) a Hollóidő megjelent, szinte egységes volt a vélemény, hogy most már senki sem mondhatja Szilágyit egykönyves írónak. Ami végeredményben azt jelentette, hogy az Agancsbozótot nem a Kő hull… mellé tették, inkább az író korábbi, ígéretes, az irodalmi átlag felső tartományában maradó regényeivel tartották egyenrangúnak. Az is sokat mond, hogy a könyvet mindmáig nem nyomták újra, sőt, írója is fenntartásokkal kezelte. Amihez csak azt fűzhetjük: ha ez a regény az Üllő, dobszó, harang után és a Kő hull… előtt születik, akkor jelentős előrelépésként, még biztatóbb ígéretnek számítana.

A csakhogy után most jön a de. Mert a 2022-es kiadásban az Agancsbozót kivirágzott, a szöveg erőre kapott. Egyértelművé vált, hogy ma is érzékelhető fogyatékosságai ellenére, illetve azokkal együtt igenis jó, jelentős regény. A technológiai leírások szerkezeti tehertétele ugyan ma sem hozza lázba az olvasót, de ami ezen túl van, az súlyos tartalmú, gondolatiságával ható epika, kivételesen elmélyült figyelmet követelő olvasmány, amelynek folyamatos, bár hullámzó feszültsége néhol sodróan izgalmassá is válik.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat februári számában a 65. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.