A fotográfia előtt, a fényképezésen túl – David Claerbout és Ősz Gábor kiállítása a Capa Központban

A fotográfiát valaha a valóság megörökítésének közvetlen képessége miatt tekintették csodálatos médiumnak. Az idő egy szeletének kimetszése, egy kép lezárt rögzítettsége egyfajta tanúbizonyságot jelentett a megragadható valóról. A fénykép eredendően rögzít, dokumentál, de voltaképpen mégis reprezentál, és átlényegíti az immár fénnyel íródó valóságot. Új realitásába vonva tekintetünk átalakít bennünket. Ahogy Roland Barthes írja Világoskamra címmel kiadott, a fotográfiáról írt jegyzeteiben: „[A] fotó a szó szoros értelmében az ábrázolt kisugárzása. Egy valóságos test, amely ott volt, fénysugarakat bocsát ki, ezek megérintenek, megfognak engem, aki itt vagyok, mindegy, hogy az áttétel mennyi ideig tart; az elhunyt lény fotója úgy érint, mint egy más csillagról érkező sugárnyaláb. Mintha köldökzsinórszerű kapcsolat volna a lefényképezett dolog és az én tekintetem között; a fény itt testi közeg, noha tapinthatatlan, bőrfelület, amelyen osztozom azzal, akit lefényképeztek.”

A fotó tehát az ábrázolt örök kisugárzása, valamint tekintetünk múló jelenvalósága közt közvetít, azaz eredendően valami személyes.

A digitális képek áradása, a kommercializált vizualizáció észrevétlen manipulációja azonban nemcsak hitelteleníti, hanem teljességgel kiüresíti és elszemélyteleníti ezt a találkozást. Új képkorszakunkban a jelen képözöne, mondhatnánk, elmosni látszik partjainkat. Vagyis a virtualitás és a technikai átalakíthatóság végtelen lehetőségei alapvetően ássák alá eleve illékony valóságtapasztalatunkat. Ebből fakadóan a képekről való gondolkodás már több mint művészetelméleti probléma. Ahogy Petrányi Zsolt és Mucsi Emese, az Anticamera című kiállítás kurátorai fogalmaznak, „a 21. századi kép-túltelítettség időszakában a legfontosabb kérdéseink közé tartozik, hogy miben áll pontosan a képözön tudatra gyakorolt hatása, hogyan befolyásolnak minket érzelmileg és szellemileg a ránk zúduló képek, illetve miképpen alakítja a valóságról alkotott elképzeléseinket az a tény, hogy szinte egyfolytában kézközelben van valamelyik digitális kameránk.” Ezekkel a kérdésekkel David Claerbout és Ősz Gábor alkotásai úgy szembesítenek, hogy a képek és nézők egymáshoz viszonyított helyzetét, de a valóság érzékelésének, rögzíthetőségének és alakíthatóságának problémáit is felvetik.

Kiállításuk meditatív tereket teremt. Félre kell tennünk megszokott és természetesnek gondolt látástapasztalatainkat. Az installációk mozgásba hozása, a vetítések folyamatossága az álló- és mozgókép elhatároltságát is megkérdőjelezi.

David Claerbout a percepció paradoxonjaival és az időbeliség megfoghatatlanságával szembesít. Futótűz című műve filmszerű mozdulatlanság: egy végtelen térszerű panoráma kimerevített eseménye. Elvben film, háromdimenziós digitális technikával megalkotott mozgókép, de mégsem narrativikus, hanem egy kimerevített valóság illúziója. A láthatatlant látjuk a maga folyamatszerűségében kibontakozni. Másik alkotása, a Csendes part egyetlen pillanat képekre tagolt tükörcserepeiben megsokszorozódott és végtelen nézőpontból rögzített folyamatos vetítése. A vízfelület mozdulatlan ezüstjével szemben a képek folyamatossága tekintetünket nemcsak a térben, hanem az időben is kiteríti.

Ősz Gábor alkotásaiban a kép és a felület, a fal és a bemutató egész teréhez fűződő viszonya egyaránt szerepet kap. A Passzív mozgások kinetikus multimédia-installációjában elbizonytalanodunk, hogy mit is látunk. A mozgásban lévő projektorok nem létező tükrökként önmagukat vetítik: örökmozgó öntükrözés, ahol a mozgás és mozdulatlanság együttes illúziójára csak a néző vet árnyékot a fény elé sétálva. A Fény képe című installáció egy másfajta paradoxon: megfordított camera obscurákból egy-egy villanykörte fénye vetül ki, a fényforrások pedig önmaguk képét alkotják újra saját fényük révén a dobozok előtti áttetsző lapokon – így a fény forrása és képe is ugyanaz, azaz a kamera által egyek.

A kiállítást inspiráló és címét adó anticamera kifejezést Birkás Ákos használta először 1981-ben. Szó szerinti jelentése „kamera előtti”, azaz a festőművész gondolatmenete alapján egy olyan realitás, ami fényképezőgéppel nem rögzíthető, de a tudatunkban, érzeteinkben, hangulatainkban elsődlegesen létezik. Mindaz, ami nem látható és nem láttatható, csak a művészet által. David Claerbout és Ősz Gábor ebbe a valóságba kalauzolnak műveikkel.

Plusz egy kiállítás

Ha már a Capa Központban járunk, ne hagyjuk ki a tavalyi Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállítását sem a Projekt Roomban, amely a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-vel együttműködésben jött létre. Az összesen tíz alkotó egy-egy évnyi munkájából válogatott képanyag ugyan csak egy szűk metszet, mégis megmutat valamit abból a sokszínűségből és változatosságból, ami a kortárs fotográfiát jellemzi. A kiállítók stílusa és alkotói gyakorlata között alig van hasonlóság, de együtt éppen különbözőségükben érdekesek.

Tematikus megközelítésből néhány közös vonást felfedezhetünk az egyes projektek között – ilyen például a reflektálás a jelenkor technicizáltságára Biró Dávid, Bognár Benedek és Rédling Hanna munkáiban, a helyhez kötöttség, ember és környezetének viszonya Balogh Viktória, Fromm Balázs, Piti Marcell és Zoltai András műveiben, de a művészeti önreflexió is összekötő kapocs Zagyvai Sári, Bartha Máté és Darab Zsuzsa képeiben.

Hogy egy alkotást kiemeljünk e gazdag kínálatból, Zagyvai Sári Egy kirándulás vázlatai című sorozata előtt érdemes kicsit elidőzni az Anticamera kiállítás után. Képei egyfajta újrafelhasználó gesztussal a világhálóról esetlegesen lementett, személytelen és kiüresedett, sztenderd digitális fotók átalakításával születtek fekete-fehér analóg laborálás során. A végeredmény az analóg átdolgozás munkafolyamata után egy személyes, ezért meghatározhatatlan látomás valósága, azaz a fotográfia a maga teljességében.