Átélni a hangok születését

Az egyetlen Magyarországon látogatható hangszergyűjteményt Leskowsky Albert alapította saját kollekciójából, illetve maga alkotta egyedi hangszereiből 1979-ben. Az azóta számos ritkasággal, hangszertörténeti gyöngyszemmel és egészen elképesztő kísérleti instrumentummal gazdagodott kecskeméti gyűjteményt immár nyolcadik esztendeje Szilágyi Áron vezeti.

Ritka vagy, mint a fehér holló, olyan ember, akinek az anyanyelv mellé „apahangszer” is adatott: ez a doromb, melyet édesapád, Szilágyi Zoltán világra szóló szakértelemmel s ugyanekkora szeretettel készített. De van-e olyan hangszer, amelynek hangja idegen tőled, amit kevésbé szeretsz?

Egész ifjúságomat fura hangszerek bűvöletében töltöttem. Mindenhonnan jöttek hozzánk különféle nemzetiségű, nyelvű emberek még különfélébb hangszerekkel. Könnyen előfordult, hogy beállított egy új-zélandi vendég, és egy dél-amerikai hangszeren kezdett játszani. Így telt a gyerekkorom, emiatt a klasszikus hangszerek későn értek el hozzám. A gitárzene, a rock sem nagyon tudott lekötni – noha felnőttként már látom a szépségeit. Néha. A klasszikus hangszerek közül – bár szeretem őket, szép hangjuk van – egyik sem talált be a szívem közepébe. A családi indíttatás miatt a furcsaságok állnak hozzám közel, azokat érzem természetesnek.

Ha már furcsaságok: a Leskowsky Hangszergyűjtemény ben egészen egyedülálló kísérleti hangszerek is vannak. Engem személy szerint ámulatba ejt akármilyen zenei eszköz, ami bringaküllőt tartalmaz. Meg is szólaltattátok ezeket a hangszereket a Recyclo együttessel. Os z tod az elvet, mely szerint bármiből válhat hangszer?

Persze, mindenképpen! Ez hozzáállás kérdése: hangot bármi tud kiadni, csak annyi kell hozzá, hogy valaki valamilyen tárgyat hangkeltésre használjon. Leskowsky Albert már a ’80-as évek végén készített hangszert kerékpáralkatrészekből, nem is keveset. Amikor átvettem a gyűjtemény vezetését, és újra felfedeztem ezeket az instrumentumokat, adta magát az ötlet, hogy szólaltassuk is meg őket. Elkezdtünk tehát koncertezni. Borzasztóan meglepődtünk, hogy az ad hoc jelleggel összehozott produkció, melyben csak mi nem vettük magunkat komolyan, mennyire sikeres lett, és hány helyre hívtak el utána.

A Leskowsky Hangszergyűjtemény azért is különleges, mert nem zárja vitrinbe az élményt, a látogatók kipróbálhatják a hangszereket. Ám itt egy bökkenő: a hangszertest amortizálódik. Hogyan őrzitek a hangszereket?

A látogatók értelemszerűen azokat a hangszereket próbálják ki, amik – csúnya szóval élve – pótolhatók, könnyen javíthatók, vagy nehéz kárt tenni bennük. Nagyon ritkán történik komoly amortizáció. A gyűjteményben állandóan segítő szakértői kezek állnak rendelkezésre, hogy a vendégek zenei élménye a tökéleteshez közelítsen, és hogy megmutassák, hogyan is érdemes a hangszerekhez nyúlni. Egy hangszer akkor él, ha játszanak rajta, a miénk pedig egy élő gyűjtemény: egy-két apró sérülést megér az az élmény, hogy a hangok születését átélheti a közönség.

A közelmúltban aktív részesei voltatok/vagytok a Mozaik Múzeumtúra vadonatúj iskolai programsorozatának: ezen alkalmakkor a gyerekek lebilincselő előadáson és játékos feladatokon keresztül ismerkedhetnek a gyűjteménnyel. Az állandó programjaitok között is sok hasonló foglalkozás van (Hangszerbabusgató, Zsibongó, Kong a Bongó nyári tábor stb.), így neked ismerős a szituáció. Volt szerencsém a döbbenetes jelenséghez, amikor is technót, szinte pszichedelikus áramlatokat varázsoltál egy tornaterembe egy szál dorombbal. Szerinted az interaktív hangszeres foglalkozás tekinthető pedagógiai csodaszernek?

Nem tudom, mitől lesz valami csodaszer, vagy hogy honnan indul a csoda. Azt viszont látom, hogy olyan gyerekek jönnek el a gyűjteménybe, akik „tanári nyomás alatt”, nyűgösen és teljesen szkeptikusan állnak a dologhoz, majd egy óra múlva nem akarnak innen elmenni. Nem érdekli őket sem a strand, sem a kalandpark: itt akarnak maradni, folytatni a felfedezést. Ezek mikrocsodák, amik az egyes emberen belül játszódnak le. Mikrocsoda, hogy megérti: a múzeum nem egy unalmas dolog, nem a múltidézésről szól, hanem a sokszínű világ izgalmas utakon való megismeréséről. Azt élheti meg, hogy a korlátai nem is léteznek, mert olyat tapasztal, amit azelőtt nem. Például a srác, aki korábban felelni sem mert, nemhogy önálló produkcióval kiállni az osztály elé, most leveti a gátlásait, és megfújja a havasi kürtöt. Ráadásul meggyőződésem, hogy olyan hangszerek szólalnak meg, amelyeknek jó a rezonanciája, tehát fizikailag is jó hatásuk van, így szinte lágyítják, nyugtatják és érzékenyítik a hallgatókat. Ha ez pedagógiai csodaszer, akkor köszönöm!

Te biztosan tudtál újat mutatni a gyerekeknek, de ez vice versa igaz?

Igen! Minden foglalkozás egy kölcsönös tanulási folyamat. Nem hiszem, hogy ha valaki kiáll a gyerekek elé, akkor mindentudónak kell lennie, vagy el kellene hitetnie, hogy az. A tanítás eszmecsere, oda-vissza kell működnie, mivel ez nem egyirányú gondolatáramlás. Egy gyerek legutóbb a ceglédi kannáról mesélt egy sztorit, amit én nem ismertem, egy másik pedig a trombita ventiljeiről magyarázott érdekfeszítően olyasmit, amiről nekem fogalmam nem volt. Nagyon nyitott vagyok, hiszen vallom, hogy az egész a kölcsönösségen és a kölcsönhatáson alapul.

A Mozaik Múzeumtúrás foglalkozások az idei emlékévek köré szerveződnek, így a zenei részek a Kodály-év mentén is alakulnak, világhírű zeneszerzőnk pedig az énekescentrikusság felé terelte a zenepedagógusokat. Nem csoda, hisz ez az egyetlen hangszer, ami mindig mindannyiunk rendelkezésére áll. Te mikor és mit énekelsz legszívesebben?

Vezetés közben szoktam énekelni. A Zoordban nem merek kiállni direktben, inkább vokálozom Drabant Béla barátom mellé/alá. Az orientális hangzású dolgokat kedvelem, szeretek például egy alaphangra keleties skálát énekelni. Van egy-két ilyen felvétel is, de gátlásos vagyok ahhoz, hogy énekesként színpadra álljak.

Zoord nevű együttesed muzsikája egészen elevenbe hatol, a lelkek közös gyökeréig elér. A világ rengeteg pontján nyűgöztétek már le a közönséget. Van-e olyan szelete a zenéteknek, ami kifejezetten haza szól? Amit egy magyar ember jobban érthet, mint akárki más?

Egyrészt van két szöveges zenénk, azok mindenképpen ilyenek, hiszen a szöveg jelentéstöbbletet hordoz – egy magyar ember nemcsak a primer, hanem a szekunder üzenetét is érti. Illetve van a zenénknek egy másik vetülete is: erre Nyugat-Európában hatalmasat buliznak, érzik az „ősies” lüktetését, de a sajátos Kárpát-medencei ízét csak az itthoniak értik igazán. Ez az íz a vidékben föllelhető nyersesség, az, hogy nem kertelünk, nem szépelgünk. A zord élet elénk veti a dolgokat, és a zenében ezt direkt módon kommunikáljuk: nem írjuk körül, hanem egyenesen „letesszük az asztalra”, ezzel az itthoni, falusi(as) nyers valóság indirekt akusztikus leképezésére törekszünk. A szép az egészben az, hogy a muzsikánk más mozaikdarabjait, rétegeit pedig más országokban, más kultúrákban értik jobban.

Mi az inspiráció forrása számodra?

Nagyon örülök a kérdésnek, mivel soha nem gondolkoztam még ezen. Az utóbbi tizenöt-húsz évben ez az apró kis vasdarab, a doromb a világ számos gyönyörű részére elrepített, de ezeken a helyeken is az emberi találkozások a legemlékezetesebbek. Mindenhol nyitott szemmel és szívvel próbálok jelen lenni, így egy-egy mondat vagy egy egész életút inspirálólag hathat számomra. Mindennapi munkámhoz a Hangszergyűjteményben pedig külföldi fesztiválokon, európai és amerikai kiállításokon, rendezvényeken gyűjtöm be azokat az ötleteket, amikből valamit Kecskeméten is meg tudunk valósítani.

Az állandó programok mellett egymást érik a különböző alkalmi szereplések, koncertek, interjúk: ez a beszélgetés is egy soványka fehér csíkot színezett pirosra a Google-naptáradban. Előfordul, hogy az a bizonyos belső hang (mondjuk, dorombszó) nem tettekre sarkall, hanem megálljt parancsol?

Nekem ilyen belső hangom még nincs, külső annál inkább: a feleségem szokta mondani, hogy pihennem kellene. Az a helyzet, hogy mindent szeretek csinálni, amit csinálok. Tehát ha valamit nem szeretnék, abba is hagynám. Hiszek a sorsban, és tudom, hogy mindig azokat a dolgokat veti elém, amiket csinálnom kell, ha pedig már nem kell, akkor szükségképpen más irányba terel. Amikor jönnek a feladatok, és azt látom, hogy nemcsak a családomnak és mikrokörnyezetemnek válhatnak hasznára, akkor mindig nagy örömmel vállalom azokat. Olyan belső szó még nem hangzott el, hogy most már elég volt, tegyük le a lantot.

Önmagadon túlmutató életet élsz. Boldog ember vagy?

Szerintem a boldogság nagyon ritka és nagyon áldott állapot. Az ember életében csak néhány olyan pillanat van, amikor a mindenséggel való egyesülés élménye megadatik. Én elégedett vagyok azzal, amit csinálok, ahogyan élek: van két szép gyermekem, feleségem, akivel együtt is dolgozunk. Szeretjük egymást. Teljesnek élem meg az életet. Nem iszom alkoholt, nem fogyasztok drogokat, így az élet örömei semmilyen torzuláson nem mennek át, hanem tisztán érkeznek hozzám. Azokat a perceket is, amikor kettő, kétezer vagy húszezer embernek zenélek, teljesen tiszta tudattal fogadom be: ezek a dolgok is a teljességet szolgálják. Lelkileg, spirituálisan és fizikailag is egyben érzem magam. Mivel tudom, hogy mindez átmeneti, nem hiszem, hogy így marad – de bízom benne.