„A mi szemünkben a 21. század így néz ki”

2016 őszén indultak a Pár-beszéd estek. Hogyan kezdődött a történet?

Gergely Éva: A felkérést én kaptam Kőrösi Orsolyától, a Capa Központ igazgatójától, aki ezeket a beszélgetős esteket azért is találta ki, hogy egy kicsit több szó essék az általa vezetett intézetről. Sokat gondolkodtam a megvalósításon – mert hasonló beszélgetős műsorból már rengeteg van –, azon, hogy mitől lehetne ez különlegesebb, mint a többi. S akkor eszembe jutott, hogy van nekem egy férjem.

Akivel már régóta egy párt alkottok.

Doncsev András: Lassan húsz éve, ebből tizenöt éve házasok is vagyunk.

G. É.: És olyan sok mindenen mentünk keresztül együtt, hogy ez már egy igazán jó házassággá érett. Vannak jó nagy veszekedések és jó nagy kibékülések is, de alapvetően arról szól a dolog, hogy figyelünk egymásra, és igyekszünk mindent megbeszélni.

D. A.: Így indult a Pár-beszéd.

G. É.: Az pedig Andris ötlete volt, hogy legyen ez egy Pár-beszéd.

D. A.: A dolognak az a lényege, hogy eleve egy házaspár beszélget, így egyszerre jelennek meg a női és a férfi szempontok. A beszélgetés során előfordul, hogy vitázunk, nem értünk egyet valamiben: nálunk ez teljesen megengedett, sőt, a közönségnek sem kötelező egyetérteni, hiszen szerintünk ez az értelmiségi lét veleje. Sokszor van arra is példa, hogy egy másik párral készítünk műsort. Nemrég vendégünk volt például Balázs János zongoraművész és felesége, Besszer Szilvi. Szilvi nem zenész, de teljesen szerves része János életének, hiszen ő szervezi a koncerteket. Ők is egy különleges páros, és ők sem tudnának meglenni egymás nélkül.

Rengeteg, a Pár-beszéd estekhez kapcsolódó kisfilm készült. Mi ezeknek a szerepe a műsorotokban?

D. A.: A mai fiatalok – akár mondhatnám a saját gyerekeinket is, akik kilenc és tizenkét évesek – egyáltalán nem néznek televíziót, csak különböző videómegosztókat. Ezért határoztuk el, hogy három lába lesz ennek a történetnek. Egyrészt olyan beharangozó kisfilmekkel, filmetüdökkel vezetünk föl egy-egy rendezvényt, amelyek nemcsak magát az estet ajánlják, hanem egy másfajta közönséget is megszólítanak. Ezek önálló életre kelnek, van, hogy közel húszezer embert is elérnek. A rendezvényt a Promontor televízió rögzíti, és a szerkesztett változatot le is adja, illetve a kész műsort később a videómegosztón akár többször is meg lehet nézni.

A harmadik láb a honlapotok lehet...

D. A.: Igen. Az önálló honlap a virtuális térben is egyfajta közösséget formál, ugyanis folyamatosan nyomon követi, hogy mi történik a vendégeinkkel. És ez nemcsak egy virtuális valóság, hiszen a vendégeink a saját beszélgetésük előtt és után is el szoktak jönni a Pár-beszéd estekre.

Póka Egonnal a MOM Kultban beszélgettetek.

D. A.: Február óta vannak a MOM Kultban a rendezvényeink. Mindig arra törekszünk, hogy oldott hangulatú, baráti beszélgetésekben vehessen részt minden jelenlévő, a felvezető kisfilmek pedig játékosak és pergők legyenek. A mi szemünkben a 21. század így néz ki. Az emberek szeretnek élő rendezvényekre menni, szeretik a virtuális világot is, és ezeknek egyfajta sajátos egyvelegét adják a mi kisfilmjeink.

Hogyan készülnek ezek a kisfilmek?

G. É.: Erre nagyon jó példa egy jelenet megírása. Teljesen mindegy, hogy melyikünké az ötlet, elkezdünk beszélgetni és együtt gondolkozni róla, minden görcsösség nélkül, sokszor utazás vagy egészen egyszerű hétköznapi tevékenység, mondjuk fogmosás vagy borotválkozás közben. Végül leírjuk a forgatókönyvet, és megvalósítjuk a kisfilmet, pontosan megtervezve minden másodpercét. Úgy lehet elképzelni az egész folyamatot, mint egy horgolást vagy kötést…

D. A.: ...egymásba öltve…

G. É.: …igen, a gondolatot!

D. A.: Kedvenc zenekarom, a Rolling Stones dalszerző-gitárosa, Keith Richards mondogatta, hogy akkor jó egy zenekar, ha a különböző hangszerek, mondjuk, a gitárok egymásba szövődnek. Mi is így működünk, egymásba szövődnek a gondolataink, egymást erősítik. Ha most végignézek egy kisfilmet, már meg nem tudom mondani, hogy melyik mondat melyikünktől származik. De a vendégek ötletei sem különülnek el a mieinktől.

G. É.: Nincs itt nagy titok. Az a meggyőződésem, hogy hallgatni kell jól tudni. Figyelni kell a másikra. Akkor jó, ha nem arról szól a történet, hogy én akarom elmondani a magamét, hanem tényleg kíváncsi vagyok arra az illetőre, akivel beszélgetek.

D. A.: A másik titok, hogy olyan vendégeket hívunk meg a Pár-beszéd estjeinkre, akiknek a jelenlétében és témájában, szakterületén mi is fesztelenül tudunk mozogni. Hiába érdekel az atomfizika, nem vállalkozom arra, hogy olyan kérdésekben próbáljak állást foglalni vagy megnyilvánulni, ami igazából nem az én terepem.

Milyen szerepet játszik az életetekben a zene?

G. É.: Andris negyven éve zongorázik.

D. A.: Úgy is ismerkedtünk meg, hogy zongoristaként beléptem abba a funky zenekarba, ahol Éva énekelt. A zene minket már két évtizede összeköt.

G. É.: Nem kell mindenkinek a pódiumra lépni ahhoz, hogy a zenében kapcsolódjon másokhoz. Egyszerűen zenélni és zenét hallgatni is jó. Pályafutásom során több olyan programban is részt vettem, amikor arra kerestünk választ, hogy hogyan kellene a gyerekeket megtanítani jól zenét hallgatni. A mi lányaink is bármit letöltenek a telefonjaikra. Én odafigyelek rájuk, és szólok, hogy ezt most inkább ne hallgassák, mert nem érdemes, de sokan fogódzó nélkül vannak.

Visszatérve az eredeti témához, Póka Egon neve hogyan merült fel meghívottként?

D. A.: Évi járt a Kőbányai Zenei Stúdióba, és nemcsak tanítványa volt Egonnak, hanem a Deák Bill Blues Band háttérénekese is. Én pedig az NKA-ból ismerem Egont, ahol ő a Könnyűzenei Kollégium tagja. Mi pillanatok alatt megtaláljuk a hangot egymással – amellett hogy Egon egy igazán impulzív ember, ami a szívén, az a száján.

G. É.: Én mindig nagyon szerettem a Hobo Blues Bandet, de egy balesetem kapcsán derült ki igazán, hogy Póka Egon milyen ember. Épp a kőbányai iskolába indultam el egy reggel biciklivel, amikor elcsapott egy autó. Koponyatörés, éber kóma, Honvéd Kórház. Egon ekkor másfél órán keresztül öntötte telefonon keresztül anyukámba a lelket, nyugtatta, hogy minden rendben lesz, de utána is többször beszélt vele. Ez is mutatta, hogy Egon annyira sajátjának érzi az oda járó gyerekeket, hogy mindenkiről tud mindent. Igazi édesapa-figura.

D. A.: A kisfilmekben is ezt próbáltuk elmondani: mindenki úgy gondolja, hogy ez a marcona külső óriási szívet őriz. Ha gond van, akkor ő mindig ott van, és lehet rá számítani.

Melyik műfajban vagy igazán otthon?

G. É.: Amikor kislányként megkérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni, akkor én azt mondtam, hogy zenehallgató. Nem előadótípus vagyok, inkább alkotó embernek tartom magam. Ha nem mehetnék fel a színpadra énekelni, akkor sem történne semmi. De az Animal Cannibals például húsz éve megállíthatatlan, és én is folyamatosan jelen vagyok a zenekarban.

D. A.: Éva nem az a típus, aki odaadná a fél karját azért, hogy benne lehessen a tévében.

G. É.: Igen, ez soha nem vonzott, sokkal jobban szeretek például stúdióban dolgozni, felénekelni egy lemezt, mint utána azt promotálni.

D. A.: Vagy huszonöt szólamot felrak....

G. É.: ...vagy huszonöt szólamot felrakni , mert érdekel, hogy hogyan mennek a szólamok, és hogy hogyan lehet ennyire érdekes dolgot létrehozni. Inkább szövegcentrikus vagyok, azt a fajta zenét szeretem, aminek mondanivalója van. Szöveget is írok, de ez sem olyan, hogy leülök, és megírom, nem mindennapos dolog. Csipkét verni is úgy tanultam meg, hogy előbb fejben összeraktam, utána készült csak el. Gyermekkorom óta varrok, hímzek, kötök, horgolok, ez nem újdonság.

A gyerekek is párban vannak, két lány. Ők muzsikálnak? Szeretnek zenélni?

D. Á.: Megvan a lehetőségük, otthon több hangszer is van, gitár, furulya, zongora, fuvola. Néha a kisebbik próbálkozik is vele, a nagyobbik viszont a festésben tehetséges, komolyan foglalkozunk is vele, és több műve a közösségi oldalon is látható. Nála már egész pici korában megmutatkoztak a tehetség jelei. Meglepett akkor, hogy mennyire alapvető értékek bújnak meg a gyermeki látásmód takarásában.

G. É.: Nagyon jó érzés. Én ezt vártam anyaként, hogy rácsodálkozhassak a gyerekeimre. Olyan jó látni, ahogy a kis gondolataik megszületnek, ahogy ránk néznek.

András, te is szoktál még zenélni? Odaülsz a zongorához néha?

D. A.: Igen, hogyne. Pszichológiai kifejezéssel élve ez érzelmi „földelés”: amikor kiakasztanak, akkor mindig jó zenélni. Ha nagyon, akkor erősítő és Fender gitár és rock, ha kevésbé, akkor akusztikus gitár és csendesebb stílus.

G. É.: Szerencsére tekintettel van a családra, fülhallgatóval gyakorol, ha nagyon dühös. Andris klasszikuszongorázott, majd Binder Károlynál tanult jazzt. Amikor pályaválasztás elé került, két irányba indulhatott volna, jazztanszakra vagy bölcsész tanszakra, és az utóbbit választotta. A zenélni tudása nagyon sokat segít nekünk az estekben, ő írta például a beszélgetéseinknek a szignáljait, ő is zongorázta fel. Én – a Póka Egon-estet leszámítva – eddig nem nyilvánultam meg zenészként, ő pedig igen.

És előfordul, hogy párosban is muzsikáltok?

D. A.: Amikor Évának megjelent 2003-ban az első lemeze, Karády Katalin-dalokat énekelt. Később édesapám írt egy családregényt, amelynek a CD-mellékletén szereplő dalokat is ő adta elő az én kíséretemmel. Aztán jártuk az országot a könyvvel és a dalokkal. Rengeteg ilyen közös fellépésünk volt.

G. É.: Az olyan jó, hogy úgy tudunk együtt zenélni, hogy akár háttal is állhatunk egymásnak, nem kell mindent megbeszélni, már ismerjük egymást, sokszor már egy lélegzetvételből tudjuk, hogy mi következik. Persze ehhez néha több türelemre is van szükség, mint egy együtt zenélni egy idegennel.

Nem véletlen az, hogy zenésznek sokszor zenész vagy művész a párja, mert ehhez különösen nagyfokú együttműködési készség, megértés kell.

D. A.: Nem tartom magam profi zenésznek. Inkább alkotó emberként tekintek magunkra, ami alapvetően egy gondolkodásmenetet, értékrendet jelent, ami szerint – visszautalva arra, amiről az elején is beszéltünk – számunkra mindig előrébb valók azok az emberek, akik föntről kapnak valamit, mint akiket alulról részesítenek felhatalmazásban, bármilyen mértékű is legyen ez az alulról jövő felhatalmazás. Mindenkinek többfajta identitása van amellett, hogy magyarok vagyunk, meg nők, férfiak, keresztények, európaiak – az identitásunk része az is, hogy értelmiségi, gondolkodó, alkotó emberek vagyunk, és szerintem hiba az egyikből kiemelni vagy az egyikbe belepréselni a másikat. A miénk egy szilárd értelmiségi identitás, ami túlemelkedik és átnyúlik a politika egyszerű és rövid szavatosságú határain. Éppen ezért, akiket meghívunk a Pár-beszéd estekre, azokról fogalmunk sincs, hogy hova szavaztak, kivel szimpatizálnak, mert szerintünk ez kevésbé fontos, mint maga az alkotás.

Mik a további terveitek?

G. É.: Valamit mindig csinálni kell, történnie kell valaminek, jár az agyunk folyamatosan. Május 19-én lesz a következő Pár-beszéd est, vendégünk Eötvös József gitárművész és Eötvös Zita lesznek. Szeptemberben biztosan folytatjuk. A hazai művészvilág egy gazdag, kimeríthetetlen kincsesbánya, amely szerencsénkre természetes közegünk, hiszen ebben nőttünk fel.