• „Képesek-e kitenni a szennyes részt a batyuból”

    Beszélgetés Mucsi Zoltánnal

    2018.08.31 — Szerző: Jónás Ágnes

    Szabó Máté rendezésében szeptember 12-én mutatják be Háy János A lány, aki hozott lélekből dolgozott című színdarabját, amely az Ördögkatlan Produkció, a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös produkciója. Az átlagember fájdalmait és traumáit boncolgató előadásról Mucsi Zoltán érdemes művésszel beszélgettünk, aki több karakter bőrébe is belebújik.

  • „Képesek-e kitenni a szennyes részt a batyuból”

    Ez a harmadik Háy-darab, aminek nyolc éven belül nekimész. Miben talált el téged ez a mű, s milyen világgal szembesíti a nézőt az előadásotok?

    Háy János műveit mindig átitatja egyfajta különleges humor, a történetekben mindig van valami húsbavágó, amelyekkel azonosulni tud az ember. Vagy azért, mert a saját bőrén tapasztalta, vagy azért, mert az ismerőseivel történtek meg a leírtakhoz hasonlók. A szereplők legtöbbször átlagemberek, akik hétköznapi traumáktól szenvednek, a sorsukkal küszködnek, vagy épp belenyugodnak. A Hozott lélek című novelláskötet is az átlagos ember hétköznapi traumáinak könyve, az ebből készülő előadás, A lány, aki hozott lélekből dolgozott egy esetfeldolgozás: egy nő esetén keresztül hullik le az álarc két másik emberről. Fény derül arra, hogy milyen csomagot kell cipelniük, s hogy mennyire nyomorítja meg őket ez a bizonyos csomag, illetve, hogy képesek-e kitenni a szennyes részt ebből a batyuból. Hazugság, válás, gyűlölet, gyász, kilátástalanság, öngyilkosság – többek között ezek a kulcsfogalmai.

    Szabó Mátéval sem ez az első közös munkád – rendezett már téged többek között A gondnok és a De Sade pennája című drámákban.

    És volt a Havanna meg A zsidó.

    Mi jellemzi Máté munkamódszerét?

    Aprólékos, precíz munkamódszer az övé, sokáig képes elmolyolni egy-egy mondattal.

    „Képesek-e kitenni a szennyes részt a batyuból”

    Ezúttal több szereplő bőrébe is belebújsz.

    Igen, a főszereplő Nő pszichológusát alakítom, de én játszom a férjét, a szeretőjét is, és időnként a plasztikai sebész bőrébe is belebújok. A karakterek mellett nagyon izgalmas az, ahogyan Háy szereplői ide-oda ugrálnak az időben: a néző tanúja lehet a nő és a pszichológus beszélgetésének, majd hirtelen visszaugrunk a nő múltjába, ahol feleségként látjuk őt viszont, és a férjével való kapcsolatát mutatjuk meg – tehát olyan az egész, mintha a pszichológus fogadóórája közben elevenednének meg a már megtörtént események.

    Milyen társadalomkritika fogalmazódik meg az előadáson keresztül?

    Ez esetben inkább az egyéni sorsok és az individuum problémái a fontosak. Persze ha nagyon kiszélesítjük a dolgot, akkor a szereplők életéből következtetni lehet Magyarország hétköznapi valóságára.

    Nyolc évvel ezelőtt azt nyilatkoztad, hogy a Bérczes László rendezte Nehéz (szintén Háy-darab) az egyik legnagyobb kihívás volt a pályád során. A mostani Háy-karaktereiddel mi a helyzet?

    A Nehéz valóban nagy falat volt, de minden szereppel így vagyok, amikor épp benne vagyok. A lány, aki hozott lélekből dolgozott most egy újfajta kihívás, és azzal a reménnyel megyünk neki, hogy majd talán érdeklődésre tart számot, és elgondolkodtat, megérinti a nézőket, és egy kicsit kibillenti őket a komfortzónájukból. Jó volna, ha három év múlva is tudna hatni, s ha a néző úgy érezné, hogy valamit raktunk a batyujába, ami nemhogy nem büdös, hanem kifejezetten építő jellegű.

    Könnyebbség vagy nehézség, hogy ennyi Háy-darabbal volt már dolgod?

    Is-is. János a barátom lett, de ennek ellenére a próbák során rendre felvillan bennem, hogy vajon miért nem törte el valaki a kezét, amikor először leírt egy mondatot. Merthogy Háyt játszani egyáltalán nem könnyű. Aztán persze jön a lelkiismeret-furdalás, hogy hogy is gondolhatok ilyesmit a barátomról…

    A mostani darabban Kovács Krisztián mellett partnered még feleséged, Moldvai Kiss Andrea is, aki szintén több karaktert játszik: ő a Nő, akinek az ügyét a nyomozó és a pszichológus vizsgálja, és ő alakítja az Anyát és a Feleséget is. Az egyik fő konfliktusforrás a házastárs-kollégák között az szokott lenni, hogy mindkét félnek megvan a maga határozott elképzelése az adott produkcióról, amelyből nemigen szeretnek engedni. Nálatok ez hogy van?

    Nézd, ha a bemutató után elválunk, akkor nem működött jól a közös munka, ha pedig együtt maradunk, akkor működőképes volt. Otthon egyébként csak minimálisat próbálunk, nem terheljük munkával magunkat. Mondjuk, éjjelente azért szoktam szépeket álmodni az előadásról…

    „Képesek-e kitenni a szennyes részt a batyuból”

    Mifélét?

    Hogy tizenötezer néző áll a Szkéné előtt, és akkora az előadás sikere, hogy rendőrséggel kell oszlatni a tömeget.

    A kkor sok rendőrt kívánok nektek az előadáshoz!

    Köszönjük szépen.

    Amikor pár évvel ezelőtt beszélgettünk, azt mondtad, hogy tudnunk kellene nevetni a problémáinkon.

    Az embernek két választása van: vagy megmosolyogja néha a saját nyomorát, vagy belekeseredik. Persze hazánkban nem megy ez olyan könnyen, mert sok az agresszió és a feszültség, de szerintem humorral vagy más szögből való szemlélődéssel enyhíteni lehetne a gondokon. Az is baj, hogy nálunk csak fekete és fehér van, márpedig ebből a két végletből nem jön létre konszenzus, csak feszültség és egymás legyőzése.

    „Képesek-e kitenni a szennyes részt a batyuból”

    Ha már a humort említetted: sokan vannak, akik csengőhangként a te Jancsó-filmbeli mondataidat töltik a telefonjaikra.

    Ezt én mindenkinek kötelezővé tenném, nemcsak itthon, hanem Közép-Európában is!

    Az emberek imádják a karaktereidet, és tulajdonképpen mindegy, hogy Tóth Jánosról, egy villanyszerelőről vagy épp Kapáról van szó.

    Ennek örülök, de nem foglalkozom vele különösebben.

    És az hogy érint, hogy napjaink egyik legnagyobb színészei között tartanak számon?

    Engem inkább az érdekel, hogy képes vagyok-e estéről estére létrehozni olyan előadásokat, amelyek valamiféle pluszt adnak a közönségnek. Az izgat, hogy az egyes produkciókban én a megfelelő fogaskerék tudok-e lenni.

    Durván négy évtizede vagy a pályán. Ennyi idő alatt sikerült megfejteni, hogy mitől szerethető számodra ez a hivatás?

    Amikor az ember elkezd foglalkozni egy szereppel, akkor pár hét alatt mindig egy picivel többet tud meg a világról és önmagáról. A próbák során problémákkal foglalkozunk, olyanokkal, amelyek akár az enyémek is lehetnének, így tehát az egésznek van valamifajta terápiás jellege. Mindig egy kicsit több leszek az által, hogy keresem a darab és a figurám problematikáját, és jó a különféle világokban motoszkálni.

    Menekülés sosem volt neked a színpad?

    Nem, mert az önáltatás lenne. A színház csak egybizonyos időre tud menedéket nyújtani, de a való világ könyörtelenül ott vár rám, amint kilépek az öltözőből.

    Pár éve terjedt el az interneten Meryl Streep megdöbbentően őszinte vallomása, amelyben azt mondja, hogy bizonyos dolgokhoz nincs már türelme, s hogy nem tűri meg a képmutatást, az őszintétlenséget, és hogy egy olyan világban hisz, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett. Te miben hiszel, és mi az, amiben változtál az évek során?

    Lényegesen több az arcomon a ránc, az ősz hajszál, fogam pedig egyre kevesebb van. Türelmesebb és elfogadóbb lettem, és a koromból fakadóan a harciasságom is alább hagyott.


  • További cikkek