Határtörténetek, történethatárok

Szabó T. Anna legújabb könyvének már a megnevezésével is komoly problémákba ütközünk, a bennfoglalt szövegek többsége ugyanis aligha nevezhető novellának, még a posztmodern metaforikusan szerveződő prózájának tapasztalatával a hátunk mögött sem. A Határ című kötet, amely a 2016-os Töréstesztet követően a második prózakötetként aposztrofált gyűjteménye a szerzőnek, nemcsak tematikusan, de nyelvi és műfaji értelemben is állandó peremhelyzetbe pozícionálja magát.

A Határ nem pusztán lírai hangvételű prózagyűjtemény, jónéhány szövegnél kifejezetten az lehet az érzésünk, hogy valójában verseket olvasunk: kimerevített lírai pillanatképeket vagy épp sodró lendületű benyomáshalmazok lazán rendezett körülírásait. Leginkább csak a kötetnyitó néhány történet és az utolsó ciklus darabjai szervesülnek rá valamilyen szilárdabb narratív vázra. A szövegösszetartó erőt sokszor inkább egy-egy önreflexív metafora, többrétegű kifejezés szolgáltatja, mint aNomád, perzsa című írás esetében, ahol a Felvevőszál, Keretszál alcímek váltakozásában rajzolódnak ki a turista vibráló nomádságélményének szőnyegmintázatai és az örök idegenségtapasztalat metaforájává növekvő „perzsaság”, ami egyik központi témája a kötetnek. De még a hagyományosabb felépítésű, a történetmondás igényével fellépő szövegegységek töredékei is inkább motivikusan szervezett mikrociklusként kapaszkodnak egymásba, mint a Kupleráj és amnézia éles vágásokkal tagolt apró elbeszélései, amelyek az elfojtások és kimondások, az emlékezés és felejtés élményei mentén kapcsolódnak.

A könyveben sokszor akár oldalakon keresztül is alig botluk igékbe, a nominális percepciókat sokkal inkább a ritmus, mintsem a narratíva szervezi. Az állítmányokkal együtt a nyelvtani kapcsolóelemek is kihullanak, még elmosódóbbá téve az értelmi határokat. Intenzív formaszerkezet, sűrű gondolatritmusok, és ismétlések jellemzik a Határ nyelvi szövetét. „Két pont között. Egyenes, görbe, egyenes. Üres sebesség, semmi nem vezérli, csak a belefúródás kérlelhetetlenségének élvezete, lassú-lassú-gyors-gyors […]”, írja a Be és vissza beszélője, aki mintha önmagát, illetve a szerző számos narrátorát is jellemezné a határmenti alagúton átrobogó vonat leírásakor. A történetek többségét nem a társadalomkritika, morális vagy ideologikus vektorok, de még csak nem is a történetépítés igénye vezérli, sokkal inkább a „kérlelhetetlen belefúródás” a nyelv mozgásaiba, az észlelés ritmusába. Magában az említett „novellában” egy – feltehetőleg Erdélyből érkező –, a határon átrobogó és az idegenbe tartó vonatút kusza benyomásait rögzíti a narrátor, aki az idegenségélményt és a visszavágyódó nosztalgiát is nyelvileg jeleníti meg, saját szólamába jelöletlen idézeteket keverve Balassitól Vörösmartyn és József Attilán át Arany Jánosig, de székely népdalok, naiv közmondások és szólások is átmenet nélkül vegyülnek a leírások közé. A lírai jellegű sorok azonban nemcsak rejtett idézetek formájában bukkannak fel a kötet írásaiban: több helyen botlunk időmértékes töredékekbe, rejtett rímekbe, bújtatott verssorokba (pl. a Felfelé című írás rímes adóniszi kólonjai).

A harmadik, Idegen nyelv című ciklus tematikusan is a beszédmódokra és a nyelviségre koncentrálja az olvasó figyelmét. A nyelv eszközei című szöveg felfokozott vágybeszéde kifejezetten ars poétikus kinyilatkoztatásokat fogalmaz meg, hol rezignáltan („Barlangbeszéd csak, axiómák és dadogás váltóláza, újra és újra és újra. Megértés árnyéka: szó. Színről színre soha.”), hol önironikusan [„A mindent akarom egészben. Belélegezni és nem fújni ki. (…) Ehelyett mi marad? A felsorolás mechanikájának öröme, Címszavak.”], hol patitkusan [„élvezni a hangalak örömét, hagyni hogy bugyborogva elborítson. Borzongani és nem érteni semmit. Engedni mint az őrületnek. (…) Ének a nyelv nem logika.”]. A kötet egészében mégsem valami absztrakt önreflexív nyelvi kísérletezés lesz a szövegek egyedüli tétje. A tárgyak, a testek legalább olyan jelenvalóak itt, mint a nevezékek és a metaforikus gondolatkísérletek. A gyűjtemény vége felé a Hűlt hely című írás énelbeszélője az otthonosságérzetét, önmegtapasztalását is a tárgyak, terek és testek élménylenyomataiként alkotja meg, ahogy a hiányt is ezeken keresztül éli át, identitást építő és romboló elemekként veszi számba a körülírható és megragadható reáliákat. Az álomtörténetek és belső monológok metaforái is sokszor olyan aprólékos realitásigénnyel bomlanak ki, hogy időnként nehéz eldönteni, inkább az allegóriák naturalista részletgazdagságát vagy a fantasztikum allegorizálását célozza a beszélő, mint az egyik legjobban megírt Néz és lát vagy a jóval elvontabb Felfelé című szöveg esetében.

A túlburjánzó jelzőkkel terhelt intenzív vágybeszédek mégha sűrűségük és áradásuk révén sokszor a giccshatáron is mozognak, elsősorban nem szentimentális elbeszélőt rejtenek, hanem egy szenzualista hangot, aki az érzelmekhez mindig az érzékszervi benyomásokon, érzéki tapasztalatokon, a tárgyak, testek és terek keltette hangulati diszpóziciókon keresztül jut el. Ez az írói világ illatokból, szagokból, testrészekből és beszédfoszlányokból épül, nem történetekből vagy argumentációkból. Eközben maguk az érzékszervek, ahogy formálódnak, változnak, éppoly fontosak lesznek, mint az érzékszervi benyomások. Ezt látjuk az Idegen nyelv című szövegben, ahol szinte észrevétlenül folyik át a nyelv mint ízlelőszerv leírása a nyelv mint kódrendszer metaforikus jellemzésébe.

A kötet narratív alapszövetét nemcsak a lírai logika üti át, de számos helyen az esszészerű rögzítésmód törekvései is tetten érhetők. Ilyen a Felnőtt gyermek, amelyben József Attila-versekről elmélkedik a beszélő, de az ennél jóval történetszerűbb A vers éjszakája is, amely szintén József Attila-töredékek felett lamentál, valamivel sikeresebben fésülve egybe a történetmondás és az elmélkedés igényét. És ilyen a kötet egyik legjobban sikerült írása is, amely egy férfitest mintájú női fürdőruhán kezdi el kitapogatni a nemiség határait, filozófikus töltetű lírai reflexiók ujjlenyomatait hagyva a groteszk szöveten.

A Határ című kötet álom és valóság, otthon és idegenség, próza és vers, vers és esszé határvidékén mozgó furcsa eklektikus gyűjtemény, amelyből mégis kirajzolódik az Erdélyből elszakadt, a diktatúrában nevelkedett szabadságvágyó író és költő élményvilága – valamiféle történet nélküli történet, ahol az idegenségtapasztalat magába a nyelvbe is beivódik, elhatárolva a beszélőt önmagától, az elbeszélhetőség önbizalmától is, hogy végül a vers és próza kevert közegében mégiscsak rögzítse azt, amit nem lehet egyenesvonalú narratívaként újraalkotni.

Szabó T. Anna: Határ, Magvető, 2018.

Leadkép: wmn.hu