A gépek monománt játszanak

Tóth Kinga All Machine című kötetének képalkotása a Tóth Kinga Hegyfalu zajzenekar hangzásvilágából merít. A gépek zaja harmóniát, de mindezen túl olyan embertelenséget mutat, amit Orwell és Kafka univerzumában találhatunk meg. Ezt a disztópikus hangulatot alig töri meg valami, így az egész köteten végigvonul, lerombolva a gépekről alkotott képünket. A versek értelmezését csupán egyvalami zavarja meg: Tóth verseinek központozása és soráthajlásai, ugyanis ezekkel rendkívül nehézkessé válik az értelmezésük – így a szerző mondanivalója szinte mindvégig rejtve marad, pedig tűpontossággal hasít bele a lelkünkbe, amit verseiben állít. A gépek horrorisztikus mozgásegyüttese nem csupán gyomrunkat, hanem beleinket is kiforgatja, pedig mindezt mi kínáljuk magunk számára, mégpedig tálcán. Az ember eltűnik a képből, egyszerűen odavész a gépek nagy igyekezetében, melyek közben hangosan monománt játszanak.

A kötet élén álló Balerina, amely Lapis József szerint az egyik legjobb vers volt a tavalyi évben, az All Machine legerősebb és legfontosabb verse, mert azt a giccses női ideát rombolja le, amit Andersen A rendíthetetlen ólomkatonában alakított ki. A női idol, akár egy Venus-szobor, kettéhasad, és feltárja titkait: csavarok, rugók, pálcikák tartják össze, majd „az első fázis célja, hogy kisúrolják belőle a lányt”. A hamis női bálványt a rozsda eszi majd szét belülről.

Tóth a női nemet nem kímélve a gyerekeket sem hagyja ki: a Plüss elevenen ég s olvad el, és csupán egy tojás marad utána. Ab ovo kezdik ki gyermekkorunkat a gépek, „mindenre éhes” plüss figurák várnak minket az ágyban, hogy hamis szeretetet plántáljanak belénk. Ezek anyapotló-apapótló tárgyak, amiket már nem a nagyi varrt vagy nagypapi faragott nekünk a fronton, hanem egy gyár futószalagjáról lemászó mechák.

Ha már klasszikus toposzokról beszélünk, akkor talán a legerősebb példa erre a Nyaktiló, hiszen eleve nem a guillotine szót használja Tóth a szerkezetre, és emellett az eredeti célját mutatja be, tyúkokkal. A szárnyasokon keresztül lehet a legjobban megjeleníteni, miként küldünk halálba állatokat nap mint nap. A nyaktiló voltaképpen a halált könnyítette meg, de ebben a kontextusban az irónia keveredik a barbársággal.

Aztán a kötet vége felé már bejutunk a gyárba is. A ZRT gépei egy filharmonikus zenekar főpróbájára invitálnak bennünket, ahol maga Duchamp vezényel: a fújtató (mint harmonika), a trombita, a hegedű és a frekvenciamérő (akár egy ütőshangszer) egyszerre szólalnak meg, és amikor a munkás üvölteni kezd, kipukkan egy lufi, és huss, újra a gyárban vagyunk. Aztán kiürül a hangversenyterem, mert a futószalagon „hangra mozdul a baba / mosakszik száján nyakán / rántja a kezét”, itt készül a Chucky baba. De ez mind nem elég Tóthnak, egy egész Város kell neki, mint az arab sejkeknek vagy kínaiaknak. Tóth Városában nincs már ember, az újraépült kommunizmus kohója: a disztópia. A Kai Franz Plopper gépe inspirálta Város gyakorlatilag a cyberpunk térképét rajzolja meg, Tóth minden apró rezzenésre kitér: „kavicsok / olvadnak a pillanatragasztóba / korcsolyapálya a kék foltokban”.

A kötetet záró címadó ciklus, az All Machines Szálinger Balázs M1/M7 című kötetének Nemo plus iurisára emlékeztet, hiszen egységes és igen kifinomult nyelven szólal meg – mégis alulmarad a kötet korábbi részeivel szemben, mert ezek a számozott versek olyan toposzokat (terelő, ház, keltető, óra) hívnak elő újra, amiket már korábban megírt a szerző, így ismétlésnek hatnak.

Tóth második kötete mögött igazán grandiózus tervek magaslanak, de ez a pontosan kimunkált poétika helyenként túlságosan is kísérleti fázist mutat, így a szövegek legtöbbjében nem izzik úgy a tűz, mint egy igazi kohógyárban. Ez a merőben más írástechnika még gyerekcipőben jár, de Tóth talán az első magyarországi úttörője, aki sokat tett azért, hogy ez a fajta hang itthon is meghonosodjon.

Tóth Kinga: All Machine, Magvető, 2014.