×

„Művészeti céllal dolgozunk”
Interjú a Baltazár Színház tagjaival
Vermes Nikolett
2018 // 08. 10

Alternatívát kínálnak arra, hogy fogyatékossággal élő emberek a tehetségükből éljenek meg. Színházat csinálnak, de milyen színházat! Irányítják a néző tekintetét, felerősítik bennünk azokat az értékeket, amelyekről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Immár húsz éve. A Baltazár Színházról Elek Dóra művészeti vezetővel, Nagy Réka sminkessel, a Művészeti Központ koordinátorával és Kovács Panka színésznővel beszélgettünk.

 

Úttörők vagytok a fogyatékosokat foglalkoztató színházak között. Javarészt Down-szindrómával és más értelmi fogyatékossággal élő színészek készítik az előadásokat, a melyekkel célotok, hogy ezen emberek megítélése változzon. Eltelt húsz év. Mi történt ezalatt?

Elek Dóra: Egészen biztos, hogy történt valami. Ilyen megközelítésben Magyarországon néző még nem látott színházat. A Baltazár az első olyan társulat az országban, amely egy más szemszögből mutatja be a sérült embereket, akikkel az utcán, a boltban vagy máshol találkozunk. Az előbbi kontextusokban nem jut eszünkbe róluk, hogy óriási művészek is lehetnek. Mindig azt mondom, hogy a Baltazár Színház színészei nem fogyatékkal élő művészek. Hanem művészek. Gyakran felmerül bennem az a kérdés is, hogy pontosan mit is jelent „sérültnek” lenni.

Nagy Réka: Változik a vélemény, ez egészen biztos! Továbbra is azt szeretnénk, ha az előadásainkkal sikerülne megteremteni egy előítéletektől mentes, társadalomformáló szemléletet. Célunk a jövőben is az, hogy felhívjuk az emberek figyelmét a sérült emberek csodálatos értékeire. Arra, hogy ők is olyanok, mint mi, és többre képesek, mint azt gondolnánk. Ha csak ezt elérjük, már szerencsével jártunk.

Az előadásaitok milyen hatással vannak a közönségre? A Baltazár Színház felerősíti az emberekben a szociális érzékenységet?

N. R.: Hosszú évek óta adunk elő darabokat középiskolások számára is. Főként rajtuk látom, hogy fenntartással érkeznek az előadásokra, ugyanakkor ez tíz perc után szinte elillan. Mások az arcok, lényegében más az egész darab, mint amit eddig láttak. Rövid idő után megszokják, majd egy más szemléletmóddal mennek ki az előadásról. Közel két óra alatt meg lehet változtatni az embereket, eloszlatni az előítéleteket. Ha pedig hetven néző közül csak ötnek megváltozik a gondolkodásmódja a sérültségről, már egy rendkívüli dologról beszélünk. Több előadás után tartunk beszélgetéseket, ahol a diákok és a pedagógusok a színészekkel együtt tudják megvitatni a darab témáját. Bárki jön hozzánk, az előadások megváltoztatják a szemléletmódját.

E. D.: Ez egy teljesen ismeretlen terület a nézőnek. De ha már eljött, itt egy olyan magas színvonalat láthat, amitől bele is feledkezik abba, hogy voltaképp kiket lát játszani. Ha pedig jó színházat látunk, hálásak leszünk, akaratlanul is. Ahogy Réka mondja, a nézők megemésztik a látottakat, és megváltozik a szemléletük. A színpad minden jót és minden rosszat felnagyít, a tehetséget és a tehetségtelenséget egyaránt. Vannak, akiken egyébként nem is látszik, hogy sérültek, viszont valóban több Down-szindrómás színész van nálunk. Például Panka, aki Down-szindrómás, a társulatunk egyik tagja, és mint a többiek, tündököl.

Kovács Panka: Mi a színpadról nem tudjuk, hogy mit éreznek a nézők, hogyan viszonyulnak a darabhoz. Sajnos nem mindig nevetnek a vicceken, amiken nevetni kéne. Néha úgy érzem, untatja őket, néha meg élvezik, és amikor élvezik, nekünk is könnyebb, mert azzal az energiával tudunk dolgozni tovább. Ilyenkor kap egy nagyon jó ritmust az előadás.

Bár tudom, több tíz év távlatából nehéz mindenre emlékezni, mégis, mik az első személyes tapasztalatok?

E. D.: Húsz évvel ezelőtt, a legelején még a barátaim sem mertek átlépni a küszöbön. Ez arra késztetett, hogy mi magunk menjünk ki az emberek elé egy utcaszínházi előadással. Nem szeretek általánosítani, természetesen vannak kivételek, de én azt vettem észre, hogy akik nem mernek eljönni, megnézni az előadásinkat, azok a saját sérültségükkel nem mernek találkozni.

N. R.: Emlékszem, tizenhat évvel ezelőtt én is fenntartásokkal érkeztem a színházhoz mint sminkes. Azelőtt teljesen másként viszonyultam a sérült emberekhez. De ahogy mindenkiben, bennem is megváltoztatott valamit a Baltazár Színház. Talán jó kifejezés, hogy megváltoztatta az életemet. Szép lassan kezdett körvonalazódni előttem, hogy mi nem egy társulat vagyunk, hanem egy nagy család, amit csak érzelmi szinten lehet megközelíteni.

A színházcsinálás klasszikus munkafolyamatát sokan ismerjük. Szöveggel való foglalkozás, próbák, főpróbák és premier – dióhéjban. Itt miben más egy próbafolyamat?

N. R.: Kis színház vagyunk, ezért a Baltazárt nem is lehet összehasonlítani más, nagy színházakkal. Míg máshol hetekig tart egy próbafolyamat, addig nálunk hónapokig. Nagyon komoly felkészültség áll minden előadás hátterében. Nekünk nincs külön kellékesünk, mindenki csinál mindent – a szó legjobb értelmében. Például még nem teszem le a lantot azzal, hogy kisminkeltem a színészeket, mert utána a jelmezekkel segítek. A jelmezeket is magunk mossuk. Abszolút szimbiózisban élünk. Ezt viszont nemcsak én mondom, több diák választott már minket szakdolgozattémának. Ilyenkor eljönnek hozzánk, vagy csatlakoznak önkéntesek, és mindenki ugyanazt a családias légkört éli át.

E. D.: Nem gyár vagyunk, nem lehet háromhavonta újabb és újabb előadást gyártani abban a mélységben, ahogy én szeretnék színházat csinálni. Az alkotáshoz idő kell, az elmélyülés híve vagyok. Mikben vagyunk mások? Mondjuk, abban, hogy máshol egyetemről jönnek ki a színészek, nálunk nem. Viszont az egyetemet végzett színészek nagy része ezzel be is fejezte a tanulást, míg nálunk a színészek folyamatos képzésben részesülnek, rendszeresen mesterségórákra járnak. Fontos, hogy ez nem azért van, mert sérült emberekről beszélünk, hanem mert ez a felkészültség az, ami kell a magas minőségű színházcsináláshoz.

K. P.: Nagyon sokat készülök az előadásokra. Elég hosszú ideig tart a szövegtanulás, mellette sok színészmesterség- és táncórára járunk. A táncot szeretem a legjobban. Jobb, mint a szöveget tanulni. Olyankor bemegyek a szobámba, és megtanulom, de a színházban is gyakoroljuk. A szüleim énekkarban énekelnek, nekik is vannak fellépéseik, csak kicsit másmilyenek, mint nekem. Sokat tanulok tőlük is. Támogatnak, nem zavarnak, amikor szöveget kell tanulnom. Három fiútestvérem van – jaj, nem mindig egyszerű! De amikor tudom a szöveget, és már az előadáson mondom, akkor az más. Szeretem azt is, hogy mindannyian tesszük a dolgunkat. Előadások közben mi pakoljuk át a színpadot, mindenki tudja, hogy mit hova kell tennie, és fejből fújjuk egymás szövegeit. Van, aki azt mondja, hogy elsőre tudja a szöveget, de ezt nem hiszem el! A forgatásra is hosszú ideig tanultam a szövegem…

Milyen forgatás?

K. P.: Mesélhetek róla! Az egyik tévécsatorna sikeres sorozatában lesz egy kis szerepem. Szerepelni fogok benne! Ezt forgattuk az elmúlt hetekben. Izgalmas volt, mert először forgattam. Jó egy kicsit a rivaldafényben lenni, de sokkal jobb, amikor egymásra figyelünk, mint a színházban. Mondjuk, nehéz, mert elfáradok benne, de így is nagyon szeretem ezt az egészet. Azt is megtanultam, hogy pihenni is kell. A pihenés része a színházban szükséges energiának, csak ezt sokan nem mondják el. Szerintem nagyon fontos!

A profizmus azonnal lesüt rólatok!

N. R.: Minden területen magas színvonalra törekszünk. A színészmesterség-, beszédtechnika-, ének és táncórák mellett olyan ismert színművészek is tartanak órákat Pankáéknak, mint Verebes Linda és a férje, Pindroch Csaba, Varga Klári, Kecskés Karina vagy Kovács Kriszta. Mindemellett a körítésnek is profinak kell lennie: a sminknek, jelmezeknek, díszleteknek és a fény- vagy hangtechnikának. Semmi esetre sem lehet azt mondani az előadásainkra, hogy össze lettek dobva, sőt! Vesszőparipánk, hogy művészeti céllal dolgozunk, nem pedig terápiás vagy rehabilitációs jelleggel. Nem is használjuk ezek a kifejezéseket: rehabilitáció, terápia.

E. D.: A Baltazár Színház egy modell a többi fogyatékkal élő ember számára is, motiváció. Hiszen ugyanazt el tudják érni, mint bármelyik másik ember – annak ellenére is, hogy hátrányból indulnak –, ha megtalálják a saját útjukat, és azért keményen dolgoznak. Mindnyájunkban ott vannak a kincsek, mindenkiben. Réka remek sminkes, láthatóvá teszi a színészek szépségét, vagyis előtérbe hozza a kincset, ami bennük tündököl. Felerősíti kívülről azt, ami belül van. Mondjuk, én smink nélkül is nagyon szépnek látom őket! Mindenesetre igyekszünk a nézői tekintetet a lényegre irányítani, amelynek az alapja a művészet és a szeretet.

Jelenleg hány emberről beszélünk, mennyien vannak most a társulatnál?

N. R.: Tizenhárom állandó színészünk van, mellettük viszont a külsős színészek száma változó. Gyakran fellép velünk Müller Péter Sziámi, Kecskés Karina, és még sorolhatnám. Ha viszont beleértjük a színház további munkatársait, akik a háttérben tevékenykedek, akkor összesen közel harminc főről beszélünk. Nem sok, de szerencsére mindig kapunk külső segítséget. Például az egyik színész apukája a színpadtechnikában, a díszletépítésben segít, egy színésznőnk anyukája pedig a jelmezeknél.

Valóban kicsi társulat, és egy így van rendben. Érdekel, hogy miként lehet bekerülni, mondjuk, színészként. Panka, neked mi a történeted?

K. P.: 2014 novemberétől, vagyis már több mint három éve vagyok színész. Előtte nyolc évig jártam a Művészeti Központba, ott volt egy előadás, amiben főszereplő lehettem, utána kerültem a Baltazár társulatába. Nagyon örültem neki, és meglepődtem rajta! A Művészeti Központban mondták, hogy jó vagyok ebben, de nem hittem el. Szeretek Dóráékkal együtt dolgozni, a legjobban a vendégelőadásokat szeretem. Játszottunk vendégművészként a Miskolci Nemzeti Színházban és a Radnóti Színházban is, az nagyon tetszett! A kedvenc előadásaim a Nézzünk bizakodva a jövőbe! Örkény István egyperceseiből és a Pitypang. Remélem, nem baj, ha kettő kedvencet is mondok, de nem tudok választani. Az Örkény-darabot azért szeretem, mert sok munka volt vele, amit végig élveztem. A másikat, a Pitypangot meg azért, mert sok tánc van benne, és a tánc miatt könnyebben ment a próbafolyamat. Nagyon szeretek táncolni!

E. D.: Bizony, vannak előadások, amelyek házon kívül is osztatlan népszerűségre tettek szert. A Gondolj rám szívesen, a Repülési engedély – angyaloknak vagy a Fiúk, lányok című darabunk esetében nem tudom megszámolni, hogy mennyi helyen voltunk velük Európán belül. Visszatérve a kérdésedre: Pankához hasonlóan a Művészeti Központon keresztül érkeznek hozzánk a színészek, vagyis a Baltazár Színház oktatási központjából, ahova folyamatosan várjuk a jelentkezőket, hiszen az utánpótlás mindig elkél.

N. R.: A Művészeti Központ tárt karokkal vár minden sérült gyermeket vagy felnőttet, aki kipróbálná magát a művészet valamely területén. Itt nagyon jó órákon lehet részt venni, mint festészet, tánc, színészmesterség és bábszínészet.

Mérföldkőhöz érkeztetek. Idén huszadik éve vagytok, működtök, alkottok. Kerek szám! Mivel ünneplitek?

K. P.: Ez nagyon titkos! Inkább ne is kérdezted volna… Még itthon sem beszélek róla. De már alig várom!

E. D.: Bár januárban voltunk húszévesek, még nem volt időnk megünnepelni az évfordulót. A társulat számára én személy szerint külön meglepetéssel készülök. A nagyközönség előtt pedig a Színházak Éjszakáján (szeptember 22.) fog elhangozni először, hogy húszévesek lettünk. Ez egy periódus vége, és egy új kezdete. A Baltazár egy minden nehézséget túlélő vállalkozás, ami olyan biztos alapokon nyugszik, hogy még sokáig tudja fogadni és foglalkoztatni a sérült embereket.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben