„Mindig a magam útját jártam”

Mindmáig emlékszem arra a tehetetlen tanácstalanságra, ami elfogott különböző fórumokon Szalai és Zalai Antalról olvasva, egyazon személyre, eseményre vonatkozóan. Gyanakodtam elírásra, sajtóhibára, ami ebben az esetben – lévén hogy a név megváltozott kezdőbetűjére vonatkozik – akár messzemenő következményekkel is járhatna. Amikor aztán Zalai Antal hangversenyén a korábban már hallott, remek fiatal hegedűs Szalai Antal lépett pódiumra, a névmódosulás lehetséges ténye rögzült a hallgató tudatában. S mint a későbbiekben kiderült, valóban erről volt szó. Mi indokolta ezt? Talán a megkülönböztetés szándéka az azonos keresztnevű muzsikusok családjában?

Édesapámat is így hívják, ő is hegedül, de más műfajt képvisel. A többgenerációs zenészcsaládban én vagyok az első, aki a klasszikus zenei pályát választotta. Az idősebb és ifjabb megkülönböztetést nem szeretem – ráadásul külföldön sok problémát jelentett a nevem. Így könnyebben tudják jól kimondani, s remélhetőleg leírni is.

A névazonosság jelentett-e problémát korábban?

Adódtak furcsaságok, például fényképcsere koncertműsoroknál vagy téves adatok az életrajzban. Pedig ha valaki utánaszámol, ő hatvankilenc éves, én harmincöt. Aligha kerülhettem volna én ’63-ban a Honvéd Együtteshez, ahol ő volt a népi zenekar vezetője.

A pályaválasztásoddal családi hagyományt folytattál, a műfajjal viszont új utat választottál. Hogy került erre sor?

A hegedülés kezdettől túl jól ment ahhoz, hogy más is szóba jöjjön. Ötéves koromban kezdtem. Apám sohasem tanított engem, első tanárom a kőbányai zeneiskolában Balogh Jánosné volt. Két év után Dénes Lászlóhoz kerültem, aki hét évig volt a tanárom, először a VI. kerületi zeneiskolában, utána a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Onnan tizennégy évesen kerültem a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, Komlós Péterhez.

Hogyan alakult a folytatás? Az életrajzodban az áll, hogy a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban szerezted meg a diplomádat.

Először egy év után New Yorkban folytattam tanulmányaimat, Pinchas Zukermannál. Őt a tanításban leginkább a jobbkéz technikája érdekelte, ráadásul olyan típusú tanár, aki minden növendéktől ugyanazt szeretné hallani. Egy év után visszatértem a Zeneakadémiára Komlós Péterhez. Ő hagyja növendékeit a saját útjukon fejlődni.

Hogy került akkor képbe Brüsszel?

Volt két-három év, amikor nem jártam a Zeneakadémiára – több versenyt megnyertem, koncerteztem. Dénes László tanár úr tudott csak hathatósan meggyőzni, hogy szükség van a diplomára, habár azt korábban soha nem kérték tőlem. Az ő révén kerültem Brüsszelbe, ahol Sebestyén Katalin volt a Királyi Konzervatóriumban a hegedű tanszak vezetője. Nála szereztem diplomát az átlagosnál jóval később, huszonnyolc évesen. Brüsszelben korábban döntős voltam a Queen Elisabeth nemzetközi versenyen, úgyhogy a felvételivel nem volt gond. EU-s állampolgárként a tandíj nem volt magas, a koncertjeim bevételéből tudtam fedezni, s a kinntartózkodásom költségeit is.

A diploma megszerzése után is ott maradtál – úgy érezted, onnan könnyebben lehet érvényesülni?

Ott volt a bérelt lakásom, nem láttam értelmét, hogy hazaköltözzek. Brüsszeltől Budapest kétórás repülőút, bármikor haza lehet jönni. Egyébként Belgium is kis ország, zenei élete sokban hasonlít a hazaihoz. Ami más, az a flamand–vallon kettősség. Maga a konzervatórium is voltaképp két intézmény egyazon épületben, külön rektorral, külön tanári karral. Én a flamand részben tanultam. Aztán négy és fél év után visszaköltöztem, két-három éve Siófokon élek. Szeretem magam körül a nyugalmat. Egy mellékutcában lakom, az erkélyről látszik a Balaton. De néha hetente többször is feljövök Budapestre.

Ha valakiről, rólad igazán elmondható, hogy ismertebb vagy a nagyvilágban, mint idehaza, legalábbis ami a hangversenyközönséget illeti. Még rohanó s a fiatal tehetségek iránt különleges érdeklődést tanúsító korunkban is figyelemre méltó teljesítmény, hogy valaki harmincöt éves koráig három kontinens harminchat országában lépjen fel. Minden bizonnyal közrejátszott ebben az a vállalkozókedv, amellyel belevetetted magad a nemzetközi zenei versenyek világába. Az életrajzodban felsorolt kiemelkedő rendezvények a világ legkülönbözőbb tájain adtak lehetőséget, hogy megismertesd művészetedet a zenekedvelőkkel. Az USA-ban az indianapolisi megmérettetés, Mexikóban a Henryk Szeryngről elnevezett verseny, Moszkvában a Paganini, Romániában a George Enescu nevét viselő – csak néhány a leghíresebbek közül. Mindezek ismertséget, koncertmeghívásokat is jelentettek, tehát az aktív részvétel lehetőségét a nemzetközi zenei életben.

A hangversenyeken kívül másként is lehet személyes kapcsolatokat teremteni, mesterkurzusokkal. Többször nyílt már lehetőségem arra, hogy a hangversenyt követően mesterkurzust tartsak, több kontinens országaiban.

Koncerthelyszíneidet tekintve huszonkét éves korodig jellemzőek a hazai koncertek, aztán amióta ismét idehaza telepedtél le, nemigen találkozhattunk neveddel a hangversenykínálatokban. Legfőbb ideje tehát, hogy a hangverseny-látogatók nagy tömege is megismerje, megtanulja a nevedet. Azok pedig, akik emlékeznek budapesti koncertező múltadra, társítsák az új nevet a régivel. Mert a későbbi események sem homályosíthatják el az olyan sikeres fellépéseket, mint például a Lord Yehudi Menuhin tiszteletére rendezett gálakoncert, ahol tizenöt évesen Bartók fiatalkori Hegedűverseny ét játszottad. A Magyar Televízió közvetítésének köszönhetően egy egész ország gyönyörködhetett játékodban. És egy-egy koncertteremnyi hallgató emlékezhet bemutatkozásodra zenekari szólistaként – az még korábban volt. Emlékszem, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével Mozart A-dúr hegedűversenyével remekeltél – tizenegy éves voltál mindössze.

Azóta sok idő telt el, lett egy új hangversenytermünk, s végre eljött az ideje, hogy a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermét is meghódítsd. Amikor beszélgetünk a Rózsavölgyi Szalonban, épp ennek a november 2-i hangversenynek a beharangozása történik. Nekem hihetetlennek tűnik, hogy csupán most fogsz először fellépni ott.

Valami előzmény azért van: a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál rendezvénysorozatában közreműködtem a Budapest Ritmo nyitókoncertjén október 13-án.

Állandó zongoristapartnereddel és gyermekkori jóbarátoddal, Balog Józseffel együtt.

Furcsán hangzik talán, de néhány éve ünnepeltük együttműködésünk negyedszázados évfordulóját. Nyolcéves voltam, Józsi tíz, amikor először muzsikáltunk együtt. Első közös produkciónk Schubert D-dúr szonátája volt, amellyel rögtön nagy sikert arattunk a Székesfehérvári Zeneiskolai Kamarazenei Napokon. Azóta több közös CD-felvételt is készítettünk, és természetesen vele debütálok november 2-án első Müpa-beli szólóestemen.

A szólistának két értelmezése is van: szólista, aki zenekarkísérettel játszik versenyművet, s aki kíséret nélkül (avagy zongorakísérettel) áll pódiumra. Különböző jellegű a két feladat – pályádon milyen arányban vannak jelen?

Azt mondhatnám, fele-fele. Valóban más dolog a kettő: zenekarral általában frissen megismert partnerekkel játszunk, mondhatni, futó kapcsolat, az állandó zongoristapartnerrel másfajta a munka. Az előbbi izgalmasabb, a másik viszont sokkal barátibb.

Beszéljünk a repertoárról! Hogyan alakul ki, milyen tényezők játszanak közre benne?

A repertoár egy része már a tanulmányok idején kialakul. Általában az olyan tanárok, akik figyelembe veszik a növendék egyéniségét, megkérdezik tőle, mit szeretne játszani, s közös elképzelések mentén alakul a tananyag. Én szerencsés voltam, nem emlékszem olyan darabra, amit kedvem-akaratom ellenére kellett volna megtanulni. Az alaprepertoár bizonyos részét tehát már a Zeneakadémián megtanuljuk. A későbbiekben sok minden közrejátszik a gyarapodásában, az egyéni ízlés és érdeklődés alapján a saját döntések, de nagy a szerepük a felkéréseknek is. Ilyenkor az előadást követően a szólista eldöntheti, megtartja-e repertoáron a művet, vagy hanyagolja. És nem utolsó sorban a versenyek kötelező darabjai is értékes repertoárnövelő lehetőséget kínálnak – több olyan művet megtartottam a repertoáromon, amelyekkel a versenyekre való felkészülés során ismerkedtem meg.

A repertoárnál maradva: korán megismerhettünk Petrovics Emil Rapszódiájának előadójaként. Hogy kerültél kapcsolatba ezzel a művel?

Petrovics Emil tervezett szerzői lemezén a Bartók Vonósnégyes játszott és külön Mező László – a Rapszódia előadójának volt tanárom, Komlós Péter javasolt engem.

Emlékszem, a szerző nagyon jó véleménnyel volt az előadásodról. A kortárszenejátszásnak van-e folytatása?

Nem dicsekvésképp mondom, de van egy hegedűverseny, amelyet kifejezetten nekem szánt a szerző, a norvég Filip Sande, miután hallott játszani. Ez az első versenymű, amelyet nekem dedikált a szerző. Jó ötven perces kompozíció, egy koncertműsor második fele lehetne – eddig még nem volt módom előadni. Úgy vettem észre, hogy kortárs darabok előadására általában olyanokat kérnek fel, akik már korábban is játszottak hasonlókat, ami pedig a magyar szerzőket illeti, talán nem is igen tudnak arról, hogy már itthon élek.

Eddig hét önálló CD-felvételed jelent meg, hazai és külföldi kiadóknál egyaránt. Több lemezborítódon feltűnik a sakk. Tudjuk például, hogy Erkel Ferenc szenvedélyes sakkjátékos volt. Követed a példáját?

Nem igazán. Számítógép ellen például még sohasem sikerült győznöm. A borítókon szimbolikus értelmű a sakk, utal a játszótárs-partnerkapcsolatra, de arra is, hogy ész és szív tökéletes párosításáról beszélhetünk például a Bartók-daraboknál. Bartók negyvennégy duójából Igor Ojsztrah fiával, Valerij Ojsztrahhal készítettem felvételt, akit Brüsszelben ismertem meg.

A hangrögzítés szerepe felbecsülhetetlen az előadóművészet-történetben – napjainkban a hang- és videofelvételekhez újabb lehetőség társult. Miközben szereted a nyugalmat, mondhatni, kontemplatív alkat vagy, rendkívüli intenzitással vagy jelen a közösségi médiában. A saját csatornádon hosszabb-rövidebb felvételeid sokak számára jelentenek élményt, ráadásul megbízható „levelezőpartner” vagy, aki lelkiismeretesen megválaszolja ismeretlen érdeklődők-rajongók kérdéseit. Ez is egyfajta lehetősége az ismertségnek, habár leginkább csak adatszerűen mérhető fel.

A YouTube-felvételek nézettsége dokumentálható, és sokan kommentálják a videókat. Gyakran tesznek fel szakmai kérdéseket is – persze, kommentekben nem lehet senkit megtanítani hegedülni. Úgy látom, a közönség igényli ezt a fajta kapcsolatot a művésszel, vannak, akik kifejezetten személyesnek érzik.

Apropó, tanítás! Gondoltál-e arra, hogy a mesterkurzusokon kívül is (amelyek minden hasznuk mellett is csak rövid időtartamúak) vállalkozz tanításra?

Keresem a lehetőséget – ilyesmire egy főiskola lenne a legalkalmasabb. Szeretnék majd létrehozni egy saját osztályt.

Művésztanárként milyen elveket vallasz?

Abban hiszek, hogy az embernek vannak tanárai, akiktől lehet tanulni, de az mindenki saját magától tanulhatja a legtöbbet. Akiben nincs meg az önfejlesztés képessége, aligha viheti sokra. Tovább kell gondolni, amit a tanár mond, a tanítottakat a saját képükre kell formálni. Az önképzés soha nem állhat meg! Egy zenész, egy ember egyfolytában változik – s ha ez fejlődéssel is jár, az jó dolog!