×

Budapesszimizmus
Sunwharf – Budapessimism (EP, 2014)
Fejes János
2015 // 02. 17

A magyar underground minden évben újabb és újabb meg­lepeté­sekkel szolgál, erre kiváló példa a buda­pesti Sunwharf is, amely debü­táló EP-je, a tavaly decem­berben meg­jelent Buda­pessimism az év debüt­anyaga is lehetne. Őszinte, könnyed, mégis súlyos, igazi rock­zene, amit a down és a southern rock kedve­lőinek bűn lenne kihagyni.
Az év vége mindig meglepetésekkel teli időszak, sosem lehet tudni, melyik nagyágyú vagy éppen frissen alakult zenekar rukkol elő egy új anyaggal, ami aztán képes felforgatni az egész évről alkotott képet. Ugyanezt a hatást idézte elő a budapesti Sunwharf is, amely bemutatkozó EP-je, a Budapessimism az őszi-téli szezont mindenestől felrázta. A banda nem a semmiből ugrott elő, a magyar underground neves zenészei alkotják olyan zenekarokból összeállva, mint a Dalriada, a Locust on the Saddle vagy a Drive Me Dead. Egyszerű, de őszinte rockot játszanak, a cél pedig a fővárosi életérzés átadása volt – ennek zenei megvalósítása abszolút sikerült.



A négyszámos EP címe igen hangulatrombolónak tűnhet, de az anyagot végighallgatva korántsem klasszikus depresszív témákat kapunk, sokkal inkább stoneres, nyomokban sludge-os rockot, ami sok esetben a „sírva vígad a magyar” érzését idézi fel. A borító kopottas hatása, illetve a rajta olvasható Neil Gaiman-idézet mind remekül bevezetik az anyag tematikáját. A produkció minősége kifogástalan, a zenészek által nyújtott teljesítmény egyenletes, Rieckmann Tadeusz pedig kilépve a dobok mögül frontemberként is kiváló.



Az alig húszperces anyagot a címadó Budapessimism indítja. Mind erre a számra, mind az egész kiadványra jellemző ugyanaz a hozzáállás, mint amit a szintén tavaly megjelent új Wall of Sleep-lemez kapcsán igyekeztem kiemelni: adott egy zenei zsáner, amely tempójában nincs túlpörgetve, mégis tökéletesen alkalmas melankolikus témák megragadására, hiszen nem felejt el energikus maradni. Talán szerencsésebb lett volna, ha a nyár végén, az augusztusi naplementében jelenik meg az EP, hiszen tökéletesen felidézi az év ezen időszakának budapesti érzésvilágát. Sok benne a nyomasztó dolog, az elkeseredettség, mintegy követeli az alkoholt és a dohányfüstöt, de ebben az esetben nem az érzékek eltompítása a cél, hanem  azok élesebbé tétele.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=G8zglQScR3I[/youtube]

A második, Drought című tétel kifejezetten középszerűen indul, és fent is tartja ezt az álcát egészen a harmadik perc kezdetéig, amikor igazi amerikai, mocsárszagú döngölésbe csap át, és egy dögös, de könnyed szólóval zárja le a kalapálást. Minden bizonnyal koncertkedvenc lesz a Yoke, amely a leggyorsabb szám az összeállításban. Ügyes húzás, hogy sosem lép ki a középtempóból, így megint csak illúzióként tartja fenn a némileg energikusabb hatást, amit az újabb szóló csak tovább fokoz. A záró Voiceless, ami egyben az EP leghosszabbja, mutatja a legtöbb sludge-jegyet: kifejezetten őrlőre és fájdalmasra sikerült. Ahogyan az a számok címeiből is látható, igencsak letört hangulatot áraszt magából a zenekar és debütáló felvételük, a fentebb látható klip pedig igyekszik ugyanezt képileg is megragadni.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez a nem túlbonyolított, stoneres rock nagyon is alkalmas a búslakodás mellett az önfeledt szórakozásra is. Ezt a kettős élt a Sunwharf tökéletesen kiaknázza: megkérdőjelezi az élet értelmét, a legsúlyosabb kérdésekre pedig igyekszik pesszimista választ adni, de folyamatosan kötelez arra is, hogy ezen felülemelkedve ledobjuk magunkról béklyóinkat. Minden mozzanatában látszik, hogy a Sunwharf legénysége nem ma kezdte, reméljük, hosszú életű projektté fog válni.

Facebook itt.

Bandcamp itt.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben