A női lélek útjai

Mivel a magyar operairodalom gyakorlatilag kizárólag A kékszakállú herceg várával képviselteti magát rendszeresen a világ operaszínpadain a darab külföldi bemutatója nem hat újdonságként. Ugyanakkor jogosan kelti fel érdeklődésünket a mű egy olyan magyar nyelvű amerikai előadása, amelyben egy magyar anyanyelvű részvevő sem működik közre. Kíváncsiságunk tovább fokozódik annak tudatában, hogy a darab 25 év után tért vissza a Metropolitan Opera színpadára s az idei évad Varsóból importált rendezése tekinthető a Met első magyar nyelvű szcenírozott Kékszakállú produkciójának. Szöget üt a fejünkben az is, hogy miért párosították Bartók lélektani drámáját Csajkovszkij szentimentális meséjével, a Jolántával? Mi lehet a közös a két  történetben és mit kezdenek a külföldi színpadra állítók és előadók egy magyar darabbal? Ezekre a kérdésekre a Met február 14-i élőelőadás közvetítése adhatta meg a válaszokat a budapesti közönség számára.



Mariusz Treliński rendezése közös motívumok köré szervezte a két darabot: Jolánta és Judit is először kék, majd fehér ruhában lépet színpadra, René király és Kékszakáll is csak egyik kezén viselt kesztyűt, ezenkívül a herceg vára és Jolánta házikója is ugyanazon félelmetes erdő közepén foglalt helyet. A kék szín a szabadkőműves jelképrendszerben a szimbolikus rítus színe, s arra utal, hogy minkét nő egyfajta beavató szertartáson megy keresztül. Jolánta megtanul látni (hiszen előtte vak volt), hogy ezáltal kiteljesedjen és megismerje a szerelmet, míg Judit nem elégszik meg a dolgok fizikai valójának érzékelésével s az anyagi létezés mögé szeretne bepillantást nyerni. Kettőjük tanulási folyamata ellentétes irányú: Jolánta vágyai a fizikai valóság érzékelése révén teljesülnek be, míg Judit a szeretett férfi lelkét akarja megérteni. A kék az emberi vágyak szimbóluma is, a fehér szín pedig a megtisztulás és újra kezdést jelképezi Jolánta, egy másik létezésbe való belépést Judit esetében.



Csajkovszkij hősnője még hajadon, így lelki vezetője az apja, aki átadja lányát udvarlójának, amivel Jolánta számára egy új élet veszi kezdetét. Vele szemben Judit kvázi férjes asszonyként lép elénk, aki elhagyta családját a szeretett férfiért. A két történet tehát egy ügyes rendezésben egymás kiegészítéseként hathat, hiszen mindkettő egy szimbolikus mese, amely férfi és nő kapcsolatának alakulását tárja elénk. Jolantának az apja, Juditnak a szerelme által felhúzott falakon kell áthatolnia, Treliński rendezése pedig ügyesen látatja meg az összefüggéseket a két történet között. A Bartók operát mintegy a Jolántából kiindulva próbálta meg értelmezni s ezáltal nem a herceg, hanem inkább Judit alakjára összpontosított. Ily módon mindkét darabban a hősnő tanulási folyamatát igyekezet elénk tárni, bemutatva hogyan tárul fel számukra egy másfajta létezés lehetősége.



Az este zenei vezetője a kiváló, oszétiai származású orosz karmester Valery Gergiev volt. Vezénylése mindkét darabban szépen kiemelte a csúcspontokat, hatásosan adagolta a dinamikai fokozásokat. A Jolánta esetében természetesen a sokszínű romantikus líraiságé volt a főszerep. Nem kevésbé hatásosan szólaltak meg a mester pálcája alatt a Bartók opera komor dallamai sem, olykor azonban máshová tette a zenei hangsúlyokat, mint a darab magyar dirigensei. Az igényes karmesteri munka markánsan kiemelte a két darab egyébként is feltűnő karakterbeli különbségei.



Az énekesek is magas színvonalon interpretálták szerepeiket. A Csajkovszkij opera címszerepét napjaink egyik legkeresettebb orosz sztárszopránja, Anna Netrebko formálta meg. Netrebko életszerűen közvetítette a vak lány vágyakozásait. Ha kellett éneklése tele volt sóvárgással, vagy éppen izgalomtól remegő félelemmel. Mesterien kivitelezett szerepformálása következtében sötétebbé vált szopránja is remekül illet a fiatal, feltehetően a tizes évei vége felé járó lány alakjához. A René királyt megformáló Alekszej Tanovickij szép, de kevéssé átütő erejű basszus hang birtokosa, ami ugyanakkor remekül illik az apa figurájához. Piotr Beczala ezúttal is szép színű lírai tenor hangon adta elő Vaudémont gróf szólamát, miközben színészileg is remek alakítást nyújtott. A Jolánta énekesei közül mindenképpen említésre méltó még az orvost megszemélyesítő Elcsin Azizov, aki ezzel a szerepével debütált a Met színpadán. Erős, hatásos bariton hanggal énekelte Ibn-Hakiát.

Színészileg a Bartók-opera énekesei is remekeltek, azonban vokális produkciójukra erősen rányomta a bélyegét a magyar nyelvvel való küzdelem. Különösen Nadja Michael birkózott meg nehezen a magyar szöveggel. Miközben színészileg teljes mértékben azonosult a rendező által elképzelt szorongó nő alakjával, több esetben is csapnivaló prozódiával énekelt. Artikulációja végig bizonytalan maradt, ami hatással volt vokális produkciójára is és több esetben pontatlanságokat eredményezett. Mihail Petrenko sokkal könnyebben vette a nyelvi akadályokat és elfogadható kiejtéssel formálta meg a szavakat. Sötétebb színezetű hangmatériája kiválóan illet a herceg alakjához, még ha kicsit darabosabban, a szép dallamíveket nélkülözve énekelt is.

A Metropolitan Opera a két egyfelvonásos színpadra állításával kitett magáért, s a Bartók opera színvonalas és izgalmas produkció keretei között került vissza repertoárjába. Kár, hogy a budapesti közönség nem mutatott túl nagy érdeklődést a február 14-i élőelőadás közvetítés iránt. A Fesztivál Színház nézőtere az est első felében is foghíjas volt, a szünetben pedig több néző is távozott. A Jolánta első nekifutásra bugyutának tűnő története szegte kedvüket, vagy a rendezés újszerű, ám egyáltalán nem merészen modern kivitelezése? Ezekre a kérdésekre nyilván nem lehet választ adni, az azonban szinte biztos, hogy Budapesten aligha fogunk egyhamar ilyen színvonala Kékszakállú előadást látni a közeli jövőben.