×

Rendrakás angolosan
Harry Brown
Szövényi-Lux Balázs
2011 // 10. 14

A rendezés tipikusan brit, melynek távolságtartó, hideg stílusa itt egyáltalán nem jelent előnyt. Nem rohanunk sehová, szép lassan folydogálunk előre a cselekményben. A képi világ meg pont olyan, mint amire számítunk: hideg színek, kimért beállítások, puritán világítással. Az egész alkotásból hiányoznak az ízek, az erős stílus, vagy a lebilincselő történetvezetés. Máshogy szólva: nincs lelke a filmnek. De van egy tényező, ami miatt mégsem távozunk elégedetlenül: maga Michel Caine.
A mágikus Harry helyett most egy másik angol úr tesz rendet a világ zavaros vizein.

Ám ez esetben nincs világmegváltás, nincs mártírszerep, nincs semmi varázslat. Harry Brown ugyanis egy hétköznapi, nyugdíjas öregúr. A jelen Angliájában él, egy külvárosi lakótelep kis lakásában. Felesége súlyos beteg, kórházban ápolják. Harry naponta ellátogat hozzá, ezenkívül egyetlen barátjával sakkozik egy lerobbant kocsmában. A környéket huligánok tartják rettegésben. Mindennapi eset a verekedés, az emberölés. A rendőrség tehetetlen. Harry mindezt hideg távolságtartással szemléli, míg életébe be nem tör a tragédia. Nem sokkal felesége halála után a huligánok brutálisan meggyilkolják idős barátját. Az idős férfi ekkor teljesen egyedül marad, és a bánat és keserűség bosszúra készteti. Volt katonaként tudja, hogy vegye fel a versenyt a randalírozó fiatalokkal.

Nem kétséges, hogy aktuális és releváns kérdéssel foglakozik a film. A huliganizmus, a fiatalok körében terjedő erőszak nem csak Angliában, de Európa sok országában problémát okoz. Azt is tudjuk, hogy Michael Caine csodálatos színész, aki az elmúlt időben csak mellékszerepekben remekelt. Így minden okunk megvan arra, hogy egy erős, izgalmas alkotásra számítsunk. Ám a Harry Brown alkotói nem kockáztattak semmit. Egyszerűen, iparosan elmesélnek egy sokszor látott történetet.

A forgatókönyv pontos, de mégis rém egyszerű munka. A legkonvencionálisabb párbeszédeket vonultatja fel, a fordulatok nem okoznak túl nagy meglepetést. A főszereplőn kívül minden karakter egysíkú, érdektelen, vagyis erősen kidolgozatlan. Egy kis ráadásként pedig megkapjuk a jól megszokott káromkodásarzenált is. A rendezés tipikusan brit, melynek távolságtartó, hideg stílusa itt egyáltalán nem jelent előnyt. Nem rohanunk sehová, szép lassan folydogálunk előre a cselekményben. A képi világ meg pont olyan, mint amire számítunk: hideg színek, kimért beállítások, puritán világítással. Az egész alkotásból hiányoznak az ízek, az erős stílus, vagy a lebilincselő történetvezetés. Máshogy szólva: nincs lelke a filmnek. De van egy tényező, ami miatt mégsem távozunk elégedetlenül: maga Michel Caine.

Az idős színészóriás a film egyetlen igazi fénypontja. Ő valóban képes elvinni a hátán az egész produkciót, érzelmet tud csempészni egy-egy sablonos mondatba is. A hétköznapi helyzeteket szeretettel és emberséggel tölti meg: ahogy a konyhában szépen, alaposan elmosogatja a tányérját, elöblíti poharát, majd a szárítóra teszi, az olyan jelenet, amire később is emlékezni fogunk. Nincsenek túljátszott pillanatok, mindig nagyon megfogható és szerethető karakter tud maradni. Így nem is a történet az, amely a vászonra szegezi a tekintetet, hanem a férfi jelenléte. Szerencsére nem próbáltak ’80-as évekbeli szuperhőst faragni belőle, így tettei nem válnak hihetetlenné. Kemény, de mégis esetlen angol uraság, akinek tudunk drukkolni. Színész kollégái közül egyértelműen a rosszfiúk karakterei maradnak emlékezetesek. Szinte már művészet, ahogy a különböző groteszk arcokat összeválogatták a filmhez.

Amit még mindenképp dicsérni lehet, az a különböző leszámolós, zavargásos jelenetek ábrázolása. Ugyanis nem szépítettek semmin, szinte dokumentumfilm-szerű, ahogy a huligánok megvernek, megölnek egy épp arra járó szerencsétlent. Ez nem azt jelenti, hogy a képünkbe tolják a vértócsákat, vagy öncélúan kezelnék az erőszakot. Csak annyit jelent, hogy amit látunk, az egész természetesnek hat, és ezért válik felháborítóvá is. Igaz, olykor végignézetnek velünk egy durva kínzást, egy naturalista leszámolást, egyes részek pedig indokolatlanul részletesek, de alapvetően nem lógnak ki a film szerkezetéből.

A Harry Brown nem az a film, amit mindenképp meg kell nézni, vagy amit jó szívvel lehetne ajánlani. Ám semmiképp sem rossz alkotás. Michel Caine teljesítménye miatt megérdemli a figyelmünket, és a maga módján szórakoztató is, ám messze elmarad a hasonló témájú Gran Torino mögött. Ugyanis az a film érzékenyen, összetetten vizsgálta a témát, míg jelen esetben a világ erősen fekete-fehérnek van feltűntetve. Működik, mint egy takaros bosszúmozi, de az egyszeri szórakozáson túl nem ad semmit, ami miatt kiemelkedne az angol filmes mezőnyből. Pedig egy ilyen főszereplőt illett volna jobban megbecsülni…

Harry Brown, színes, feliratos, angol krimi, 2009, rendező: Daniel Barber

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben