Biztonságos mederben – Kritika a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Manon Lescaut-előadásáról

A koncertszerűen megszólaltatott Aida és Ys királya után a Nemzeti Filharmonikusok félig szcenírozott Manon Lescaut-val zárta operasorozatát az idei évadban. A Manon Puccini első komoly sikere volt, de a partitúra zenei szövete még nem olyan egységes, mint a későbbi Puccini-operáké, az énekbeszéd (recitativo), az áriák és együttesek sem forrnak még össze benne, ami meg-megtöri a muzsika drámai lendületét. Ugyanakkor a címszereplő ellentmondásos jelleme nagyszerű lehetőséget teremt minden énekesnő számára tehetsége megcsillogtatásra, hiszen szólama a naivától egészen a drámai hősnőig terjed.

Manon bukása Puccini többi hősnőjéhez képest kevésbé szentimentális, maga a történet azonban pszichológiailag érdekesebb, mint a Tosca vagy a Bohémélet szüzséje. Antoine François Prévost kisregényéből a szövegkönyvírók egy-egy epizódot ragadtak csak ki, így terjengősség nélkül mutatják be, hogyan csúszik felvonásról felvonásra egyre lejjebb az infantilis hősnő a társadalmi ranglétrán. A címszereplő nem akar zárdába vonulni, miután megtetszik neki a fiatal des Grieux lovag, majd nehezen viseli szerelme mellett a nélkülözést, ezért végül a gazdag királyi alkalmazott, Geronte di Ravoir kitartottja lesz, hogy aztán száműzöttként a New Orleans környéki sivatagban fejezze be életét. A zárójelenetben azonban mégis méltósággal viseli sorsát, erkölcsileg felülemelkedik egykori önmagán, bukása ezzel valóban tragikus lesz, a közönségből pedig ambivalens érzéseket vált ki, hiszen Manon egyáltalán nem az a hős, akivel maradéktalanul azonosulni tudunk.

Ha zeneileg nem is ő a legösszetettebb Puccini-hősnő, ám ennek ellenére, és éppen az általa bejárt út miatt jelleme mégis kiemelkedően összetett, s ez korunk rendezői számára is izgalmassá teszi a darabot, sok lehetőséget kínálva egy modern előadás számára.

Kiábrándító puritanizmus

Káel Csabának azonban nem volt különösebb mondanivalója a darabról, csupán a történet egyszerű elmesélésére vállalkozott. Mindezt persze meg lehetett volna valósítani igényesen egy professzionálisan kivitelezett előadás keretein belül, de a produkció puritán jelmezei, valamint a vetített díszlet fantáziátlan animációja inkább az olcsóság, mint az igényesség látszatát keltették. Az épített díszletre vetítés illúziórombolóan kiábrándító, ehhez társult a gyenge világítástechnika, melynek következtében – különösen a második felvonásban – a vetített díszlet egyes részei olyan mértékben halványodtak el, hogy leleplezték az animáció díszlet voltát. Azonban mindennél nagyobb probléma volt, hogy Káel nem végezte el a rendezői aprómunkát, melynek következtében a jelenetek a meg nem rendezettség érzését keltették.

Az énekkar mozgatása nem volt átgondoltan megoldva: a kórus tagjai bevonultak a színpadra, majd tanácstalanul tébláboltak, ami az első felvonásban kaotikus jeleneteket eredményezett, miközben a szólóénekesek nemegyszer elvesztek a tömegben. Nem sikerült tehát jól beállított, tablószerű színpadképeket varázsolni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, s az énekesek színészi alakítása ugyancsak felemás volt: a rendező nem láthatta el őket különösebb utasításokkal azonkívül, hogy mikor menjenek be a színpadra és hol álljanak meg, így jobbára rutinból megoldott alakításokat láthattunk.

A szólóénekesek közül leginkább a címszerepet életre keltő Monica Zanettin színészi alakítása sikerült hitelesre, hiszen a művésznő nem először énekelte a szerepet, így a korábbi előadások tapasztalataiból üzembiztosan oldotta meg alakítását.

A színpadra állítás mentségére a félig szcenírozottságot lehetne felhozni, de ha már jelmezekben, kotta nélkül, épített és vetített díszlet előtt adták elő szólamaikat az énekesek, a rendezés többet is kihozhatott volna ebből.

A korhű jelmezekkel és díszletekkel nem lett volna baj, hiszen ennek a hagyományos rendezői koncepciónak is megvan a létjogosultsága, ha átgondoltan, igényesen van kivitelezve. Korhű jelmezekkel és díszletekkel is lehetséges a szereplők egymáshoz való viszonyának ábrázolása vagy a történet egy-egy momentumának új megvilágításba helyezése. Ezúttal azonban semmi ilyesmi nem történt: jelmezes koncertet láthattunk igazi, félig szcenírozott előadás helyett.

Felemás teljesítmények

Sajnos a rendezés mellett az énekesi teljesítmények is hagytak kívánnivalót maguk után. A zenekarra és az énekkara ezúttal sem lehetett panaszunk. A kórusrészletek szépen, eleven frissességgel, egyenletes hangzásvilággal szólaltak meg. Az est karmestere, Vashegyi György pedig – bár a régizene, valamint a francia operairodalom specialistájaként vívott ki magának hírnevet – nem először vezényelt romantikus olasz operát (2016-ban például Bellini Rómeó és Júliáját dirigálta az Erkel Színházban), és ismét bebizonyította, hogy a klasszikus olasz mestereket is értőn tudja tolmácsolni. A maestro mindvégig a partitúra jó ismerőjének bizonyult, aki fegyelmezetten vezette a zenészeket. A zenekari kíséret pedig kiváló hangulatteremtő volt, s megannyi színben pompázott: hol frissen és üdén, hol pedig bensőséges líraisággal szólt. Vashegyi a hangsúlyokat máshová helyezte, mint amit általában megszokhattunk a Manon dirigenseitől, de ez nem vált feltétlenül a darab hátrányára: csak a túlzottan érzelmes szentimentalizmustól tisztította meg Puccini zenéjét, emiatt pedig a zenekar interpretációja visszafogottabb, ugyanakkor letisztultabb volt.

A címszerepet megszólaltató Monica Zanettin szép, drámai szoprán hang birtokosa, aki kifogástalan technikával, hajlékonyan, árnyaltan énekelt. Nemcsak erőteljes kitöréseket, de csodálatos, leheletfinom pianókat is hallhattunk tőle.

Manon szólama a naivától a drámai hősnőig ível, és összetettsége miatt nehéz az első felvonástól az utolsóig maradéktalanul megfelelni a kotta támasztotta követelményeknek.

Zanettin talán az első felvonásban volt legkevésbe képes erre, míg a második felvonás kitartott szeretőjét vagy a harmadik bukott nőjét hitelesebben formálta meg. Ugyanakkor vokális teljesítménye mindvégig egyenletes volt, s otthonosan mozgott Puccini zenei világában.

Gyengébb teljesítményt nyújtott a des Grieux lovagként színpadra lépő Andeka Gorrotxategi. Tenorja sokkal világosabb, líraibb színezetű, mint amit a szerep korábbi alakítóitól megszokhattunk, s nem mindig volt képes áténekelni a zenekari szövetet. Hangja nélkülözte a súlyosabb, ércesebb drámai hangszínt, emellett az első felvonásban mintha nem talált volna egyből magára, mondhatni szürkén énekelt. Manon és des Grieux között a szenvedélyes szerelem izzása később is csak pislákolt, ugyanis Gorrotxategi vokális teljesítménye nem ért fel Zanettin alakításához. A második és a harmadik felvonásban is csak rutinszerűen üzembiztos éneklést hallhattunk tőle. Kétségtelen, hogy szép hangszínnel rendelkezik, a második vagy a harmadik felvonásban ihletettebb pillanatai is voltak, de összességében felemás benyomást keltett.

Sergeant Lescaut terjedelmes, de annál hálátlanabb szerepében – hiszen egyetlen áriát sem kapott – Şerban Vasilét hallhattuk, aki magabiztosan keltette életre a figurát, s bár az első felvonásban elveszett az énekkar megtestesítette tömegben, így is sikerült súlyt és jelentőséget adnia az előadásnak.

Sebestyén Miklós Geronte di Ravoirja mindvégig megőrizte hidegvérét, s higgadt maradt a darabbéli szeretője leleplezésekor is, vokálisan pedig szépen megbirkózott szerepével. A kisebb szerepeket megformálók közül Edmondóként meglehetősen kedvezőtlen benyomást tett rám Artavazd Sargsyan: első felvonásbeli áriáját erőtlenül, szürkén adta elő.

Annál fület gyönyörködtetőbb volt ismét Busa Gabriella éneklését hallgatni, aki ezúttal az énekes kis terjedelmű szerepében hívta fel magára a figyelmet.

A Nemzeti Filharmonikusok Manon Lescaut-ja nem volt hibátlan produkció, de ismét csak értékelni kell a szándékot, hogy a zenekar már a második évad során színesíti operabérlettel a főváros zenei életét, s tűz műsorra ritkaságok mellett évek óta nem játszott népszerű darabokat is. Ezúttal pedig ugyan díszletekkel és jelmezekkel próbáltak teljesebb operaélményt nyújtani a közönségnek, ám ez mégis egy biztonságos mederben csordogáló jelmezes koncertet eredményezett. Mindenesetre a közönségnek tetszett a próbálkozás, és szép tapssal fejezte ki tetszését az est végén.