Teret adni – Interjú Kállay Eszter költővel

A vérehulló fecskefű gyom- és gyógynövény, amely mérgező és jótékony hatású egyaránt. Ahogyan a kötet harmadik ciklusának címében szerepel, bárhol megsértve narancssárga színű tejnedvet ereszt, amely a versek fókuszában álló anyaságra is vonatkoztatható, a kötetcímet adó szöveg pedig a gyermek többféleképpen (például belső gyermekként) érthető elvesztését jeleníti meg. Mikor lett egyértelmű számodra, hogy ennek a versnek a címe kerül majd a borítóra?

A Vérehulló fecskefű az egyik első vers volt, amelyet a kötet anyagából írtam. A gyerek és ömagam elvesztésének tapasztalatát adja vissza, illetve a félelmekről szól, amelyek az anyaságot övezik: mi van, hogyha a mérgező minőség kerül előtérbe? Már az elején biztos voltam benne, hogy ezt szeretném kötetcímnek, mert számomra ez a növény kifejezi az anyasággal járó ellentmondásokat. El szoktam küldeni néhány irodalmár barátomnak a verseimet, így olvasta például Mohácsi Balázs, a Jelenkor folyóirat szerkesztője. Az előző kötetemet [Kéz a levegőben, Magvető, 2020 – U. A.] ő szerkesztette Zilahi Annával és persze Szegő Jánossal. Ezt az anyagot is elküldtem Balázsnak, ő akkor azt mondta, hogy számára más hangulatú a kötet, mint ez a vers és ez a cím. Szerinte jobban működött volna egy sokkal lágyabb választás, amelyben benne van az anyaság lelassult fókusza, figyelemközpontúsága. Ekkor átkereszteltem átmenetileg a kéziratot arra, hogy Éneklő hangot adsz. Ez az egyik versben az éppen elalvó kisbabára vonatkozik, akihez a szöveg szól. Maradt egy darabig, viszont folyton elfelejtettem, nem volt elég plasztikus képileg. Végül, amikor dönteni kellett, inkább maradtam a Vérehulló fecskefűnél, főleg azért, mert szerintem ez a vers sok mindent összefoglal, még ha ezt zaklatottabb módon teszi is, mint sok más szöveg a kötetben. Egyszerre van benne egy én- és egy gyerekkeresés, illetve a gyerekkel való viszony keresése.

Szép a hangzása is.

Benne van a vér, amely központi elem, hiszen egyrészről várandósságkor elmarad a vérzés, másrészt a szülés vérrel jár. A fecske, a madár, a repülés is fontos volt nekem, sok asszociációt behoz.

„Sz.-nek, K.-nak és a nőknek, akik megtartanak” – ezzel a dedikációval találkozunk az első oldalak egyikén. Milyennek látod a női közösségeket irodalmon belül és kívül most, 2024-ben? Zártabb mikroközösség az anyáké? Hogyan tudjuk egymást megtartani?

A női közösségeket most életmentőnek és nélkülözhetetlennek látom. Egyre több van belőlük, legalábbis az én buborékomból nézve. Az irodalmi közegben is szembetűnő, hogy a nők próbálnak egymásra találni, együtt dolgozni, beszélni arról, hogy miért nehezebb az irodalmi pályát nőként választani, és hogy mik azok a dolgok, amelyek rendszerszinten megnehezítik, hogy a nők – nyilván nemcsak az irodalmi pályán, de ott is – megtalálják a helyüket. Hogy milyen példáink és mintáink vannak, és hogy ezek közül melyiket lehet követni, melyiket lehet átírni. Ezzel most több fiatal női szerző is foglalkozik, ami szerintem tök jó. Akár a nálam kicsit fiatalabb, mondjuk a ’90-es évek végén, 2000-es évek elején született költőknél is megfigyelhető ez a törekvés.

Az anyák nagyon elszigetelődnek, ezért is fontos a női közösségek jelenléte.

Civilben az EMMA egyesületnél dolgozom, amelynek legfőbb célja az anyai, női közösségek kiépítése. Fontosnak tartjuk, hogy legyenek olyan terek, ahol az anyák elmesélhetik, mi történt velük akár a szülés során, akár más helyzetben. Ahol hisznek nekik, meghallgatják őket, és valóban egy támogató közeg tud körülöttük létrejönni. Szerintem ez hiánypótló most. Nagyon beszűkül az ember mozgástere anyaként – kevés olyan hely van, ahol kényelmesen lehetnek a saját otthonukon vagy a játszótereken kívül. Hiányoznak az olyan közterek, ahol nemcsak az anyaságról, a szülésről, a szülőségről meg a gyerekekről lehet beszélni, hanem más módokon is alakítói lehetnek a közbeszédnek, és a saját tapasztalataik is megmutatkozhatnak.

Nemrég beszélgettem egy barátnőmmel, aki művész és anya, tőle tudom, hogy a művészeti pályázatok között ugyan egész sok rezidenciaprogramot találni, de ha a keresési találatokat az alapján szűröd, hogy lehet-e vinni gyereket, akkor iszonyatosan leszűkülnek a lehetőségek. Az akadémiai és művészeti pályán nemzetközi szinten ráadásul nemcsak az az elvárás, hogy ne legyen gyereked, hanem hogy ne legyenek kötöttségeid, ne legyél senkivel olyan gondoskodó viszonyban, amely miatt nem tudsz egyik napról a másikra átutazni a világ másik felére, hogyha mondjuk ott van egyetemi állás vagy rezidenciaprogram. Ezért akik a pályán maradnak, általában vákuumban élnek; gyakran ők is úgymond elszigetelődnek, csak más módon. Ha sikeresek akarnak lenni, akkor kizárólag individuumként léteznek, egy ilyen életszituációban pedig nehéz egy közösség tagjának lenni. Érdekes ezzel szemben megpróbálni olyan helyzeteket teremteni, ahol a gondoskodási feladatokat ellátó emberek alkotóként is jelen tudnak lenni. Ez például az idősgondozásra is igaz. Szűcs Terinek hamarosan megjelenik a Visszatért hozzám az emlékezet című könyve a Magvető Kiadónál, amit fontos hozzájárulásnak látok ehhez a témához: az idősgondozásról és a demenciával élőkkel való gondoskodási viszonyról ír benne. Ez a munka is láthatatlan, holott valójában rengeteg embert érint, valamiért mégsincs jelen a közbeszédben.

Az eltérő időbeosztás is hátrány, például soha senki nem akkor ér rá, amikor te ráérsz anyaként. Ez egy örökös sakkozással jár.

Szerintem úgy lehet egymást megtartani, ha őszinték vagyunk.

Ha olyan tereket tudunk létrehozni, ahol ki lehet mondani a dolgokat, ahol együtt tudunk döntéseket hozni, egy demokratikus struktúrában. Csak egy példa: régóta éneklek egy kórusban [Varsányi SzIrének – U. A.], amely teljesen ad hoc módon indult, hobbiként. Ez egy amatőr kórus, ami csak nőkből áll, akikkel megkötések nélkül éneklünk olyan dalokat, amelyek megszólítanak minket. Számomra egy megtartó folyamat volt, amikor a kórussal közösen kidolgoztunk egy döntéshozási rendszert: mi az, amit elvállalunk, hol éneklünk, mi az, ami nekünk való, mi az, ami nem. Nem mondunk tehát automatikusan mindenre igent, és nincs főnökünk, aki eldöntené, hogy mire milyen választ adjunk. Az, hogy ez így kialakult és működik, megtartó az életemben, ahogyan a kórus egész gyakorlata is.

Az új köteted fülszövege találkozást is ígér, kapcsolódást a saját születéstörténetünkkel. Számodra voltak olyan szövegek vagy egyéb alkotások, amelyek lehetővé tették ezt, és/vagy inspiráltak az írás időszakában?

A kötet elég hektikusan született, nagyon-nagyon kicsi volt a lányom, és emiatt összevissza írtam. Volt bennem egy „akkor írom, amikor történik” felfogás. Csak később jöttem rá, hogy a saját születéstörténetem nagyon is inspirált, illetve amit az elején említettél is, a belső gyermek. Először azt hittem, hogy csak az anyaság szerepéről szól ez a könyv, legalábbis tudatosan ennek a tapasztalatát és társadalmi kontextusát akartam megragadni. Az embernek, amikor szülő lesz, gyakran eszébe jut az egész gyerekkora, és az én születésemnek a története is abszolút felidéződött a várandóssággal.

Nagyon inspirálónak találtam Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét, ez egy szüléskísérő könyv. Az első részében rengeteg szüléstörténet szerepel, utána pedig a szülés élettani folyamatáról olvashatunk, és található benne egy olyan szövegrész is, amely a Sheela na gig-figuráról szól. Izgalmasnak tartottam ezt az ellentmondásos alakot: jellemzően egy nevető, babafejű figuraként ábrázolják, viszont a kitárt lábai között látható, hogy női nemi szerve van, és meghökkentő, hogy leggyakrabban templomokon és hasonló helyeken lehet találkozni vele. Gaskin úgy fogalmaz, hogy a szülés – ha a szülő nő megkapja a kellő támogatást – jelenthet egy megerősítő, örömteli élményt, amiből később is lehet töltekezni. Az anyának önbizalma lesz, ki tud állni magáért és a gyerekért.

Noll Andrea Nandu Vajúdástámogatás mindenkinek című könyve is hasonló olvasmányélményem volt, ahogyan a skót származású brit költőnő, Hollie McNish versei szintén, tőle fordítottam is. Utóbbi szerző Nobody told me címmel memoárt írt, amikor megszületett a gyereke, ez egy kifejezetten nyers, naplószerű szöveg az első időszakról. Nagyon megérintett, és olyan szempontból is inspirált, hogy megmutatta, lehet így is csinálni – hogy nem kell tökéletes szöveget létrehozni, amely teljesen megcsiszolt és kész a publikációra, hanem írhatsz a gyereked hálószobájának a padlóján is, és pont azért fog működni, mert ott írtad meg.

A szívcsap című versben szerepelnek a következő sorok: „a testem közügy, / nem vihetem ki úgy az utcára, hogy ne szóljon hozzám valaki.” Mit gondolsz, milyen költői kihívásokkal kell szembenézni, amikor a test megjelenítése a cél?

Számomra az jelentett kihívást, hogy a testet és az elmét vagy lelket ne két különálló dologként kezeljem, hanem a kettőnek a találkozási pontjaiból, összefüggéseiből tudjak meríteni az íráshoz. Amikor az ember elkezd az irodalmi pályán mozogni, sok referenciával találkozik, olyan művekkel, amelyeket fontos elolvasni. Az „alapművekből” kellene összeraknunk az irodalom történetét, és ezek szerint elhelyeznünk benne magunkat, de ez egy agyból irányított folyamat. Persze megvan az irodalomismeret szerepe, viszont azt gondolom, hogy ez így önmagában nem elég – és szerintem enélkül is lehet verset írni.

A testi dimenzió, a nem nyelvi, a nem kognitív és nem racionalizált rész is hozzátartozik a vers tapasztalatához.

Nekem kihívás, hogy ne intellektualizáló verset írjak, hanem beleengedjem magam testileg is, ami persze nagy kiszolgáltatottsággal jár. A testiségben mindig van egyfajta sebezhetőség.

Az előbbi idézettel kapcsolatban az is felmerülhet, hogy mennyiben tartod összekapcsolhatónak a közéleti, közjóléti érdeklődést és a költészetet.

Hibának látom ezeket külön kezelni. A személyes problémáink nagy része politikai, olyan értelemben, hogy egy rendszer működéséből fakadnak. Azt gondolom, hogy a tágan értett politika erősen átszövi a mindennapokat, vegyük például egy adott országnak a jogi rendszerét. Felmerül, nőként hogyan érzed magad, amikor a törvényeket olvasod. A költészetben szerintem van lehetőség arra, hogy megmutassuk a személyes viszonyulást, de ekkor is politikai kontextuson belül maradunk, hiszen a költészet ugyanúgy része a világrendszernek, mint bármi más. Persze meg lehet próbálni figyelmen kívül hagyni, de attól még ott lesz, akkor is, ha nem említjük. Valahogyan mindenképpen beleszövődik a személyes tapasztalatainkba.

A Belső zaj című művet mindenképpen szerettem volna szóba hozni, ezt Szirmai Pannival közösen jegyzed. Egy áprilist követhetünk végig, amelyben két nézőpont érvényesül – mégis egybeolvad. Hogyan jött a kollaboráció ötlete? Milyen élmény volt együtt létrehozni ezt a napi egy-egy mondatot?

Panni prózaíró, feminista témákkal foglalkozó kutató és fordító is, egyben jó barátnőm. Akár az egész kötetről elmondható lenne, de erről a versről különösen, hogy nem publikálási szándékkal jött létre, ez távolinak tűnt, megfoghatatlannak. Kitaláltuk, hogy nyitunk egy Google-dokumentumot, és mindennap leírunk egy mondatot, csak arról a napról. Nehéz időszakban voltunk mind a ketten, én éppen külföldön tartózkodtam, Prágában, egy nyolc hónapos kisbabával. Nem ismertem a várost, nagyon hideg volt, még áprilisban is nulla fok, nem tudtunk sehova menni, beteg voltam, és egy csomó minden miatt teljesen el voltam keseredve. Panninak is megterhelő volt ez az időszak, neki néhány hónapos volt a kisebbik gyereke, ekkor találtuk ki ezt, miközben nulla idő állt a rendelkezésünkre.

Kisgyerekkel nagyjából minden pillanat eltűnik, egyszerűen nincs idő leírni a dolgokat, de megbeszéltük, hogy egy mondat azért még menni fog. Kicsit olyan volt, mint horgolni. Adott egy percnyi kapaszkodót, lehetett rajta előre gondolkodni, aztán önkéntelenül is elkezdtünk egymásnak válaszolni. Kialakult egy párbeszéd, írtunk egymásnak, hogy meglett az aznapi mondat, és hogy a holnapin is gondolkodunk.

Amikor kész lett, megszerkesztettük, és ebből lett aztán ez a vers, amelyet random beküldtünk közlésre. Iszonyatosan pozitív választ kaptunk, hogy ez az őszinteség mennyire szuper, pedig az is lehetett volna a reakció, hogy egyébként kit érdekel, mit csinálsz egész nap otthon a gyerekkel. Az elején én sem tudtam a helyén kezelni magamban, de most, hogy ennyi idő eltelt, úgy gondolom, erős szöveg, jól leképezi a felszínen lebegés érzését, ami meghatározza azokat a napokat, amikor fizikailag nincs több tér, mint egy mondatot leírni. Valamit sikerült ezzel megörökítenünk abból az időszakból, és ez sokat jelent utólag. Hálás vagyok, hogy ezt Pannival csinálhattam. Nemrég a Kelet Kávézóban állapítottuk meg egy kerekasztal-beszélgetésen, hogy egyedül ezt nem csináltuk volna végig ilyen konzisztensen. Ebben is megtartottuk egymást.

A Vérehulló fecskefű verseiben az anya, az apa és a gyermek határai összeérnek, az anya nincs önmagában, csak másokkal való viszonyában gondolható el („fognyomok a mellemen, a kezed régi helyén” – ma én alszom tíz perccel többet). Miért volt számodra alkotóként izgalmas ez a perspektíva?

Szerintem azért, mert egy kisbaba születése soha nem tapasztalt határok ledőlését jelenti. Az ember azt tanulja, arra szocializálják, hogy ő egy entitás, és ő az, aki eldönti, mi akar lenni és milyen döntéseket hoz a saját életéről. Individualizált módon tekintünk magunkra, az identitásunkra. Nem voltam felkészülve arra, hogy nem vagyok egyedül, hogy folyamatosan velem van egy másik emberi lény. Amikor fizikailag nincs jelen, akkor is hozzám tartozik, persze ez a kapocs különösen a szoptatás alatt látszik. Érdekes, hogy pont ezt a sort hoztad, mert abszolút megmutatja ezt: a fognyom képében benne van, hogy lehet, most épp nem szoptatom, de megmarad a nyoma, mert olyan sok időre nem távolodunk el.

A kisbabának fizikailag szüksége van rád, nincs olyan, hogy egy hétre elmész és egyedül vagy, egy órára is nehezen megy az elején. A folyamatos szükség észlelése felülírja a tapasztalatot, hogy különálló egyének vagyunk, és hogyha az ember belegondol, akkor ez tényleg így van.

Mindig rendszerekben vagyunk, és rá vagyunk utalva másokra – a társadalom nem egyének és egyéni teljesítmények összessége, hanem bonyolult kölcsönösségek, gondoskodási láncok rendszere.

Ezt nagyon durva volt megtapasztalni azzal együtt, hogy a gondoskodás téged is kiszolgáltatottá tesz. Ahhoz, hogy a kisbaba nélkül lehess, szükséges más felnőtt, akire támaszkodhatsz. A sokk, hogy nem az van, hogy írsz, és azt csinálsz, amit akarsz, és az alázat, amelyet ez a felismerés hozott, nekem alkotóként is fontos volt. Valahogy a szabadság nem olyan egyértelmű. Szerettem volna, hogy látszódjon, a legtöbb ember rendszerbe ágyazott, és hogy számítanak az anyák, szükség van rájuk, és nekik is szükségük van emberekre.

Szerinted a gyermeki nézőpont visszaszerezhető? Megláthatunk olyan dolgokat, amelyeket eddig soha, vagy nagyon régóta nem?

Én akkor tudok a legjobban kapcsolódni a gyerekemhez, ha le tudok lassulni, tehát elkezdem úgy látni a dolgokat, ahogyan ő, vagyis mintha először látnám. Ez azt jelenti, hogy nagyon érdekel a világ, ezért nagyon lassan, részletesen fogadom be, és rengeteg kérdésem lesz. Ugyanakkor, mivel közben van egy irtózatos prés, a munka, a pénzkeresés, az összes „felnőtt dolog”, a gyerek biztonságának a megteremtése, a mindennapi gondoskodási dolgok, amelyeket meg egy felgyorsított tempóban kellene folyamatosan nyomni, nagyon nehéz megtalálni ezt a lassú tudatállapotot. Sokszor kiváltságnak éreztem, hogy én ezt megtapasztalhatom a gyerekemmel. Amikor valamennyi munkát elengedhettem, akkor tudtam igazán jól kapcsolódni hozzá – viszont amikor a róla való mindennapos gondoskodás elborított, akkor nehéz volt megtalálni ezt a tempót, mert egy darálóban éreztem magam.

Emlékszem, amikor iszonyú kicsi volt, és azt éreztem, hogy egy pillanatra sem álltam meg egész nap, alig mosolyogtam rá, mert annyira durván gyorsan kellett mindent csinálni. Irigyeltem azokat, akik amikor meglátták, tudtak neki örülni, rá tudtak mosolyogni, mert a fejemben csak az volt, hogy most tisztába kell tenni, most éhes, most aludnia kéne, és ez el tud borítani. Ha közben elkezdesz pénzt keresni, akkor végképp. Szerintem ez egy érdekes ellentmondás, amely a gyerekekben is ugyanúgy ott van, hiszen a teljesítménykényszernek sokszor már ők is ki vannak téve. A lelassult szemlélődés viszont kapcsolódási lehetőség, és fontos a mentális jóllétünk érdekében is.

A kötet a következő sorral zárul: „akinek nedve van, akinek terve van, akinek társa a talaj és az ég” (utolsó). Neked milyen terveid vannak most?

Az egyik tervem egy disztópikus regény. Egy feminista sci-fi-író, Octavia E. Butler művei mostanában nagy hatással voltak rám, ő írta A magvető példázata című könyvet, amely egy fiatal fekete lányról szól, aki versekbe szedve kitalál egy vallást, amely a mostani világrendszer működése ellenében egy közösségi megoldást mutat fel. Ez a műfaj elkezdett foglalkoztatni, mert azt gondolom, hogy egyszerre van benne lehetőség politikai tudatosságra és alkotói szabadságra, hiszen megteremthetsz valami olyat, ami jelenleg nem létezik, ezáltal sok mindent kifejezhetsz, amit nem biztos, hogy másként el tudnál mondani. Szóval most egy olyan regényen gondolkodom, amely több szálon futna, és ezek között szerepel egy disztópikus történet.

Illetve régóta szeretnék gyerekeknek is írni, a Tilos az Á Könyvek pedig nemrég felkért, hogy küldjek szöveget egy kamaszoknak szóló antológiába. Sok mesét írtam egy időben, és azt gondoltam, hogy először majd mesékkel fogok megjelenni, aztán végül nem publikáltam egyet sem. Megijedtem ettől az egésztől, mert azt éreztem, sokkal nehezebb elérni, hogy egy mese tényleg működjön. Eltávolodtam ettől valamennyire, de vissza-visszatérek ehhez a gondolathoz. Ezek az irányok most.