Mi romlott el? – Recenzió Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regényéről

Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regénye az életmű második darabja ebben a műfajban. Az Akik már nem leszünk sosem című első nagyprózai művének 2018-as megjelenése áttörést jelentett a szerző ismertsége szempontjából. A szakmai díjakban is manifesztálódó kritikai elfogadottság a 2004-ben megjelent első verseskötettől kezdődően töretlenül kísérte Krusovszky pályáját, de ez ennek ellenére sem hozott magával olyan közönségsikert, mint a Libri közönségdíját is elnyerő első regény. Krusovszky természetesen 2018 óta is folytatja költői munkásságát, versfordításokat készít, valamint Áttetsző viszonyok (2020) és Azóta őzike (2021) címen két verseskötete is megjelent. Ugyanakkor az első regény felkeltette szélesebb körű (és bátran mondhatjuk: felfokozott) olvasói érdeklődést második, a 2023-as Levelek nélkül hivatott kielégíteni.

Az első regény cselekménye nagyobbrészt egy Vágás nevű alföldi kisvárosban játszódik, ahová a főhős magánéleti válsága miatt és egy volt középiskolai osztálytársa esküvőjének ürügyén látogat vissza (a valóságra vonatkoztató olvasat szempontjából lehet érdekes, hogy Krusovszky Dénes a középiskola befejezéséig Hajdúnánáson élt). Ugyanitt játszódik az elsődleges elbeszélés idejére már bezárt tüdőcentrumban megtalált, 1986-ban rögzített felvétel cselekménye, amely az 1956-os forradalom helyi eseményeivel összekapcsolódó pogromot idézi fel. Az egymásra rétegződő történetek gondosan összezárulnak az utolsó fejezetben (legalábbis ami a kisvárosban történteket illeti). A Levelek nélkül ehhez képest egyetlen helyszínen (egy itt már névvel sem rendelkező) alföldi kisvárosban és környékén játszódik. Az, hogy még a fiktív nevet is mellőzi a regény, közelíti jelentését a parabolikussághoz, allegorikussághoz (bár a referenciális kódot működtetve nagyjából el tudnánk helyezni, hiszen a közeli helyszínek itt is Hajdúböszörmény és Debrecen).

„…képtelenség nem irtózni tőle, de szívből gyűlölni is nehéz”

A főszereplő, Koroknai János (vagy másként egyszerűen csak: a tanár) nemcsak hazaugrott pár napra, hanem apja halálára és anyja állapotára hivatkozva budapesti egyetemi évei után haza is költözött, és magyartanárként dolgozik a helyi gimnáziumban. Ő mondja ki talán elsőként a regényben, hogy a tavasz ellenére lehullanak a városban a falevelek. A példázatosságot erősíti, hogy ugyan csak a város határáig tart a szokatlan jelenség (másutt az évszaknak megfelelően zöldül a természet), a lombhullásra semmilyen elfogadható magyarázat nem adódik a cselekményből (ahogy a hirtelen őszi rügyfakadásra sem). Se a laboratóriumi vizsgálatok, se a helyiek találgatásai nem vezetnek megnyugtató eredményre. A diákok mozgalma is, amely jövőjük felélése ellen szerveződik, csak közvetve utal arra, hogy a természet megkárosítása vezethetett a levelek elvesztéséhez. Még a tüntetésen felszólaló biológiatanár is csak annyit jelent ki az okokról, hogy „ideje lenne tehát tiszta vizet önteni a pohárba. Eloszlatni a tévhiteket, a babonákat, és megmondani világosan, hogy mivel állunk szemben.” A talán „legmegfoghatóbb” magyarázattal a fákat ölelgető, doboló és táncoló ismeretlen fiatalok szolgálnak, akik szerint a fák félnek, és ők igyekeznek megnyugtatni őket. A regény zárlatában maga Koroknai is a „faölelőket” sejti az éjszakai furcsa zajok forrásaként, mielőtt szembesül az őszi kirügyezés tényével. Az azonban nem derül ki, hogy vajon az ökológiai helyett az ezoterikus magyarázat fejti-e meg a fák megkopaszodásának titkát.

A regényről írott kritikák egy része a tavasszal szokatlan jelenséget politikai allegória keretében értelmezi. Ezen olvasatok szerint a kisváros az egész ország állapotát modellezi, a lombhullás pedig azt az elviselhetetlen, morálisan lepusztult környezetet szimbolizálja, amelyet a hatalom teremtett az állampolgárok számára. Kétségtelenül találni olyan elemeket a történetben, amelyeket a jelenünk állapotával hozhatunk összefüggésbe, mint például a diáktüntetés (bár a közelmúltban lezajlott hasonló események nem ökológiai célok, hanem az oktatás jövőjének kérdései mentén szerveződtek).

Ugyanakkor jelentősen elszegényítené a regény jelentését, ráadásul érdektelenné tenné a cselekmény nagyobbik részét, ha a regényt csak politikai pamfletként értelmeznénk.

A regény világára az aktuálpolitikai leegyszerűsítés helyett inkább az a (persze szintén allegorizáló) leírás igaz, amelyet a külvárosban bicikliző Koroknai ad a lerobbant tájról: „Nem szép, de egzotikus vidék, a jó az úgy földje, a megoldjuk okosban, a fogd meg a söröm, mindjárt kész tájegysége, képtelenség nem irtózni tőle, de szívből gyűlölni is nehéz.” A helyi hatalom önkényessége és korruptsága, a média kiszolgáltatottsága, a kisvárosi iskolaigazgatónak a saját tekintélye megőrzését a tanulók és tantestület érdekei elé helyező viselkedése mind olyan jellemzői a regényben megjelenő világnak, amelyeket nem lehet valamelyik politikai oldalhoz kötni – bár az éppen hatalmon lévőknek mindenkor nagyobb a felelősségük az efféle jelenségek töretlen fennmaradásában. Ebben az értelmezési keretben nehezen lehetne az allegória logikájával összeegyeztetni azt, hogy a járás határain túl a természet nem mutat rendellenes vonásokat, s a szereplők szabadon mozognak a lombhullásos és a lombos terület között. Ráadásul nem történt a kisváros állapotában olyan változás, amely a rügypattanást mint társadalmi újjászületést kiváltaná (igaz, az őszi rügyezés nem sok jót ígér a majdani lomboknak).

A levélhullás rejtélye mellett a regény cselekményszálai további megoldandó kérdésekkel szolgálnak. Talán a legfontosabb ezek közül Koroknai édesanyja élettörténetének elbeszélése és az ezt övező bizonytalanságok. A tanár édesanyja az elsődleges történet idején már egy öregek otthonában vegetál, majd meghal. A haláláról szóló tudósítás hívja elő a gyerekkorban játszódó, az anya nézőpontjából elmondott betéttörténetet, amely a család egyik tóparti nyaralásának reggelét beszéli el. Az újra a narráció jelenében játszódó temetést követően értesül Koroknai arról, hogy édesanyjának szeretője volt, akivel össze is akart házasodni, s ezt csak annak hirtelen halála akadályozta meg. Így merül fel annak lehetősége, hogy az éppen szobrot kapó apa fegyvere nem véletlenül sült el fegyvertisztogatás közben. Nem derül ki, hogy mi történt valójában, a tanár még azt sem tudja kideríteni, hogy megtörtént-e az állítólagos szeretővel a közúti baleset, hiszen elutazik a feltételezett helyszínre, de az emlékkereszt kutatását követően minden magyarázat nélkül hazautazik.

A nyaralás reggelét felelevenítő epizód beiktatásának talán az lehet a szerepe, hogy segítsen megérteni a szülők és a testvérek közti viszonyt, amelyben a közönyös, önző apa és az őt istenítő idősebbik fiú állnak szemben a valami többre vágyó anyával és az „anyás” kisfiúval.

Ez a konstelláció azonban a történtek többféle értelmezését is lehetővé teszi akár az öngyilkosság, akár a házasságtörés kérdésében.

Mivel a reggelizés és a horgászatra való elindulás jeleneteit kizárólag az anya nézőpontjából ismerjük, csak azt tudhatjuk meg, hogy ő miképpen vélekedik családjáról. A szelíd beletörődés és a magányosság mélázó hangulatában pedig egyformán fontosnak tűnnek férje vagy gyermekei jellemvonásainak és az ebéd megtervezésének vagy a mosogatásnak a kérdései. Az epizód zárása aztán újra visszaköti a reggeli eseményeit a cselekmény fő szálához. Az indulás előtt a kocsiból kipattanó kisebbik fiú által az ablakban álló anyáról készített, kissé elmosódottra sikerült fotót már ismeri az első részből az olvasó, a Koroknai minimalista lakását (egy plakát mellett) díszítő egyetlen képként, amely az íróasztalán áll. Ugyancsak fontos, hogy egy ablakban álló nőt ábrázoló elmosódott fotó látható a könyv borítóján is, ám éppen ellentétes irányból készítve. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a homályos kép megkettőzése (és a borítói változat ellentétesre változtatott nézőpontja) a regény homályosságának allegóriája: elmosódó körvonalak, különböző nézőpontok jellemzik a Levelek nélkül történeteit. Ennek szimbólumává válik az apa szobra is, amely Koroknait egy bajszos Puskás Öcsire emlékezteti.

„…mégis homályos az egész”

Az első regénnyel ellentétben a Levelek nélkül narrációjának mintha éppen az lenne az ambíciója, hogy a lehető legkevesebb cselekményszálat zárjon le, s minél több felmerült rejtélyt hagyjon meg a maga kérdésességében. Nemcsak a tavaszi levélhullásra nem kapunk magyarázatot, s nemcsak a szülők valóságos történetét nem ismerjük meg, hanem némileg nyitott marad a libák tömeges pusztulásának magyarázata is: bár Porkoláb, a telep tulajdonosa végül előkerül, csak sejthetjük, hogy ő végzett az állatokkal (méghozzá annak érdekében, hogy azok ne kerüljenek az uzsorás kezébe), viszont tettébe később beleőrül. Nem tudjuk meg azt sem, hogy Koroknai és Eszter kapcsolatából lesz-e valami az egyszeri szeretkezésen túl, hiszen elutazását követően Eszter csak egyszer jelentkezik egy Indiában készült kép elküldése révén, amihez nem írt kísérőszöveget, Koroknai pedig nem válaszol rá. Szemánt, a tanárnál bujkáló tanítványt ugyancsak elveszítjük szem elől, amikor a regény felénél bemegy a debreceni vasútállomás épületébe, hogy Budapestre utazzon a nagynénjéhez. Kicsivel több információval rendelkezünk arról, hogy mi történt a Koroknaihoz a kisvárosból legközelebb álló állatorvossal és családjával, akik a regény vége felé lépnek ki a cselekményből. Németországba való kiköltözésük akár egyfajta alternatíva felmutatását is jelenthetné a tanár bátyja által erőltetett fővárosba költözés mellett, mégis nyom nélkül hagyják el a történetet: e-mailben elküldött képükön Koroknai számára „mintha idegenek volnának, távoli fény veszi körbe az arcukat, a tekintetükben kivehetetlen formák tükröződnek”.

Az elvarratlan szálak, a függőben hagyott kérdések miatt a „minek az allegóriája?” típusú megközelítés csődöt mond a regény értelmezésében, hiszen hiába nyomozunk, a cselekményből nem jutunk válaszhoz.

Így óhatatlanul a főszereplő személyisége kerül az olvasói érdeklődés előterébe. Mivel az események elbeszélése a nyaralási epizódot leszámítva Koroknai korlátozott nézőpontjához kötött, így karaktere talán magyarázatul szolgálhat a szöveg enigmáira. Nem tudjuk meg azonban, hogy a történet homályos pontjai Koroknai megfejtési képességének hiányos voltából fakadnak-e, vagy az őt körülvevő világ kaotikusságából. Ennek eldöntését lehetetlenné teszi, hogy a főszereplő személyisége meglehetősen passzív, nehezen szánja rá magát bármilyen döntésre, a legtöbb vele történő eseménynek legfeljebb elszenvedője, ahogy másokhoz fűződő kapcsolataiban sohasem ő a kezdeményező. Magyartanársága sem ad neki semmilyen identitást, a szoboravatási beszédre készülve jut csak el könyvtárba és kezd el olvasni, ám ekkor sem tudjuk meg, hogy mit. Sodródását, tanácstalanságát (és bárminek a megfejtésére való alkalmatlanságát) jól foglalja össze a Martinekkel, az állatorvossal folytatott egyik párbeszédének részlete: „Itt van minden a szemem előtt – magyarázta a tanár –, mégis homályos az egész. – Ezt hogy érted? – Az a baj, hogy magam sem tudom.”

A Levelek nélkül két mottója közül a Kafkától való talán a főszereplő Stockholm-szindrómáját írja le („A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt.”), míg a Camus-idézet a cselekmény rejtélyeinek magyarázatára irányuló olvasói elvárásokat igyekszik enyhíteni („Sok esetben az a rejtély, hogy nincs semmiféle ok”). Krusovszky Dénes második regénye az Akik már nem leszünk sosem erényeit megőrizve az olvasóbarát elbeszélésmódban és az atmoszférateremtő leírásokban, a politikai-történelmi allegorikusságon túllépve olyan senkiföldjére tévedt, ahol a regény által felkínált kódok nem működtethetők. Ha létezik a „tanácstalanul nagy regény” kategóriája, akkor a Levelek nélkül kétségtelenül ide sorolható.