A művészet hatalma – Baksai József képeiről

A dualitást fokozza egy másik látszólagos ellentmondás, amely Baksai alkalmazott technikái, azaz a festményei és grafikái közötti különbségben rejlik. Grafikái finom ceruzarajzok, lazúros akvarellek, szénrajzok, illetve kis méretű kollázsok, amelyeket visszafogott színvilág jellemez, míg olajfestményei rusztikus felületű, expresszív hatású, sokszor kontrasztos színekből épülő, nagy méretű kompozíciók. De természetesen mindez csak első ránézésre tűnik ellentmondásnak.

Alapvetően párhuzamok vonhatók a festmények és grafikák (ceruzarajzok, akvarellek, kollázsok) között, ezek közül az egyik legkézenfekvőbb a tematikai következetesség.

A másik a készítési folyamat azonossága, hiszen mindkét műfajban rétegek egymásra halmozásából, illetve visszafejtéséből és újraépítéséből vagy roncsolásából alakul a faktúra. Csakhogy, amíg a rajzokon apró, leheletnyi ceruzanyomok, az akvarellek és kollázsok esetében transzparens rétegek egymásra rakódásából és visszakaparásából, visszatépéséből bontakozik ki a képfelszín, addig a festményeken vaskos festékcsomók plasztikus rétegeinek felrakásából és visszabontásából formázva hozza létre a rusztikus képfelületet. Mint láthatjuk, a technikai megoldások között a rétegzett felépítés, valamint a teremtés–pusztítás dialektikáján alapuló munkamódszer miatt sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Az ily módon születő alkotások a roncsolást a teremtés eszközévé, a hiányt pedig alapvető építőelemmé teszik. Ugyanakkor Baksai így készülő művei megfogalmaznak egy másik alaptézist, az elfedés–feltárás kettősségét is. A roncsolás (visszakaparás, tépés, elkenés, letörlés) mint képépítő folyamat, ismerve Baksai múlthoz és időhöz való viszonyát, természetesen az időre, a mulandóságra és az elmúlásra is utal. De elsődlegesen a valóságtól, a primer látványtól, a felismerhetőtől való eltávolítás, elszakadás eszközeként, absztrakciós céllal használja ezt a roncsoló módszert. Ezzel segítve a kilépést a mindennapok kézzelfogható, látható világából, és utat mutatva a transzcendens, a metafizikus világ felé.

A sorozat kompozíciói a földi és égi szféra közötti stációkat szimbolizálják. Mintha angyalszárnyak rebbennének a képeken. Az angyalok – akik egyértelműen az égi szférához tartoznak, de egyben közvetítők is – megjelenítése Baksai művein akár Weöres Sándor Metamorphosisának vizuális megfeleltetése is lehetne: „A szivárványhíd az egyetlen, ahol az angyalok és ördögök úgy járnak-kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket.” Az égi szféra küldöttei ők, de mégis esendők, emberiek. Törött szárnyak (2021), sérülésekkel szabdalt arcok, tépett ruházat teszi őket olyan kiszolgáltatottá és tökéletlenné.

[…] Erősíts meg! – szólítjuk meg Baksai képeit, de csak suttogva, mert tudjuk, hogy kérésünk, akár az ima, némán is meghallgatásra talál.

Szilágyi Domokos verse, az Öregek könyve is egy csendes fohász, amelynek néhány szavát a festő is beleszőtte apró betűkkel képének szövetébe. Az alábbi részlet utolsó öt szavát:

„a levegőt kaparászom, markolom, fogom – / akkor kezdődik a baj, ha érzi magát az ember, / érzi, / hogy van szíve, / van tüdeje, / van mája / s így tovább: / érzi a testet, / amely nemsokára tetem lesz, / ó, erőt, erőt, erőt / a türelemhez!”

A művészet reménységet ad a reménytelenségben, segít szembenézni az elkerülhetetlennel. Ha halhatatlanná nem is tesz, de megkönnyíti, hogy elviseljük a Mulandóság terhét.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat novemberi számában az 53. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.