A jazztől az összművészeten át a zenei teljességig – Interjú Gőz Lászlóval

Először is gratulálni szeretnék a díjadhoz. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a diákod voltam a jazztanszakon, ahol zenetörténetet tanulhattam tőled, amelyet te nagyon sok háttérinformációval, érdekes történettel kiegészítve, nagyon színesen tanítottál. Számomra a világról és a művészetekről való széles látóköröd már akkor kiderült, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy amellett, hogy a jazzt nagyon magas színvonalon játszod, és természetesen nagyon szereted, ugyanennyire fontos számodra a klasszikus zene, és ezen belül a kortárs klasszikus zene. Először arról kérdeznélek, hogyan alakult ki a művészetek iránti érdeklődésed, hogyan tettél szert erre a széles körű tájékozottságra.

Gyerekkoromban nagyon sok impulzus ért, és ahogy ez általában lenni szokott, ez részben a szerencsének is volt köszönhető. Édesanyám a Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolában tanított földrajzot és biológiát. Miután közel laktunk az iskolához, az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy ott tanuljak. Ide egyből fel is vettek, mert a családban apai ágon volt egy pár zenész, így volt egy zenei hátterem. Ott egy nagyon erős, elsősorban a Kodály-módszerre épülő oktatásban részesültünk, ami meghatározta nagyon sok oda járó kisgyerek életét. Rengeteg zenész került ki abból az iskolából, akik aztán a konziban és az akadémián folytatták a tanulmányaikat. Tehát ott lett már egyfajta elkötelezettségem a zene iránt, és megismerkedtem különböző korú zenészekkel. Hét-nyolc éves lehettem, amikor először énekeltem a kórusban a Zeneakadémia nagytermében a szokásos évzáró ünnepségen. Ez egy óriási megtiszteltetés volt. Ezután az általános iskolai tanulmányaim végéig minden évben egyszer felléptünk a Zeneakadémián.

A Zeneakadémiának van egy nagyon erős mágneses tere, ami egy csomó mindent meghatároz egy gyerek későbbi életében.

Én hegedültem öt évig, és az általános iskola után valahogy úgy alakult az életem, hogy egy reálgimnáziumban, a Toldyban folytattam a tanulmányaimat. Ezáltal a zene mellett másfajta dolgok iránt is elkezdtem érdeklődni. Például színjátszó körbe is jártam, de elég hamar visszatértem a zenéhez. Harmadikos gimnazista koromban pedig elkezdtem harsonázni, és nagyjából másfél év alatt elértem azt a szintet, hogy felvettek az akkor még a konzervatóriumhoz tartozó jazztanszakra.

Miután ezt elvégeztem, nagyon gyorsan jött minden, mert másodikos-harmadikos konzis korunkban már rengeteg stúdiófelvételre hívtak minket játszani, emellett jazz-zenekarokat alapítottunk, s a többi. Így elindult számomra egy elég erőteljes zenei élet. A jazztanszak közben elvégeztem a konzervatórium klasszikus szakát is, összevonva két év alatt a négy évet, és felvételiztem a tanárképző főiskolára. A főiskola tanári karától nagyon magas szintű oktatásban részesültünk. Hangszeres szinten nem volt olyan erős, mint az akadémia, de nagyon sok gyakorló zenész jött ki onnan, akik vagy továbbmentek a Zeneakadémiára, vagy egyenesen bekerültek a zenei életbe. Amikor a főiskolának vége lett, két fontos dolog történt az életemben: egyrészt megalakult a 180-as Csoport nevű zenekar, ami alapvetően határozta meg a zenei életemet. A másik, hogy már a főiskolai tanulmányaim alatt Gonda János felkérésére a jazzkonziban hallásfejlesztést kezdtem tanítani, majd másfél-két év múlva ez kiegészült a tanszékvezető kérésére a zenetörténet-tanítással. Ez nekem nagyon jó volt, mert amit zenetörténetből a főiskolán tanultam, azt rögtön átadhattam a jazztanszakos diákoknak.

180-as Csoport – 1983

Ezek mellett folyamatosan dolgoztam stúdiófelvételeken, játszottam különböző jazz-zenekarokban, benne voltam a zenei élet közepében. Szimfonikus zenekarba nem mentem játszani, mert nekem a klasszikus zenét a 180-as Csoport jelentette, a jazzt pedig a különböző jazzformációk. Ebben az időben az akkor megszületett gyermekeim miatt, a család fenntartása érdekében rengeteg úgynevezett „session zenész” funkciót is el kellett látnom. Ez egy nagyon mozgalmas, állandó szervezést igénylő élet volt, ahogy a 180-as Csoportban is egy idő után elég komoly szerepet vállaltam a szervezés terén ugyancsak.

Hogyan vezetett az út a Budapest Music Center létrehozásához?

Ahogy meneteltünk az életben előre, a rendszerváltás után két-három évvel azok az intézmények, amelyek a magyar zenei életet valójában irányították, kezdtek megélhetési gondokkal küzdeni. Elkezdett szétrepedezni ez a közel ötven évig működő organizmus. Az első dolog, ami számomra feltűnt, hogy megszűnt a kommunikáció a magyar és a nyugati zenei élet között. Korábban az akkori Zenei Tanács keretein belül működött egy Zenei Információs Központ, amely a rendszerváltás után komoly gondokkal küzdött.

Kilencvenhatban jött ez az ötlet, hogy ezt az űrt, amit maga után hagyott az elmúlt ötven év felbomlott rendszere, ki kell tölteni egy új zenei információs központtal.

Elhatároztam, hogy megpróbálom végrehajtani ezt a lehetetlennek tűnő feladatot, és létrehozok egy ilyen központot. Előtte volt már ilyen jellegű gyakorlatom, mert dolgoztam a Hungaropop nevű cégnél, ahol produceri munkát vállaltam, és részt vettem tíz-tizenöt lemez megjelentetésében. Így kicsit beleszagoltam a lemezkiadásba is. Ezután nagyon gyorsan jött a Zenei Információs Központ létrehozása, majd ezt követte a BMC Records megalapítása.

Lett egy irodánk a Lónyay utcában, és szép lassan, lépésről lépésre indult be az élet. Amikor lemezkiadóként összegyűlt huszonvalahány lemezünk, akkor már jártunk a nemzetközi kiállításokra Cannes-ba. Ekkor felgyorsultak az események, mondhatni, elindult velünk egy gyorsvonat. Az első tíz évben nagyon jól éreztük magunkat a Lónyai utcai irodában, de az ottani irodánk mellé vagy öt lakást kellett bérelnünk, hogy legyen helye a különböző tevékenységeinknek. Például az egyikben volt egy zenei könyvtár, abból a gyűjteményből, amelyet megkaptunk a Zenei Központtól, miután átvettük annak a feladatát privát cégként. 2006-ban a Ferencvárosi Önkormányzat segítségével megvásároltuk a BMC épületét. 2008-ban pedig elkészültek a tervek az átépítésére. 2011-ig nem kaptunk hitelt a válság miatt, de tizenegyben végül megkaptuk. 2012 január kilencedikén kezdtünk el építkezni, és 2013 március huszonharmadikán meg is nyitottuk a Budapest Music Centert, ahová beleálmodtuk minden addigi tevékenységünket. A koncertszervezést átvette az Opus Jazz Club és a BMC nagyterme, a stúdiómunkáink a hangstúdiónkban és a videóstúdiónkban készülnek, de az ideutazó zenészeknek is itt van szálláshelyük.

Leimgruber – Demierre – Phillips Trio feat. ifj Kurtág Gy. & Gőz László a MU Színházban

Ehhez meg kellett álmodni egy üzleti modellt is, amely úgy működik, hogy a különböző cégek által a házban rendezett események révén termelt pénzt visszaforgatjuk a kultúra területére. 

Sok esetben kellett külső munkákat vállalnunk, de azokat is szívesen megcsináltuk azért, hogy az egész tevékenységünket olyan magasságba emeljük, ahol most a BMC van.

Magyarul egy nyugodt életet tudtunk ezzel teremteni magunk és a művészek számára. Hozzá kell tenni, hogy a BMC megnyitása után mindig sikerült pályázatok útján támogatást kapnunk, ami átlagban 30-35 százalékát teszi ki a BMC teljes bevételeinek. Ezt vagy közvetlenül a kulturális szektorból, vagy különböző hazai és külföldi pályázatokból teremtjük elő. A finanszírozás többi részét maga a BMC termeli meg. Tehát a bal kezünkkel pénzt keresünk, a jobb kezünkkel támogatásokhoz fordulunk, majd összetesszük a kezünket, és mindezt rászórjuk azokra a tevékenységekre, amelyeket ez a ház tud. Ez évi 400-450 koncertet és évi 15 lemez kiadását jelenti. Itt egy olyan különleges intézmény alakult ki, amelynek az arculatát alapvetően a klasszikus zene, ezen belül elsősorban a klasszikus kortárs zene, valamint a magyar és az európai jazz jelenti. Ezek mellett itt jelen van egy olyan pedagógiai szemlélet is, amely keretén belül rengeteg kurzust tartunk, és olyan koncerteket szintén szervezünk, amelyeket régen úgy hívtunk, hogy gyerekkoncert. Ezek természetesen nem igazán gyerekkoncertek, hanem a gyerekeket a zenébe bevonó események. Azt gondolom, hogy ezt a tevékenységet, amelyet lassan huszonnyolc éve csinálunk, díjazták ezzel a Prima Primissima díjjal, amely ugyanúgy jár a kollégáimnak és a magyar zenészeknek is, akiknek teremtettünk egy külön kis világot, de ha ők nincsenek, akkor maximum egy koncertgyárat tudtam volna létrehozni.

Azt, hogy a BMC-ben minden milyen magas szinten valósult meg, az is jelzi, hogy például a könyvtárban egy különleges hifiberendezésen egészen különleges minőségben lehet zenét hallgatni.

Nagyon fontos dolog, hogy az élő zene mellett ma már az emberek különböző hanghordozókon magukkal tudják vinni a zenét, így utazótársa lett az embereknek a muzsika. Ez kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ennek ellenére azt gondolom, hogy az élő zene sohasem fog veszélybe kerülni, mivel az az élmény nem utánozható, amelyet egy koncert adhat. Teljesen más dolog otthon pizsamában meghallgatni Beethoven V. szimfóniáját, mint ha valaki szépen felöltözik, és felkészül arra az élményre, amelyet majd egy nagy hangversenyteremben fog kapni. Az interneten való zenehallgatásnál a minőség egy másodlagos kérdés, ezzel szemben a mi kiadónknál a minőség a legfőbb szempont. Egy zenész hiába hajlandó naponta órákat gyakorolni, hogy egy különleges hangzásvilágot teremtsen, mert ha azt egy rossz akusztikájú teremben adja elő, vagy rossz minőségben lesz felvéve, vagy gyenge minőségű berendezésen lesz lejátszva, a munkája értelmetlenné válik. Akár kamarakoncertről, akár szóló, vagy zenekari előadásról legyen szó, a nagyterem ezek hangzását a legmagasabb szinten tudja biztosítani.

Bartók Béla: „Tizenöt magyar parasztdal” a Modern Művészeti Zenekar előadásában a Budapest Music Centerből

Ehhez még egy dolgot hozzá kell tenni, hogy a BMC épületének létrehozásakor – bár itt a tartalom a lényeg, és nem az épület, de – végig arra törekedtünk, hogy a fővárosi zenei életet színesítse. Ezt csak úgy tudjuk elérni, hogy együttműködünk az összes Budapesten lévő zenei intézménnyel. Ez azt jelenti, hogy számunkra a Művészetek Palotája, a Zeneakadémia, a Magyar Zene Háza és a BMC egyetlen négyes egység. Ehhez valamelyest hozzátartozik még az Operaház is, de az egy teljesen más műfajú hely, és egy kicsit zártabban is működik itt a fővárosban. De az előbb említett négy intézmény, melyek alapvetően koncerteket rendeznek, nagyon jól tudnak együttműködni. Erre jó példa volt a Ligeti György születésének századik évfordulójára tervezett egész éves program összehangolása. Arra is nagyon büszkék vagyunk, hogy sok esetben mi hozzuk az ötletet, amelyet aztán megbeszélünk a másik három intézmény igazgatójával – gyakran itt a BMC-ben, így összehangoljuk a tevékenységünket. A többi intézménnyel szemben mi egy privát cég vagyunk, amelyben szerencsére nincsen olyan tulajdonostárs, aki alapvetően a profitra koncentrálna.

Visszatérve a pályád elejére, Te a jazz terén egy nagyon érdekes generációhoz tartozol, és egy nagyon izgalmas periódusában kapcsolódtál be a magyar jazzéletbe.

A magyar jazzélet valamikor a hetvenes években kezdett kiteljesedni. A politika által az ötvenes évek elején először tiltott, majd a hatvanas években tűrt műfaj volt. Pont akkor lettünk mi tizennyolc-húsz évesek, amikor a jazzhez már pozitív hozzáállással viszonyultak. Divat lett hallgatni, mert aki a könnyűzenét nem szerette, és a komolyzene nem volt számára érdekes, az keresett magának valami mást, és gyakran a jazzt találta meg. Egymás után alakultak a zenekarok. Amikor már a jazzt jazzklubokban játszották – elsősorban a Petőfi Sándor utcai Építők Klubjában –, elkezdett terjedni és a különböző nagyszerű fesztiválokon élni ez a műfaj. Az első találkozásom ezzel a muzsikával a Marczibányi Téri Művelődési Központban volt az Interbrass együttes klubjában, ahol aztán két évig játszottam is a zenekarban. Ott léptünk be ebbe a zenei világba. Ez még a jazztanszakra való bekerülésem előtt történt, de aztán végigkísérte a jazztanszakos életemet. Nagyon gyorsan elkezdett a magyar jazzélet fejlődni, ami részben a jazztanszaknak volt köszönhető, és ami egy óriási dolog volt. Ezt alapvetően Gonda Jánosnak köszönheti a hazai jazzélet. Ráadásul óriási vívmány, hogy ez most már a Zeneakadémiának egy önálló tanszéke.

Erről nekem az a nézetem, hogy az európai jazz leválása az amerikai jazzről valamikor a hetvenes években kezdődött. A teljes leválás nem történt meg, és ez nem is lett volna jó, de azok az Amerikából jött, általunk ronggyá hallgatott zenék elkezdtek egy kicsit európaias hangot megütni. Hogy az európai jazz vonala megerősödjön, nagyon sok kiadó, fesztiválszervező, koncertszervező tett lépéseket.

Ma elmondhatjuk, hogy az európai jazzélet, ha nem is teljesen – mert szerencsére nem is fog teljesen –, de levált az amerikairól, és egy teljesen új európai jazz műfajt hozott létre.

Ennek a folyamatnak az egyik jele volt, amikor tizenvalahány éve megalakult a European Jazz Network, amelynek mi szintén tagjai vagyunk. Nekünk annak idején az volt az óriási szerencsénk, hogy mi pont az európai jazz indulásától kezdtünk el beszállni és gondolkozni erről a műfajról. Ma már azt mondhatom, hogy visszatekintve nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy ebben a folyamatban részt vehettünk.

ESP Group: „Waiting”

A pályád során rengeteg díjban és elismerésben részesültél, közöttük nemzetközi díjakban is. Hogyan képzeled el a BMC jövőjét, milyen terveitek vannak?

A nagy tervünk az, amit a közeljövőben meg is fogunk valósítani, hogy a BMC épületét kibővítjük, és egy olyan szcenikus teret hozunk létre, amely a hagyományos zenekari koncertek mellett olyan műfajoknak is teret ad, mint például az opera. Azért álmodtam meg ennek az új épületnek a létrehozását, mert jelenleg egy olyan huszonegyedik századi technikai bumm történik, amely engem azonnal elragadott. Ez azt jelenti, hogy a hangversenytermekbe egy kicsit beköltözött a film, és a filmbe egy kicsit a hangversenyterem. A mi álmunk az, hogy egy olyan operaelőadásokra is alkalmas teret hozzunk létre, amelyek mögött ledfalon vagy vetítéssel egy harmadik műfajt is behozunk ide, amit nevezhetünk animációnak vagy filmnek is.

Ez így együtt egy olyan összművészeti alkotássá válik, ahol a díszlet majdnem lényegtelen, mert minden, ami ezzel a technikával a színpadon megjelenik, az teljesen valószerű.

Ennek az új helyszínnek az operakínálata a kortárs operák mellett a barokk operákra épül majd, mert ez egy hét-nyolcszáz főt befogadó viszonylag kis terem lesz. Ez az új műfaj, ahol összejön a zene, a film és az irodalom, egy óriási kaland. Ennél tovább már biztosan nem tudok majd menni, mert lassan hetvenéves leszek, de ezt még mindenféleképpen meg akarjuk valósítani. Így valósulhat meg a ház zenei teljessége.

Még egyszer gratulálok a Prima Primissima díjadhoz, és nagyon sok sikert kívánok ezekhez a tervekhez is!