• Nem csak játék és mese – Interjú Tóth-Czifra Júlia szerkesztővel

    2022.03.19 — Szerző: Papp Gréta

    A könyvkiadás folyamatában „láthatatlan”, ugyanakkor az egyik legfontosabb láncszem a szerkesztő. A Kalligram Kiadó egyik szerkesztőjével, Tóth-Czifra Júliával arról is beszélgettünk, hogy ez a kívülről monotonnak tűnő feladatkör milyen motiváló kihívásokat és örömöket rejt magában.

  • Tóth-Czifra Júlia  Fotó: Oláh Gergely Máté
    Tóth-Czifra Júlia
    Fotó: Oláh Gergely Máté

    Egy interjúban említetted, hogy már egyetemistaként irodalmi beszélgetéseket vezettél. Gyerekkori álmaid között szerepelt-e, hogy szövegekkel foglalkozz? Vagy konkrétan az, hogy szerkesztő legyél?

    Érettségizőként dramaturgnak szerettem volna továbbtanulni, de abban az évben, amikor egyetemista lettem, nem indult ez a képzés. Aztán a magyar irodalom- és kultúratudomány szakon – nem kis részben a nagy tanáregyéniségek hatására – úgy éreztem, szívesen maradnék az akadémiai pályán. Hamar tudtam, hogy hivatásszerűen szeretnék szövegekkel foglalkozni, de hogy miként, az sokáig billegett. Szerkeszteni majdhogynem véletlenül kezdtem, viszont úgy villanyozott föl és mozgatott meg, olyan szellemi és érzelmi intenzitást jelentett, mint soha semmilyen munka azelőtt. De ennél sokkal érdekesebb, ahogy föltetted a kérdést: „gyerekkori álmaid között szerepelt-e”. Elgondolkodtam, vajon van-e, volt-e valaha olyan gyerek, aki szerkesztőnek készült.

    Tűzoltó. Katona. Vadakat terelő juhász. De szerkesztő? Meglepődnék! Nem nagyon találkozik ezzel a szakmával egy gyerek.

    (Sőt, a felnőttek egy része sem tartja számon mint foglalkozást. Ha mégis, elsősorban a lapok szerkesztőire gondolnak.) Pedig az ő életkorukban még valóban a mindennapjaik része a könyv, így vagy úgy. Talán azzal is az olvasás közelében lehet tartani őket, ha megismerik azt a nagyon is élő, sokszereplős és izgalmas folyamatot, ahogyan elkészül egy kötet. Nemrég láttam egy hét-nyolc éveseknek szóló, interaktív iskolai órát erről Szabó Sándor (Csimota Kiadó) előadásában – jó volt figyelni, ahogy rácsodálkoztak a különféle foglalkozásokra, és nagyon érdekes volt, miket kérdeztek, mondjuk, a tördelőről, a grafikusról, az íróról vagy éppen a szerkesztőről. Meglehet, ezek között a gyerekek között már van olyan, akinek az lesz az álma, hogy szerkesztő legyen.

    Az elmúlt években lehetőséged volt többek között Kosztolányi Dezső szövegeit sajtó alá rendezni és szerkeszteni például Esterházy Hasnyálmirigynapló című kötetét. Miket tartasz a legfőbb csomópontoknak, lépcsőfokoknak az eddigi karrieredben?

    Nem lépcsőfokként, nem csomópontként, hanem kivételes ajándékként tekintek erre a két lehetőségre. Más ember lennék nélkülük. Nem úgy gondolok a szerkesztői munkára, mint karrierre. Hacsak nem a szó régi, „vágta” értelmében. Talán nem is olyan egyértelmű, hogy ezen a területen mi számít lépcsőfoknak, hiszen nincs klasszikus ranglétra. Egy szerkesztőt nem nagyon lehet előléptetni. Lehet belőle az élete egy adott pontján főszerkesztő vagy kiadóigazgató, de ezek – főképp az utóbbi – más kompetenciákat igénylő területek. Nem evidens, hogy aki jó szerkesztő, az ezekre a munkakörökre is alkalmas. A szerkesztőnek úgy kell tehát egyre jobbnak és jobbnak lenni abban, amit csinál, hogy ennek eredményességét sem az anyagiak, sem a pozíciók nem igazolják vissza. Más jelenti a sikert, más az elismerést. Aki fogékony erre, annak viszont rengeteg sikerélményben lehet része, és nagyon sokfélében: mély emberi pillanatokban, találkozásokban, egy-egy kézirat vagy szerző fölfedezésének izgalmában, piaci, szakmai, olvasói visszajelzésekben, organikus csapatmunkában. Szóval nehezen tudnám megmondani, hol vannak ezek a csomópontok, mert a legfontosabb, meghatározó tapasztalatok, felismerések nem feltétlenül feleltethetők meg konkrét könyveknek. Van egy belső lépcsőm, amely kétségbeejtően emlékeztet Escherére, de azt hiszem, ez jól van így.

    Tóth-Czifra Júlia  Fotó: Kiss Norbert
    Tóth-Czifra Júlia
    Fotó: Kiss Norbert

    Mikor érzed úgy, hogy a legjobb munkát végezted? Mi adja a legnagyobb örömöt számodra ebben a munkában?

    A legnagyobb örömöt a szövegek kiismerhetetlensége jelenti. Ha figyelmed és egy kis szerencséd is van, rengeteg izgalmas kísérletnek lehetsz a tanúja, új hangok, ismeretlen tehetségek, nagyszerű művek kibontakozását kísérheted végig, ráadásul egy különleges nézőpontból, mintegy a kulisszák mögül. Ez a váratlanság kiapadhatatlan örömforrás.

    Arra viszont nehéz válaszolni, mikor érzem úgy, hogy a legjobb munkát végeztem. Talán ha úgy látom, a könyvben minden ott van, ami lehetőségként lappangott a kéziratban. És persze ha boldog a szerző. Bár pontosabb volna azt mondanom: ha fellélegzik. Hatalmas nyomás alatt, nagy feszültségben dolgoznak, szinte az utolsó pillanatig teljesen egyedül. Nagy dolog, ha ezen a feszültségen tud oldani a közös munka – mert valóságosan csak az tud, az üres, direkt nyugtatónak szánt szólamok, az instant vállon veregetés nem.

    Mi az, amitől szerkesztőként a leginkább tartasz?

    Érdekes kérdés. Kézenfekvő volna azt mondanom, hogy a könyvben maradó helyesírási hibáktól, esetleges tárgyi tévedésektől. Ezek adott esetben frusztrálók, kínosak és nagyon kellemetlenek, főképp az utóbbiak, van tehát mitől tartani, és kell is, mert amitől tartok, arra jobban figyelek. Segít tehát éberebbnek maradni. De ahogy telik az idő, egyre kevésbé gondolom, hogy ezektől kellene a leginkább tartani. Egyrészt bizonyos fokig elkerülhetetlenek – bármilyen nehéz is elfogadni, nincs hibátlan könyv. Másrészt a jó irodalom ettől nem lesz rossz, a lényegét nem kezdi ki egy gója. Vagy egy dögkesejű.

    Sokkal jobban aggódom egy ideje amiatt, hogy egy könyv megkapja-e majd a neki járó figyelmet. Hogy nem sikkad-e el valami igazán értékes.

    A Kalligram szerkesztőjeként van választási lehetőséged, hogy milyen szerzőkkel, milyen művekkel dolgozol?

    A legjobb értelemben: igen és nem. Igen, mert Mészáros Sándor, a kiadó igazgatója valamennyi szerkesztőjének nagy szabadságot ad új szerzők, új kéziratok fölfedezésének tekintetében. Enged kísérletezni, és ez nagyon jó. És nem, hiszen csapat vagyunk. Mindenki azon dolgozik, amire éppen a legnagyobb szükség van. Ezzel együtt Sándor tisztában van azzal, milyen alkatú szerzőhöz milyen alkatú szerkesztő illik a legjobban, és ezt mindig figyelembe veszi a munkarend kialakításakor.

    Tóth-Czifra Júlia  Kép forrása: Fiatal Írók Szövetsége
    Tóth-Czifra Júlia
    Kép forrása: Fiatal Írók Szövetsége

    Mi történik akkor, ha a szöveghez nehezen kerülsz közel? Volt már ilyen tapasztalatod?

    Volt, persze. Ez természetes. Nem szerkeszthetsz mindig olyasmit, amit szeretsz, vagy ami azonnal utat talál hozzád. „A törpök élete nem csak játék és mese.” A szerkesztőké sem. Akármilyen gyönyörű munka ez, mégiscsak munka. A profizmushoz hozzátartozik, hogy képes vagy olyan szövegekkel is dolgozni, amelyek távolabb állnak tőled.

    Gerőcs Péterrel a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) prózaműhelyét vezeted. Mennyiben más ez a szerepkör?

    A szerepkör, amely szerint egy húszfős társaságban te vagy az egyetlen, aki nem ír? Hát, sajátos. Viccet félre: számomra a FISZ nagy szerelem, valamennyi ottani kollégámmal és feladatommal együtt, legyen szó az éves táborról, az évközi műhelyről vagy a projektjeink bármelyikéről. Ezek mind a tehetséggondozást, az edukálást, a szocializálást célozzák, a legfiatalabb generáció igényeit próbálják fölmérni, és ezeknek megfelelően minőségi programokat, lehetőségeket biztosítani, segítséget nyújtani a pályakezdőknek. Alapjaiban mások tehát a szervezet szempontjai (ekképp feladatai), mint egy kiadóé, bár lehetnek érintkezések persze. Szeretem a kettőt együtt csinálni, nagyon jól kiegészítik egymást, nem beszélve arról, mennyire hasznos a két terület tapasztalatait folyton egymás fényében is figyelni, vizsgálni.

    De hadd legyek itt egy kicsit személyesebb: nagyon szeretem azt a csapatot, akik a prózaműhely magját alkotják. Szabad, okos, nagy szívű társaság, jó velük kéthetente együtt gondolkodni néhány órát, mindig kapok tőlük új nézőpontokat, látok meglepő megoldásokat. Ők is formálnak tehát engem, a műhelymunka kölcsönös. Gerőcs Pétert, akivel több közös munkánk is volt-van, nem ok nélkül hívtam anno, hogy vezessük együtt a műhelyt. Hosszú évek óta vagyunk barátok, és az ikerbátyámon kívül talán soha senkivel nem vitatkoztam annyit, mint vele. Bízom benne, hogy ez még sokáig így marad.

    Milyen könyveken dolgozol most?

    Az elmúlt két járványév alaposan fölforgatta a könyves menetrendet és a piacot is, ennek a hosszú távú hatásai még sokáig velünk lesznek. Egyelőre csak remélni lehet, hogy 2022 jobb év lesz, legalább a rendezvények, találkozások szempontjából.

    A munkámnak ez a része, a személyes jelenléten alapuló, nagyon hiányzik.

    Úgy alakult, és ennek külön örülök, hogy igen változatos kéziratokat szerkeszthetek az első félévben: magyar és világirodalom, fiction és non-fiction egyaránt van köztük. A mindig nagy izgalmat jelentő első kötetesek mellett több olyan könyvön is dolgozom, amely a harmadik-negyedik munkája a szerzőnek – nagyon érdekes, hogy milyen kihívásokkal szembesülnek a pályájuknak ezen a pontján (sőt maga a pálya is mintha kockán forogna), és hogyan lépnek új utakra. Az ő köteteik sorsa most különösen foglalkoztat.

    bb


  • További cikkek