• „Tökéletes fordítás nincsen” – Interjú M. Nagy Miklóssal

    2022.06.14 — Szerző: Elekes Dóra

    Az elmúlt évtizedekben sorra jelennek meg a klasszikusok újrafordításai: gondoljunk csak Nádasdy Ádám Shakespeare-jére, Adamik Lajos és Márton László Grimmjére vagy Gy. Horváth László Tolsztoj-fordításaira. M. Nagy Miklóssal többek között arról beszélgettünk, mi állhat ennek a trendnek a hátterében.

  • Fotó: Kárpáti Gábor Csaba
    Fotó: Kárpáti Gábor Csaba

    Mit gondolsz, miért izgalmas mostanában újrafordítani?

    Mióta – már több mint harminc éve – a könyvkiadásban dolgozom, mindig születtek újrafordítások. Ha az utóbbi években ezek száma megszaporodott (egyébként nem tudom, valóban így van-e), abban talán több minden játszhat szerepet. De hadd kezdjem azzal, ami egyébként nyilvánvaló – legalábbis a szakmában dolgozó irodalmárok, kiadók, szerkesztők számára –, hogy az újrafordításnak alapvetően három indítéka lehet. Az egyik: valamilyen jelentős, klasszikus mű meglévő fordítása nem elég jó, sok benne a hiba, a pontatlanság, vagy a maga idejében talán jó volt, de ma már porosnak érezzük a stílusát. A másik: mivel épp eltelt hetven év egy olyan szerző halála óta, akinek a fő művei továbbra is jól eladhatók, szabadon kiadhatóvá váltak a szövegei, viszont a fordítói jog le van kötve valamelyik kiadónál – ilyen esetben előfordul, hogy rövid időn belül több új fordítás is születik, és mindegyik kiadócsoport elsősorban a saját változatát fogja terjeszteni. A harmadik: van ugyan kifejezetten jó fordítás, amelyet talán csak egy kicsit kellene filológiailag pontosítani, de valamelyik kiváló fordítónk ellenállhatatlan kedvet, elhivatottságot érez az adott mű lefordítására, és van valamilyen víziója is arról, hogy miképpen lehet új, modernebb hangon megszólaltatni és ennek köszönhetően egy új nemzedékhez, fiatal olvasókhoz eljuttatni. Ez a „modernebb” jelző vonatkozhat sok mindenre persze, attól függően, hogy épp kiről, miről beszélünk: prózáról, költészetről, drámáról, Shakespeare-ről, Tolsztojról, Dantéról… Nehéz erről általánosságban beszélni, mert

    jóformán minden konkrét esetben más indítékok állhatnak az újrafordítás mögött.

    Mondanál néhány konkrét esetet a saját kiadói praxisodból? Miért érezted időszerűnek például Agatha Christie, Turgenyev, Puskin vagy Nabokov műveinek újrafordítását?

    Amikor egy-egy Agatha Christie-regény újrafordításáról döntöttünk, az volt az indíték, hogy a Christie-szakértők és esetleg Christie-olvasók szerint a meglévő fordítás nem elég jó. Amikor Turgenyev Apák és fiúk című regényét újrafordíttattam Gy. Horváth Lászlóval, az egy friss olvasmányélmény hatására történt: újraolvastam a regényt, és az volt az érzésem, hogy bár Áprily Lajos prózája gyönyörű, a párbeszédek annyira modorosak benne, vagy pontosabban egy korábbi, ma már kicsit avíttnak ható stíluseszményt követnek, hogy emiatt sokkal gyengébb a mű hatása, mint lehetne egy szikárabb, de elevenebb, maibb hangvételű fordítás esetén. Amikor Puskin prózáját adtam ki, és Kántor Pétert bíztam meg A kapitány lánya fordításával, lényegében ugyanez a megfontolás vezérelt. És akkor is, amikor egy Maugham-regény új fordítását rendeltem meg: fiatal koromban nagyon szerettem Maugham műveit, de már akkor is zavart a fordítások modorossága. Nabokov Pnyin című regényét Hetényi Zsuzsa fordította újra a Helikon számára – volt ugyan egy jól olvasható első fordítás, de abból rengeteg olyan nyelvi játék megoldása hiányzott, ami az új változatban benne van, hiszen Hetényi Zsuzsa az egész Nabokov-életművet szinte mondatról mondatra elemezte, és írt erről egy roppant gazdag monográfiát is. Senki más nem érti olyan mélységig a Nabokov-szövegeket, mint ő.

    Vladimir Nabokov: Pnyin
    Vladimir Nabokov: Pnyin

    Az újrafordítás egyik módja az „eredeti” fordítás „kijavítása” vagy kritikai újraolvasata. Így gondolkodott az Európa Könyvkiadó az Ulysses Szentkuthy-féle fordításának esetén, amikor a Kappanyos András vezette munkacsoportot bízta meg a feladattal. Miért ezt az utat választottátok, és nem a „teljes” újrafordítást?

    Lényegében nem mi választottunk, hanem Kappanyos András és munkacsoportja. Az Európa Kiadóban nem is merült fel az Ulysses újrafordítása, mi annak idején csak boldogan elfogadtuk a koncepciót, miszerint mindenképpen szükség van új szövegre, mert hiába volt Szentkuthy zseniális író és fordító, sok mindent egyszerűen nem tudhatott annak idején: gyakorlatilag lehetetlen lett volna pontos fordítást készíteni akkor, amikor a fordító számára nem állt rendelkezésre az egész hatalmas Ulysses-irodalom, az elemzések százai, no meg persze általában az internet. Viszont Szentkuthynak így is számtalan remek megoldása volt, és azokat vétek lett volna kidobni. Szóval Kappanyos Andrásék a lehető legjobb megoldás mellett döntöttek, amikor úgy készítettek egy új szöveget, hogy abban azért sok mindent meghagytak Szentkuthytól.

    James Joyce: Ulysses
    James Joyce: Ulysses

    Magad is újrafordítottál néhány „klasszikust” – az Útont, a Robinson Crusoe-t, az Állatfarmot. Miért esett éppen ezekre a választásod?

    A Robinsont annak idején egyszerűen az Európa igazgatójának, Osztovits Leventének a kérésére fordítottam újra – nyilván nem volt szabad a meglévő fordítás joga, viszont a Diákkönyvtárban Levente mindenképp szeretett volna egy Robinsont. Meg hát a meglévő fordítás nem is volt teljes, pontosabban voltak mindenféle kicsit lebutított változatok, de még a legteljesebb fordítás is leegyszerűsítette a vallási elmélkedéseket. Legalábbis azt hiszem, pontosabban ezt olvastam. Mert úgy fordítottam le a Robinsont, hogy nem néztem meg a korábbi változatokat, a könyvesboltban is erőnek erejével elfordítottam a fejem, hacsak megláttam, mert rettegtem attól, hogy ha belelapozok, kiderül, hogy egyik-másik mondat jobban szólal meg benne, mint az én készülő változatomban. Az Állatfarmnak van egy nagyon jó fordítása, Szíjgyártó László munkája, de amikor felszabadultak a szerzői jogok, úgy döntöttünk a Helikon Kiadóban, hogy legyen nekünk is egy változatunk a Helikon Zsebkönyvek sorozatban. Szóval ez üzleti döntés volt – az 1984 és az Állatfarm folyamatosan óriási siker szerte a világon, és így persze nálunk is, mióta az emberek elkezdtek félni attól, hogy az ilyen-olyan populista rendszerek újból totalitárius diktatúrához vezethetnek.

    Amellett nem is baj, sőt kifejezetten jó, ha egy-egy ilyen kultikus mű több változatban is létezik, hiszen tökéletes fordítás nincsen, és talán valaki összeállathatna egy majdnem tökéleteset a meglévő változatokból

    – gondolom, apróbb pontatlanságok vannak Szíjgyártó szövegében meg az enyémben is, bár azért itt persze nem arról van szó, mint az Ulysses esetén, hogy számtalan rejtélyes mondatot kellett volna megfejteni. Az Úton újrafordítása pedig kifejezetten az én döntésem volt.

    Mi indokolta a döntésedet?

    Részben az indokolta, hogy megjelent Amerikában az ős-Úton, az Eredeti tekercs. Nem is volt kérdés, hogy azt ki kell adni, és akkor már nyilván a szerkesztett változatot is át kellett dolgozni. Amellett persze Bartos Tibor fordításával is sokan elégedetlenek voltak, mármint az olvasók egy jelentős része, de ez egy külön téma.

    Miért döntöttél úgy, hogy te magad fordítod le az Útont ahelyett, hogy felkérnél rá valakit? Miért izgatott különösen ez a feladat?

    Fiatal koromban, főleg amikor a katonaidőmet töltöttem, sok beatirodalmat olvastam – pontosabban elolvastam azt, ami egyáltalán le volt fordítva akkor magyarra. Nem mondom, hogy Kerouac és Ginsberg az abszolút kedvenceim közé tartozott (nem rajongtam értük annyira, mint mondjuk Dosztojevszkijért vagy Boris Vianért), de nagyon bírtam őket. Az Eredeti tekercshez aztán írtam egy előszót, amiben összefoglaltam a fordítás során felmerült problémákat is, úgyhogy ezek közül épp csak felvillantani tudok most néhányat. Az egyik: van a regényben néhány olyan, gyakran ismétlődő szó – és részben ezek adják meg a mű ritmusát –, amit nem lehet jól lefordítani. Egyszerűen azért nem, mert Magyarországon nem alakult ki a beatkultúrának egy olyan sajátos nyelve, mint Amerikában. Már magát a beat szót sem lehet mindig ugyanúgy fordítani. De ott van még a cool, a hip, a dig, a kick stb. Vegyük például csak a dig szót. Az Úton valósággal lüktet a rengeteg digtől, ami a negyvenes-ötvenes évek szlengjében mindenféle megértést, megérzést, tetszést kifejező univerzális szóvá vált. Az alapjelentése viszont az, hogy ’ásni’, tehát benne van a szóban a dolgoknak, a világ titkának a mélyére ásása. Egyszóval bármilyen lendületes, beatesen lüktető a magyar szöveg, mindenképp sok elvész az eredeti ízeiből és ritmusából is. A fordítónak persze többnyire bele kell nyugodnia az ilyen veszteségekbe, és bár valamennyire lehet kompenzálni, fontos elkerülni azt a veszélyt, hogy túlstilizáljunk egy olyan szöveget, amely az eredetiben épp az egyszerűségével hatásos, pontosabban a hétköznapian, élőbeszédszerűen egyszerű és a költői szépséggel megfogalmazott részek váltakozása adja az erejét.

    Az előbb említetted Bartos Tibort. És valóban, feltűnően sok újrafordítás születik mostanában azokból a művekből, amiket ő fordított. Mit gondolsz, mi indokolja a bartostalanítási lázat?

    Bartos Tibor bizonyos értelemben zseni volt, a legnagyobb szókincsű magyar műfordító, aki hihetetlen leleménnyel tudott magyar változatot találni elsőre lefordíthatatlannak tűnő nyelvi megoldásokra, szójátékokra stb. Ugyanakkor, talán kis túlzással, minden egyes író, sőt minden egyes író minden egyes alakja ugyanazon a bartosi nyelven szólal meg nála. Az Úton például, mint már utaltam rá, az eredetiben többnyire egészen egyszerű nyelven szól, és ebből szikráznak ki a költő szépségű részek. Bartosnál meg az egész szöveg kapott valamilyen népies, afféle góbé módon furfangos, erdélyies gellert: jóformán minden mondatban van nála (és persze nem csak az Útonban) valami kis nyelvi sziporka. Először olvasni Bartos-fordítást nagy élmény, az olvasó csak kapkodja a fejét: hű, a mindenit, hogy mennyire gazdag és játékos is tud lenni a mi szép magyar nyelvünk! Ha meg az eredetit is olvassa mellé, akkor azt mondhatja magában: lám csak, a magyar még jobb is, mint amit Kerouac, Mark Twain, Stephen King stb. írt. De igazából nem jobb, persze, hanem más – és a fordítás ne legyen ilyen mértékben más, mint az eredeti! Hát, dióhéjban, ezért kell újrafordítani szinte mindent, amit egyébként Bartos fordításában sokan nagyon szerettek.

    Andrej Belij: Pétervár
    Andrej Belij: Pétervár

    Vannak olyan klasszikus fordítások – ilyen például a Karinthy-féle Micimackó –, amelyekhez mintha még mindig nem mernének hozzányúlni a kiadók. Szerinted miért nem?

    Nem tudom, van-e más hasonló példa is, vagy ez egy egészen különleges eset. Gyanítom, hogy az utóbbi. Karinthy szövege nem egészen fordítás, hanem az eredetit épp csak lazán követő Karinthy-mű. Valamikor olvastam az eredetit, és persze az is nagyon élvezetes, még csak azt se mondom, hogy Karinthy változata egyértelműen jobb, de annyira beleivódott a nyelvünkbe, a lelkünkbe, hogy tényleg

    nem nagyon érdemes gondolkozni a Micimackó újrafordításán. Az úgy tökéletes, ahogy van, ahogy Karinthy megcsinálta.

    Igaz, nem zárom ki, hogy valaki majd mégis meggyőz róla, hogy legyen egy olyan fordítása is a műnek, amely hűségesebben követi az eredetit.

    Van-e a fejedben olyan mű vagy szerző, akit – a piaci sikertől függetlenül – fontosnak tartanál újrafordítani? Vagy olyan, akit – piaci sikertől függetlenül – te magad szívesen újrafordítanál?

    Mint sokan tudják, én elsősorban az orosz irodalomban vagyok otthon. Persze tudnék mondani néhány szerzőt, akit jó lenne újrafordítani: Belij Pétervárját, Platonov regényeit, Mandelstam költészetének egy részét (épp a legnagyobb verseit) – de ezek mind eladhatatlan könyvek lennének. Én magam viszont most nem vállalkoznék ilyen munkára, nem is igazán gondolkozom ilyesmin – elég nekem, ha tudok időt szakítani kedvenc kortárs szerzőim (Pelevin Szorokin, Joseph O’Connor stb.) fordítására.

    bb


  • További cikkek