„Azt akartam, hogy amikor a néző meglátja Lefkovicsékat, felismerje kicsit a saját családját is” – Interjú Breier Ádám filmrendezővel

Egy kubai nemzetközi iskolában (Escuela Internacional de Cine y Televisión) tanultál filmezést. Miért pont erre az iskolára esett a választásod?

Többször is jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Volt, hogy eljutottam az utolsó fordulóig is, de nem vettek fel. Sok jót hallottam a kubai iskoláról, ezért jelentkeztem, és felvettek. Amikor kimentem, felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon mit tudnak a kubaiak a filmezésről. Az első félév elején az egyik tanárunk levetítette nekünk az egyik leghíresebb kubai filmet, Az elmaradottság emlékeit (Memorias del subdesarrollo). Akkor bebizonyosodott számomra, hogy a kubaiak igenis értenek a filmkészítéshez. Nagyon jó volt az a három év, amelyet kint töltöttem, és azóta is mindenkinek ajánlom ezt az iskolát.

Mennyire élted meg csalódásként, hogy nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?

Szerintem ezt mindenki csalódásként éli meg. Akkor nagyon sajnáltam, de utólag nem bánom, hogy másképp alakult, mert a Kubában eltöltött három év egészen különleges élmény volt számomra.

Hogyan hatott rád, hogy egy kulturálisan ennyire sokszínű közeg vett körül?

Negyvenen jártunk egy évfolyamba, és ebből körülbelül huszonöten különböző nemzetiségűek voltak. A spanyol nyelv minden verzióját hallottam, és a tanárok is a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztek. Emberileg biztos rengeteget adott, hogy ennyire színes és elfogadó közegbe kerültem.

A kisfilmjeid után a dokumentumfilm felé indultál el. Mindenképp ki akartad magad próbálni a dokumentumfilmezésben is, vagy ez inkább útkeresés volt?

Tizenöt éves lehettem, amikor írtunk egy forgatókönyvet Szegő János barátommal. A szomszédjukban lakott Fehér György filmrendező anyukája. János apukája elintézte, hogy megmutathassuk a forgatókönyvünket Fehér Györgynek. Elolvasta, és azt mondta, hogy pocsék a script, és egyébként is, mit akarunk mi egy fikciós forgatókönyvvel. Azt javasolta, vegyünk egy kamerát, és először azt tanuljuk meg, hogyan kell felvenni egy embert, és elmesélni egy történetet. Nagyon megmaradt bennem ez a gondolat, ezért indultam el a dokumentumfilm irányába. A mai napig sokkal több dokumentumfilmet nézek, mint fikciót, pedig nagyon szeretem a játékfilmeket is.

Egy dokumentumfilm forgatása mindig emberközelibb, már csak azért is, mert nem ötvenen, hanem maximum öten vagyunk a forgatáson.

Nagyon közel áll hozzám ez a műfaj, és tervezem, hogy készítek még dokumentumfilmet.

Egy interjúban említetted, hogy a Lefkovicsék gyászolnak történetét a diszfunkcionális családok ihlették, és alapvetően ilyennek látod magad körül az emberi kapcsolatokat.

Sokszor azt gondoltam a családomról, hogy úristen, mi diszfunkcionálisak vagyunk, bezzeg más családok milyen fantasztikusak. Aztán szép lassan kiderült, hogy a többi család is nagyon hasonló. Mindenhol megvannak a tipikus problémák a szülőkkel, testvérekkel, gyerekekkel, amelyek a családi szerepekből és a generációs különbségekből adódnak. Vannak, akik könnyebben kezelik ezeket a helyzeteket, mások nehezebben, de valamennyire mindenhol jellemző, hogy elbeszélünk egymás mellett, és másképp mutatjuk ki a szeretetünket. Azt akartam, hogy amikor a néző meglátja Lefkovicsékat, felismerje kicsit a saját családját is.

Mi lehet az oka, hogy ilyen nehezen kommunikálnak egymással az emberek? Ez a modern kor problémája?

A modern korban talán még többet beszélünk ezekről a problémákról, és igyekszünk dolgozni rajtuk. A fejlődés ugyanakkor azt is magával hozta, hogy sok más egyéni sorsot látunk, ezért kevésbé fogadjuk el a sajátunkat.

A film két főszereplője teljesen másképp éli meg a gyászt. Lefkovics Tamás magába zárkózik, próbálja erősnek mutatni magát, és a sportba menekül, míg Iván igyekszik megélni az érzéseit. Melyik karakter és megközelítés áll hozzád közelebb?

Mindkettővel tudok azonosulni, de én talán inkább Lefkovics Tamásra hasonlítok, aki szeret előre menekülni, viszont már sokat fejlődtem.

A Lefkovicsék gyászolnak műfaja dramedy. A történet a gyász körül forog, a film mégis tele van vicces helyzetekkel. Nehéz volt megtalálni a határt a dráma és a vígjáték között?

A dramedy műfajban az alapkonfliktus kevésbé szokott drámai lenni, mint a Lefkovicsék gyászolnak esetében. Sokat küzdöttünk vele, hogyan tudjuk mégis humorossá tenni a filmet. Ki kellett találnunk, hogy egy ilyen drámai alaphelyzetben hogyan tudnak mégis viccesek lenni a karakterek. Egy-egy szereplő és a szituáció abszurditása tudta beemelni a humort a történetbe, márpedig Kelet-Európában rengeteg abszurd szituációval találkozik az ember. Amikor az Egyesült Államokban jártunk a filmmel, nagyon jól éreztem magam, de hiányzott ez az abszurditás.

A boksz is fontos szerepet kap a filmben. Van személyes kapcsolódásod az ökölvíváshoz?

Adler Zsigmond – aki Papp László edzője is volt – az egyik leghíresebb magyar ökölvívóedző volt, és zsidó. A magyar bokszközegben nagyon erős a zsidó szubkultúra. Egy ideig én is lejártam bokszolni, és nagyon tetszett a közeg, amelyet ott megismertem. Az edzésen először úgy tűnhet, hogy feszült hangulatban csapnak össze a felek, de igazából mindenki odafigyel a másikra. Csak viccből keménykednek egymással, és sokat ugratják a másikat. Úgy gondoltuk, ez a közvetlen, csibészes világ jó kontrasztot képez a vallásos, szabálykövető szereplővel szemben.

Család, vallás, boksz – a film számos ponton kapcsolódik a személyes életedhez. A Lefkovicsék gyászolnak egy klasszikus „így jöttem” film?

Hozzám azok az alkotások állnak igazán közel, amelyek a szerzői és a műfaji filmek között mozognak félúton. Az „így jöttem” filmek sokkal inkább személyes vallomások szoktak lenni, ahol kevésbé fontos, hogy hogyan fogadja majd a néző az alkotást. 

Én sokkal inkább szem előtt tartottam, hogy a néző együtt tudjon menni a filmmel, nem csak a saját érzésemet akartam közvetíteni.

Ugyanakkor az identitásom részét képező pesti zsidó humor erősen megjelenik a filmben. Ebből a szempontból ki lehet jelenteni, hogy „így jöttem” film.

Milyen szempontok alapján kerestétek a két felnőtt főszereplőt, és végül miért döntöttetek Szabó Kimmel Tamás és Bezerédi Zoltán mellett?

Már írás közben biztos voltam benne, hogy Lefkovics Tamást Bezerédi Zoli alakítja majd, akihez egy régi emlék is fűz. Édesapám filmes berendezőként dolgozott. Amikor gyerek voltam, Zoli az Ördög vigye című filmben egy hatalmas kalapáccsal szétverte a fürdőszobánkat. Amikor Csaba Bálinttal írtuk a forgatókönyvet, mindig próbáltam elképzelni, hogy az adott szöveg hogyan hangozna Zoli szájából. Iván szerepére eredetileg olyan színészt kerestünk, akinek kevésbé ismert az arca, de Szabó Kimmel Tomi minden egyes fordulón fantasztikusan szerepelt. A casting során volt egy gyakorlat, amikor a saját apjához kellett beszélnie. Abból, ahogy megszólalt, érződött egy személyes fájdalom, ugyanakkor átjött a szeretet és a humor is. Éreztem, hogy ez az a hangvétel, amelyet a filmünk közvetíteni akar. Sokat kellett híznia, és szakállt is növesztett a szerep kedvéért, emellett sminkkel és szemüveggel próbáltuk elérni, hogy ne olyan jóképű sármőrként jelenjen meg a vásznon, ahogy megismertük a filmekből.

Szabó Kimmel Tamás és Bezerédi Zoltán között nagyon erős a kémia a filmben. Sokat beszélgettél velük a történetről, vagy már a forgatókönyv elolvasása után átérezték, mi mozgatja a két karakter közti dinamikát?

Már az elejétől fogva remekül együtt tudtak dolgozni. Számomra az okozott kihívást, hogy mindketten más módszerrel dolgoztak a próbafolyamat alatt. Zoli a próbákon még nem játszott teljes erőbedobással, mert nem akart „kiégni”, Tomi ezzel szemben már az első perctől fogva csúcsra járatta magát, és minden egyes alkalommal igazított egy kicsit az alakításán. Mivel más volt a munkamódszerük, néha nem tudtam, hogyan fog összeérni a két karakter, de a felvételek alatt már hibátlanul működött a játékuk.

A kisfiút alakító Leo Gagelt hogyan találtátok meg?

A gyártásvezetőnk, Nemes Jeles Vera írt az összes zsidó szervezetnek, iskolának, óvodának, hogy héberül beszélő hatéves gyereket keresünk egy filmhez. Nem hittem, hogy Magyarországon meg fogjuk találni. Szóltam a producereknek, hogy inkább Izraelben kéne keresgélnünk. Erre azt mondták, hogy Izrael elképesztően drága, és nem fér bele az egyébként is alacsony költségvetésbe, hogy egy hónapig ott castingoljunk, ezért jobb lenne, ha itthon találnánk meg a szereplőt. Végül nyolc-tíz gyereket találtunk, aki beszélt héberül, és hatéves körül volt, és óriási szerencsénk lett, hogy köztük volt Leo.

A film az Inkubátor Program keretében készült. Mennyire határolta be a lehetőségeiteket, hogy alacsony költségvetésből kellett gazdálkodnotok?

Eleve olyan filmtervvel pályáztunk, amelyről tudtuk, hogy alacsony költségvetésből is megvalósítható.

Sokszor ki kellett találnunk, hogy egy adott ötletet hogyan tudunk a legolcsóbban megoldani.

Például az első jelenet azt a benyomást kelti, mintha rengeteg néző lenne a színházban. Ezt viszonylag kevés emberrel vettük fel, de a beállítás miatt úgy néz ki, mintha tele lenne a terem.

Milyen fogadtatásra számítasz a filmtől? Minek kell teljesülnie, hogy azt mondd, elégedett vagy?

Remélem, eljut a nézőkhöz az üzenet, hogy ez egy olyan univerzális családi történet, amellyel lehet azonosulni, megható, de közben meg is nevettet. Szerintem, ha valaki megnézi, akkor együtt tud lüktetni a filmmel. Sok munkánk lesz azzal, hogy minél több emberhez eljusson a híre. Bízom benne, hogy moziban nézik, mert több vetítésen is részt vettem, és jó volt látni, ahogy együtt nevetnek a nézők, és valódi közösségi élményt élnek át.

Egy interjúban említetted, hogy szerinted itthon sokan azért nem néznek magyar filmeket a moziban, mert úgy gondolják, hogy a nyugati alkotások érdekesebbek. Szerinted mi kéne ahhoz, hogy többen nézzenek hazai filmeket?

Talán azért nem így fogalmaztam, inkább azt mondanám, hogyha már elmegy a moziba, és pénzt ad egy filmért, akkor inkább külföldi filmet választ, azon belül is olyasmit, amely igazán látványos és drága. Ez valahol érthető is, hiszen amikor megkérdezték Fellinit, hogy mit szeret a moziban, akkor azt mondta, hogy olyan nagy. Szerintem jó módszer lenne, ha a hazai filmeket úgy támogatná az állam, hogy a mozikban átvállal a mozijegyek árából egy bizonyos százalékot, tehát a magyar filmek olcsóbbak lennének, mint a külföldiek.

Milyennek látod a magyar film helyzetét?

Sok jó film készül, de kevesen nézik őket, legalábbis moziban. Streamingen azért többen, de ez nem csak Magyarországon van így. Mindenesetre örülnék, ha nagyobb lenne a magyar filmesek összetartása. Jobban támogatnánk egymást a kreatív szakaszokban, és abban is, hogy felhívjuk a figyelmet egymás alkotásaira. Akinek nem inge, ne vegye magára, rengeteg filmes elképesztő energiát tesz bele, hogy a magyar film szárnyaljon.

Van már ötleted, hogy miről szólna a következő filmed?

Vannak ötletek, de még korai lenne beszélni róluk. Annyit azért elárulhatok, hogy az a terv, hogy a következő film is komoly témával fog foglalkozni, de könnyedebb hangvételben.

A Lefkovicsék gyászolnak február 22-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.