• Kréta királya Magyarországon

    2023.05.13 — Szerző: Péter Zoltán

    Különleges zenei csemegének ígérkezik az Operaház idei szezonjának utolsó premierje, amely egy közismert szerző ritkán játszott darabját több mint harminc év elmúltával szólaltatja meg ismét az Ybl-palotában. Az Idomeneo előadásai 1979-ben megosztották a közönséget, nagy várakozás előzi tehát meg a legújabb premiert.

  • Az „Idomeneo” eredeti librettójának címlapja  Kép forrása
    Az „Idomeneo” eredeti librettójának címlapja
    Kép forrása

    A Pesti Hírlap az 1930-as évek elején egy rövid közleményben adta tudtára a magyar olvasónak, hogy Bécsben felújították Richard Strauss és Otto Wallerstein átdolgozásában Mozart Idomeneóját, amelyet tudomásuk szerint negyven évvel azelőtt adtak utoljára az ottani állami operában, s az 1800-as években se játszották gyakran a császárvárosban. A szakmabeliek ugyanis a darabot sokáig nem tekintették önmagában is figyelemre méltó műalkotásnak, hanem csak a későbbi nagy operák előfutárának. Közmegegyezéssé vált, hogy az opera seria hagyományainak követése gúzsba kötötte Mozart kezét: a divatjamúlt és megmerevedett operai formák között a partitúra zenei szépségei nem bontakozhattak ki. Ennek következtében meggyökeresedett a mű átdolgozásának, meghúzásának előadói gyakorlata, miközben annak népszerűsége a nyomába sem érhetett a mester közkedvelt dalműveinek.

    Pedig Mozart a Don Giovanni mellett élete főművének tartotta az 1781-ben Münchenben bemutatott Idomeneót, ugyanakkor az is igaz, hogy a darab nehéz feladat elé állítja az operatársulatokat. A zenei anyag jelentős része zenekarral vagy csemballóval – egyes előadásokon zongorával – kísért recitativo (énekbeszéd), illetve a szokásosnál jelentősebb szerephez jut benne a kórus és főként a zenekar. Mozart korai remekműve olyan összetett zenedráma, amelyet aligha lehet sikerre vinni átgondolt előadói koncepció nélkül, s a rendező talán akkor jár el a legbölcsebben, ha hagyja érvényesülni a zenében kibontakozó drámai folyamatokat.

    A szereplők zenei jellemzése érzékenyen jeleníti meg lelki rezdüléseiket, azonban a recitativók szélesen áradó kifejezőereje átgondolatlan tolmácsolás esetén egysíkúvá válhat, és unalomba fullaszthatja az előadást.

    Mozart szinte minden jelenetben fület gyönyörködtető harmóniavilággal teremti meg a drámai alaphangulatot, az érzelmek széles skáláját vonultatva fel. Mindeközben a motívumismétlések, valamint a szólószámok és együttesek összekötése a korábbi Mozart-operákban – s az akkor már divatjamúlt barokk hagyomány szerint – megszokott merev elkülönülés helyett tematikus átvezetésekkel, nagyrészt a szünetek kiiktatásával olyan zenedrámai folytonosságot teremt, ami csak keveseknek sikerült a korszakban. Tény azonban, hogy ha a népszerű Mozart-opuszok felől közelítünk a darabhoz, csalatkozni fogunk benne, mert az Idomeneo zenei világa nagyon más, mint a Don Giovanninak vagy a Figaro házasságá-nak az élet teljességét bemutató, a korábbi operai hagyományok szintézisét és megújítását létrehozó zenei szövete. Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy a kréta királyának történetét elmesélő opera hazai előadás-története csak az 1960-as évek közepén vette kezdetét, hiszen az európai operaházak is csupán ekkortájt kezdték felfedezni azt, s az 1970-es évek elején még mindig arról szólt a vita, hogy helye van-e az Idomeneónak a nagy dalszínházak repertoárjában.

    A magyarországi bemutatók története

    1966-ban ráadásul nem is a Magyar Állami Operaház, hanem az akkor számos zenei ritkaságot hazánkban elsőként műsorra tűző Szegedi Nemzeti Színház vitte színre a darabot, Bernhard Paumgartner zenetudós, a szerző születésének 200. évfordulója alkalmából készült átdolgozásában. A Vaszy Viktor vezényletével megvalósított előadásnak nem lett különösebb visszhangja, s a hazai operaélet egyelőre nem figyelt fel eme Mozart-ritkaságra, hiszen ezután tizenkét évnek kellett eltelnie, hogy az opera dallamai a fővárosban is felcsendüljenek, először koncertszerűen a Zeneakadémián, majd 1979 őszén a felújítás előtt álló Ybl-palotában is. A bemutató létrejöttében nagy szerepet játszott egy akkor még fiatal, de már európai hírű tehetség: Fischer Iván.

    Fischert saját elmondása szerint vonzotta a „lehetőség, hogy az Idomeneónak, vagyis a tizennyolcadik századi opera seriának nincs tradíciója” hazánkban, emiatt nem kell semmilyen előadói hagyományhoz alkalmazkodnia annak előadása során. Ascher Tamás személyében pedig – a kritikák tanúsága szerint – eme elképzeléshez alkalmazkodó rendezőtárssal valósíthatta meg a darab pesti bemutatóját.

    Az eredmény egy sokak számára megbotránkoztató előadás lett, melyről a kritikák is több vonatkozásban – kisebb vagy nagyobb – fanyalgással szóltak.

    A bírálatok elismerték a színpadra állítás jelentőségét, valamint Fischer értő zenei olvasatát, de a rendezésnek és az énekeseknek felrótták vélt hiányosságaikat. Az előadás valóban felrúgta a korábbi operarendezői tradíciókat: a címszereplőt deheroizálta – Bányai Gábor a Színház folyóiratban megjelent kritikájában úgy vélte, Idomeneo lázadása rezignált, s az előadás végén a békedalt szinte háttérbe szorulva énekelte, majd mint egy bukott uralkodó andalgott ki a színről –, volt énekes, aki hason fekve énekelt, s a címszereplő fiát – akit eredetileg kasztrált szoprán énekelt, majd a bécsi átdolgozás során tenor szólamot kapott – Csengery Adrienne-re osztották ki, s több kritikus sem értette, hogy miért kellett elnőiesíteni a figurát, akinek a sárkánykígyó legyőzőjeként és a soron következő uralkodóként hősies harciasságot kellene sugallnia. Nem vették észre, hogy a zene éppenséggel Idamante alakjának éretlen naivságát emeli ki, amelynek kövekeztében nem ismeri fel, hogy apja után ő is ki lesz szolgáltatva az istenség hatalmának.

    Az „Idomeneo” 2023. évi új operaházi bemutatójának plakátja  Kép forrása
    Az „Idomeneo” 2023. évi új operaházi bemutatójának plakátja
    Kép forrása

    Az Idomeneo első operaházi előadásának tehát legnagyobb értéke az egykori kritikák szerint a partitúra értő olvasata volt, s hogy a rendezés a zenével összhangban igyekezett bemutatni a szereplők helyzetét, jellemezni karakterüket.

    Mindeközben kimozdította az énekeseket az egyébként valóban sokszor oratorikusan merev opera seria statikusságából: a recitativókat élettel töltötték meg az énekesek gesztusai, a zenekari részek alatti színpadi mozgásuk. A Fischer–Ascher páros Mozart szelleméhez hűen igyekezett kortárs közönségnek szóló előadást létrehozni, amely nemcsak szép zenei, hanem izgalmas színházi élményt is kívánt nyújtani a közönségnek. Az eredmény egy ritkán játszott darab megosztó színpadra állítása lett, ami nagy szerepet játszhatott abban, hogy miután a következő évadban megkezdődött az Operaház felújítása, az Idomeneo nem került át az Erkel Színházba, és az 1979 őszén megvalósított tizenhat előadás után levették a műsorról.

    Az Andrássy úton azóta sem csendültek fel az opera dallamai, azt legutóbb 2016-ban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hallhattuk élőben a fővárosban Vashegyi György értő zenei tolmácsolásában, a világhírű Ramón Vargasszal a címszerepben. Az előadás legnagyobb érdeme a zenekari játék szépen felépített drámaisága, valamint a Purcell Kórus finoman árnyalt éneklése volt.

    Csengery Adrienne és Pitti Katalin az „Idomeneo” 1979-es előadásában  Kép forrása
    Csengery Adrienne és Pitti Katalin az „Idomeneo” 1979-es előadásában
    Kép forrása

    Az Idomeneót utoljára nem a fővárosban, hanem 2005-ben a debreceni Csokonai Színházban állították színpadra hazánkban – csekély érdeklődés és előadásról előadásra fogyatkozó közönség mellett. Ebben szerepet játszhatott a kritikák tanúsága szerint a puritán rendezés és az egysíkúbbra sikerült zenei megvalósítás.

    bb

    Kijelenthetjük tehát, hogy az idei szezon igazi kuriózuma, hogy eme Mozart-ritkaságot tavasszal a Magyar Állami Operaház mellett a Debreceni Csokonai Színház is műsorra kívánja tűzni. A ritkaságok iránt érdeklődő operarajongóknak tehát ezúttal kétfajta rendezői és zenei értelmezésben is lehetőségük lesz megismerkedni a darabbal. Ráadásul az Operaház előadását az a Kocsár Balázs vezényli majd, aki a 2005-ös debreceni előadás karmestere is volt, tehát nem először találkozik a darabbal, így bízhatunk az értő karmesteri interpretációban, valamint az Opera énekkarának profizmusában, márpedig a szólisták mellett a zenekar és a kórus produkciója is hangsúlyosan fontos az Idomeneo előadása során.

     


  • További cikkek