Elnémított ének hangja – Válogatás a 45. Magyar Filmszemléről

A 45. Magyar Filmszemle legtöbb vetítése tömött mozitermekben zajlott, az utánuk következő, alkotókkal folytatott beszélgetések látogatottságából ítélve pedig úgy tűnt, nemcsak a premier előtti újdonságra való éhség, hanem ennél mélyrehatóbb, valódi kulturális vagy egyenesen cinefil buzgóság hajtotta a nézők jó részét. Egy ilyen esemény általános képet ad a társadalom aktuális állapotáról, problémáiról, így idén is biztosra vehettük, hogy számos alkotás beszél majd LMBTQ-témákról, családi traumákról és – tekintve, hogy a szemlézett rendezők jó része elsőfilmes – felnövéstörténetekről.

Ennél kevésbé prominens, de határozottan kitapogatható jelenség az idei repertoárban az identitáskérdés.

Persze újdonságnak ez sem mondható, de az idei filmszemlén futó darabok meglehetősen tágan és érdekesen értelmezték a témát. Az identitás mindig is problémás kérdéskör volt, mert bár nekünk van rá szükségünk, főleg a környezetünk viszonylatában értelmezhető, igaz, ezt a hatályos trendek mellett egyre kevésbé merjük bevallani. Amíg egyedül élünk egy lakatlan szigeten, kevésbé égető probléma az identitásunk. Azonban amint megjelenik valaki más, az magához viszonyítva mindjárt nőként vagy férfiként értelmez minket, amivel nemi identitásunk meghatározására késztet. Ha vonzódunk hozzá vagy taszít, az pedig máris szexuális identitással mélyíti az előtte efféle tehertől mentes személyiségünk. És, ha újonnan érkezve ugyanarra a földre pályázik, amelyen mi már ott élünk, nyomban kardinális kérdéssé válik a származási identitás is. Mára viszont nem egy vagy két emberrel osztozunk az életterünkön, hanem a globalizációt és az online jelenlétet figyelembe véve tulajdonképpen nyolcmilliárddal. Egyre nagyobb tehát az igény, hogy a ránk aggatott címkehalomtól szabadulva mi, és csakis mi szabhassuk meg, „kik vagyunk”.

Az idei filmszemle filmjeit a hovatartozás szempontjából válogattuk össze.

Az öt tárgyalt mozi öt sajátos irányból járja körbe az identitás színtereit, hogy jobban megérthessük egymást – és végső soron önmagunkat.

Árva

Nemes Jeles László megnyilvánulásait legkésőbb az Oscar-díja óta mindenki feszült figyelemmel követi, és aki a Saul fiáért szerette, annak most sem fog csalódást okozni. Ugyanis azóta visszatérő elem, hogy a rendező az identitást nem (vagy nemcsak) elméleti, egzisztenciális magasságokban keresi, hanem – a családtagjait (és velük együtt az identitását) kereső főhős tarkójára fókuszálva – két lábon lohol utána. A Napszálltában a testvérét, a Saul fiában a fiát, az Árvában pedig az apját mint származása, hovatartozása egyetlen megmaradt darabját keresi a főhős. A tizenkét éves Hirsch Andort (Barabás Bojtorján) az ‘56-os forradalom utáni feszült évben ismerjük meg. A fiú csendes, a hangját szinte csak akkor halljuk, amikor a társasház pincéjében magában beszél. Zsidó származású apját a háborúban elvitték, de ő még mindig visszavárja, az egyre elhúzódó várakozási időben pedig jobb híján az odalent gőzölgő kazánnak mesél, és hozzá fohászkodik. Egy napon megtudja, hogy imádott apja, akit a család barátainak történeteiből és egyetlen kopott képből rakott össze, talán nem az a karizmatikus, jegyirodát vezető fontos ember, akinek a nevét viseli. Hanem egy nagydarab, zsíros szájú hentes, aki születése előtt anyját bújtatta olyan uzsoráért cserébe, amelyből végül Andor is született. Ez a felfedezés megfosztja a fiút attól a származástól, amiért az előző apja az életét adta. A „ki vagyok én?” kérdése egyszerre válik nevetségessé, irrelevánssá és életbevágóvá.

Nemes Jeles László láthatóan ezúttal is meglehetősen sajátos nézőpontból tudósít a történelmi eseményről,

eddig a két háborút, most pedig ‘56 eseményeit hozza közelebb a személyes tragédiák által. És ezekben a történelmi korokban sikerül bizonyítania, amit ma már felejteni igyekszünk, hogy bizony az identitást igenis a környezet határozza meg, mert csak az lehetsz, akinek lenni engednek.

Pipás

Goldberg Emília első nagyjátékfilmje egyszerre nyomkodja tulajdonképpen az összes aktuális társadalmi gombunkat egy igazságosztó bérgyilkos történetével, aki minden lidérces rejtélyessége ellenére a hazai történelem nagyon is valós réme volt az 1920-as években. Pipás Pista (született: Fődi Viktória) férfiruhába bújva különös gondossággal irtotta a bántalmazott, kihasznált nők férjeit. Folklór, true crime, transz parabola és feminista bosszútörténet. Csoda, hogy a Netflix még nem jelentkezett be rá. Helyette Goldberg Emília hozta el meglehetősen független filmes formában, ami így – már csak a költségvetés alapján is – nagyon más lett, mintha a streamingszolgáltató tálalásában kaptuk volna. A sorozatgyilkos életének kizárólag azt a szűk részletét mutatja be, mikor a halálsoron várakozik a kivégzésére. Eközben megismerkedünk tökéletes ellentétével, a lelkész gyengéd, csendes, visszahúzódó lányával, aki maga is egy szűk szoba zártságában él. Jóllehet Irmát nem a hatályos jogszabályok ítélik oda, hanem az extrém szorongásaiból adódó agorafóbiája: házasság és gyerekvállalás előtt áll, de még magának sem meri bevallani, hogy nem erre az életútra vágyik. Amikor a lelkész ráébred, milyen remek marketing lenne az evangélikus egyháznak, ha az írástudatlan gyilkost megtérítenék, megkéri a lányát, hogy faragjon belőle istenfélőt. A két főhőst minden kontrasztjuk ellenére azonos traumák kötik össze, így egymásra találásuk szinte elkerülhetetlen, ám Goldberg annyira ellenáll mindennemű nézői elvárásnak, hogy még a románcszálat is csak pillanatokra – szépen ugyan, de alig tetten érhetően –, amolyan tiszavirágzás jelleggel hajlandó ábrázolni. Láthatóan itt mindenki másként identifikálja magát, mint aminek a környezete szeretné:

ahogy Pista nem nő, úgy Irma nem heteroszexuális, Emília pedig nem egy konvencionális rendező.

Ám nagy igyekvésében, hogy elhajoljon a kézenfekvő értelmezések és ócska izgalmakkal nyűgöző ábrázolások elől, végül egy álmosító, tévéfilm-hangulatú mozit sikerült készítenie, amely így legalább integritás tekintetében – ha máshogy nem is – támadhatatlan.

Nem én vagyok

A kínai–magyar együttműködésből született Nem én vagyok egy budapesti piacon élő kínai család mágikus története, amely már produkciós szinten is felveti az identitás kérdését. Bár vallástörténetileg, kulturálisan és társadalmilag gyökeresen eltér a két nemzet, tagadhatatlan, hogy a nyomor és az ebből csírázó személyiségtorzulások tapasztalata azért képez némi egységet a kettő között. Például számunkra sem ismeretlen, hogy a legszegényebb családok aranyjegyként tekintenek az oktatásra és aranygyermekként az ebben sikeres csemetéjükre – míg a többinek marad a futottak még kategória. Ilyen kiváltságos Shanshan (Sissy Cui) is, aki egy ruhabolti eladó tinédzser lányaként kitűnő tanuló, remek gyerek és persze született zongoratehetség, aki egy párizsi továbbtanulás előtt áll. Ikertestvére, a bűntől sem visszariadó bajkeverő (Chade Ling) pedig, hát… futott még – egyenesen be a zöldségszállító tuktuk alá, amely az életét veszi. Shanshan ekkor marad először egyedül az eddig többnyire az ő gondjaira bízott öccse nélkül, de a marasztaló gyász és a továbblépni akarás között megrekedve maga is élet és halál közé kerül. A stílszerűen papundeklihalomból felépített purgatóriumféle színterén újra találkozik a bátyjával, akivel lelkifurdalásból akár egy közös játékon, úgy osztozik meg a létezés kegyén, így hol a lány, hol a fiú használja Shanshan testét.

El lehet képzelni, milyen testvérharcot szül, ha az egyikük célja a párizsi konzervatórium, a másiké a drog, az ital és a bulizás.

Ezt a Káint és Ábelt megidéző összecsapást ráadásul tovább bonyolítja a nemiség kérdése: míg Shanshan nőként nem igazán tud élni a teste adottságaival, az öccse és főleg annak haverja annál inkább. Zhang Ge első játékfilmje, genderek határait elmosó, transzneműséggel is kacérkodó misztikus drámája meglehetősen kényes társadalmi kérdéseket vet fel, legkreatívabban mégsem azokról, hanem a gyászról tud szólni – azon életek gyászolásáról, amelyeket éppen a szeretteink miatt nem élhetünk meg.

Magamat játszom

Pálos György érdeklődése már korábban is láthatóan a valóság és játék közé esett, ezúttal pedig talán végképp megtalálta a neki való terepet. Egy közösségi színház munkafolyamatáról készített dokumentumfilmet, amelyben tizennégy vállalkozó kedvű civilt követhetünk végig, akik a Koma bázis „magány” köré épülő új előadásának szereplőivé válnak. Kortól, nemtől, származástól függetlenül válogatták össze a csapatot, az egyetlen közös bennük talán az önismeret iránti elköteleződés. A Magamat játszom pontosan az, amit hirdet, saját traumatikus történeteiket előadó átlagemberek, akikből a készülő előadás ambíciója farag színészt. A résztvevők egymás segítségével előadott életjeleneteiből Zrinyi Gál Vince kreál darabot, amely ettől még ugyanolyan izgalmas és profi, mint egy átlagos előadás, csak ez nem hazugság. Ki a zátonyra futott kapcsolatát, ki az esküvője napját, ki az apjával megesett veszekedését énekli meg a társai közreműködésével, és valóban,

annak ellenére, hogy a csapat nagyja fájdalmasan amatőr, a hatás szinte kellemetlenül valódi és hiteles.

A szűk másfél bensőséges óra alatt, amelyet Pálos közvetítésében a társulattal töltünk, láthatóvá válik, mennyire könnyen és végzetesen keverjük össze önmagunkat azzal, akinek mások látnak minket. Az identitás tehát számos különböző szociális színtéren kerül vizsgálatra. Legtávolabbról a végén összeálló darab nézői által, közelebbről a társulat egymást vizsgáló tagjainak szemén át, még közelebbről pedig maga a személy néz rá arra, hogy ki is ő valójában, ám ez a ráeszmélés olyan fájdalommal jár, hogy csak egy szerep maszkja mögül lehetséges konfrontálódni vele.

Itt érzem magam otthon

Mintha azt a feladatot adták volna Holtai Gábornak, hogy forgassa le a magyar Tűnj el!-t. Itt a déli államok helyett kis hazánk helyi problémáival néz szembe a főszereplő, a feketéket árverező elit nagybirtoka helyett egy politikai elnyomást megformáló család belvárosi lakásából kell menekülnie. Szerencsére minden más részletet is magyarosítottak, így a pszichológiai thrillhez nálunk jó adag humor, egy Tankcsapda-szám és persze egy borvirágos orrú, pocakos nagybácsi is dukál.

Ritát (Lovas Rozi) egy napon elrabolják, és… hazaviszik. Legalábbis ezt a gondolatot próbálja kezét tördelve beléplántálni a testvéreként bemutatkozó Marci (Molnár Áron), aki szerint Rita nem is Rita, hanem Szilvi, az Árpád család legbecsesebb tagja, imádott apjuk (Szervét Tibor) kedvence. Miután Ritá… Szilvinek némi pszichológiai és fizikai rásegítéssel sikerül elfogadnia az új realitást, megismerkedik a többi testvérével is, akiket láthatóan szintén nem a vér kötelez az ittlétre. A lány számtalanszor próbál kiszabadulni a családi kötelékből, de mikor már azt hiszi, kint van, mindig visszarántják. Míg végül a papa szeme fénye egy Michael Corleonét megszégyenítő húzással úgy nem dönt, innentől ő szabja meg, mit jelent Árpád Szilvinek lenni. Nehéz spoiler nélkül beszélni Holtai felkavaróan szürreális, egyúttal gyomorforgatóan valóságos művéről, az viszont biztos, hogy sok egyéb emésztenivaló mellett az identitásról is jókora tanulsággal szolgál. Nem csak abban az értelemben, hogy mindannyian pótolhatók vagyunk, hiszen azt már a szocializmus, aztán meg kapitalizmus is belénk verte. Arról azonban annál inkább, hogy ideje ráébrednünk: az „az lehetsz, aki csak szeretnél” frázis nemcsak falra nyalható motivációs üzenetként, de fenyegetésként is működik.

A 45. Magyar Filmszemle válogatásából tehát felsejlik, hogy az identitás behatárolhatatlansága, amelyet korunk a zászlajára tűzött, valóban nem elérhetetlen. Ma már lehetsz férfiként nő, nőként férfi, gyilkosból válhatsz hívővé, de népellenségként is maradhatsz ember. Sőt, ha legnagyobb félelmeiddel is képes vagy szembenézni, legvégső esetben még önmagad is lehetsz. De identifikálhatod magad akármiként, ha a világ körülötted akként kezel, aminek ő könyvelt el.