×

Mindenki én
Závada Péter: Je suis Amphitryon
Artzt Tímea
2018 // 08. 08

A thébai hadvezér távollétében Jupiter felölti Amphitryon alakját, és többször is magáévá teszi ifjú aráját, Alkménét. A fanyar, amorális mese gyümölcse Herkules lesz, továbbá egy újabb drámaparafrázis.

A mítoszok sűrűsödési pontok. Kultúrákon és műfajokon átívelő univerzálék. Kerettörténetek, alkalmat teremtenek etikai, filozófiai, társadalmi, politikai, lélektani és esztétikai kérdések megfogalmazására, a hagyományok újragondolására és a dramaturgiai kísérletezésre. Závada Péter drámájának francia címe, Je suis Amphitryon (Én vagyok Amphitryon), nemcsak a descartes-i aforizmát (Cogito ergo sum), Jahve kinyilatkoztatását (Vagyok, aki vagyok), az egzisztencializmus és a pszichológia kérdését (Ki vagyok én?) juttatja eszünkbe, de hangzásában Jézus nevét is felidézi. A szerző eljátszik azzal a párhuzammal, amely az isteni akaratnak kiszolgáltatott Amphitryon és József sorstörténete között feszül, s közben rendezi dráma- és színházelméleti ismereteit.

A thébai hadvezér alakját magára öltő Jupiter csábítástörténete legalább negyven változatban él. Závada Péter a saját mondanivalóját két klasszikus szöveg – Moliére Amhitryon (1668) és Kleist Amhitryon. Vígjáték Moliére nyomán (1807) – keretei közé illeszti. Megtartja a mítosz eredeti cselekményelemeit, amelyek egymást követő monológokban rajzolódnak ki. Kleist (Forgách András által fordított) sorai felidézik az eredeti csábítástörténetet, de mindössze részletek a modernizált szövegben.

Mindhárom szerző a hatalomnak kiszolgáltatott embert ábrázolja, míg Kleist – és intenciója szerint Závada – a nőt is. Moliére-nél Jupiter feudális önkényúrként használja Alkménét, Závadánál Alkméné beszél magáról szexuális tárgyként. Kleist és Závada mítoszváltozata Alkméné erkölcsi vívódásával bővül – továbbá Jupiter azon ambíciójával, hogy nemcsak a királylány testére, saját férfiúi teljesítményének elismerésére, de a nő szerelmére is jogot formál. A főistent ugyanis végtelenül bosszantja, hogy csak üres áldozatot kap, mert a feleség a férjét bálványozza helyette.

Kleistnél szellemesen, Závadánál ironikus módon jelenik meg az istenek morál feletti gondolkodása. Jupiter nem hazudik, amikor azt állítja, hogy ő Amphiryon, hiszen – a monoteista vallások Istenéhez hasonlóan – magában hordozza a mindenséget. Ily módon Alkméné is az övé. Itt kapcsolódik össze Amphitryon és József története: „Jupiter majd a / Mindenhatót játssza, és az újszülött Herkules / alakítja Krisztust? Ne is reménykedj, nem érem be / a balek József szerepével. Hadvezér vagyok, nem / holmi ács. Csodásabb figurát láttál-e már.” Ám belátható az is: „Csak általad lehetek címszereplő, Alkméné!”

A Je suis Amphitryon szerkezetét tekintve hat szereplő (a címszereplő és szolgája, Sosias; feleségeik, Alkméné és Claris; az istenek, Jupiter és Merkúr) belső beszédéből áll. A monológokat a menádok rövid közbevetései kötik össze és választják el az antik kórus szerepéhez hűen. Bár a menádok Dionüszosz fékevesztett bacchánsnői voltak, eksztatikus alakok, ők négyen itt az apollói hagyomány közvetítői. Elidegenítő effektusként vetnek közbe dráma- és színházelméleti definíciókat, filozófiai problémákat énről és elkülönbözéséről.

Az egy ülésre tervezett drámában először a címszereplő szólal meg, őt akár Závada Péter is alakíthatná, hiszen saját lírai költészetének –Ahol megszakad (2012), Mész (2015), Roncs szélárnyékban (2017) – motívumait, beszédmódját, zeneiségét, soráthajlásait idézi fel: „Az vagyok, ami nem az öböl. A móló kiegészít hiányaival. (…) A kő, a víz és a szél nyelvét / beszélem. Árbóc, vitorla, horgony, sirályok.” Így lesz Amphitryon az első pillanattól fogva a szerző szócsöve és alteregója: „Ki vagyok / én? Ki Amphirtyon? Lehet, hogy egyenesen a / szerző vagyok? Beleírta volna magát a műbe? / Vagy mégis Amphitryon volnék, a dramatikus / alak? Ennyiben kimerülne lényegem? / Név plusz dialógus.” A szerző lírikusként, drámaíróként és az alakmások (replikánsok) formájában is testesül. Mivel a monológ – akárcsak a vers – egy magányos szövegtípus, így minden megnyilatkozás önreflexívnek hat, legyen szó a háborúból hazatérő katona karakteréről, a szövegképzés folyamatáról vagy a hagyományhoz fűződő viszonyról. A menádok is a szerző szócsövei, kihangosítják dráma- és lételméleti kérdéseken való töprengéseit. Ironikus színházelméleti kommentárjaikkal komikus hatást keltenek, és biztosítják az összekacsintás komfortérzetét.

Nehezíti a befogadást, hogy bár egészében modernizálható lett volna a történet, Závada megtartotta az antik korszakhoz kapcsolódó képzeteinket, és mellé emelt egy 21. századi díszletek között játszódó sztorit Alkméné és Amphitryon megismerkedéséről. Az előzményeket a nő meséli el több lépésben: „A palotában, a földre dobott / IKEA-matracon éreztem magam először igazán / biztonságban – az eligazításokhoz használt / projector átható, kékes fénybe vonta a hálót.” Elidegenítő effektusnak jó, de túlcsavartnak hat, hogy egyazon történeten belül lépkedünk oda és vissza nemcsak az időben, de a nyelvi rétegekben is.

Závada Péter feminista üzenetek tolmácsolására is törekszik. Szót emel a szexuális erőszak és a nők testének kizsákmányolása ellen, de nem tud kitörni a pátosz, a vulgaritás és a sztereotípiák köréből: „Hogy használj, / mint egy rongyot, belém ürülj, mint egy edénybe.” Hol egy kiégett nő, hol egy női szerepbe bújt érzékeny férfi beszél ki Alkménéből: „A tévében már órák óta a merényletekről / beszéltek, én pedig odaképzelem magam az / athéni menekülttáborba, hogy mit éreznék most / kiszolgáltatott, muszlim nőként ennyi kiéhezett, / elkeseredett férfi közt.” Humor szempontjából Claris szövegei a legüdítőbbek, költőiségük színtiszta szarkazmus: „Beleállni egy pofonba. Mi az? Beledőlni, / mint jegenye a szélbe. Ez a nő dolga.” Ha a líraiságot elvonja, akkor meg ironikus lesz: „Aki soha nem ütött meg nőt, az nem is igazi férfi. / Hogy védi meg a családját, ha még egy nőre / se mer kezet emelni.”

A dráma diskurzust nyit a színjátszásról is, amelynek tétje a szereppel való azonosulás, a színész színpadi jelenléte, az azonosság–önazonosság–elkülönböződés problémaköre. És vannak még további rétegek az intertextualitás a pop- és magas kultúra köréből. Ezek a hivatkozások a kötet végén jelölődnek, így megismerjük Závada Péter ízlésének aktuális körét Snoop Doogtól Sylvia Plath-ig.

A tényeken túli én című utószó a szerző eredeti intencióiról tájékoztat. Ami ebből nem valósul meg, az az identitás tragédiájának ábrázolása, hiszen tragikum és katarzis hiányában csak válsághangulat van. És nem valósul meg sem a nyelvi, sem az individuális elkülönböződés. Ám ha a szöveg egy önmagára vonatkozó rész-egész metonímia –„gazdátlan hús. Önző / szinekdoché”, ahogy Merkúr állítja –, akkor nem kérhető számon a polifónia. Beszéljen az alkotó, a hagyomány vagy a nyelv, nem szálazhatók szét a sorok és a szólamok.

A dráma eszköztárának minimalizálása miatt nem ez lesz életünk legemlékezetesebb szövegélménye, de mindenképp intellektuális kaland, izgalmas színházi kísérlet, mely további reflexiókra késztet. Legfőbbképp annak felismerésére, hogy Závada Péter eredetisége még mindig sziporkázó szellemében és költői kifejezőerejében rejlik.

Závada Péter: Je suis Amphitryon, Jelenkor/Trafó, 2018.

Megosztás:

Esszépályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Kortárs kritikapályázat 2018

A Kortárs kritika-pályázat eredményei itt olvashatók.

A díjakat a Kortárs szeptemberi lapszámbemutatóján adjuk át! 
 
A díjazottaknak gratulálunk! 

 

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs július-augusztusi száma

Bővebben

A július-augusztusi lapszám letöltése pdf-ben