Nemet mondani a muszájra

A Gyász és gyönyör Pályi András 1959 és 2016 közötti elbeszéléseit tartalmazza. A háromszor öt szöveg közül többet kétszer, egyet háromszor is átírt a szerző. A kötet szerkesztésének köszönhetően egységes ív rajzolódik ki, amit elősegíthetett, hogy az író gondolatvilága egyetlen témát jár körül. Maga az íven végighaladás, vagyis a könyv elolvasása lényegesen alaposabb rálátást biztosít a tematika természetére, mintha csak egy-egy textust ragadnánk ki.

A nemét és korát váltogató elbeszélő először a tinédzser és szülei, illetve a felbukkanó másik neművel a szerelem és a szenvedély viszonyrendszerét bogozza, amelyhez hozzájárul minden szereplő Istenhez fűződő kapcsolata. Az anya–lánya konfliktus azért dominál, mert talán ez a legszorosabb kapcsolat egy családban – annyiban mindenképpen, hogy a lányát korlátozó anya a saját fiatalkori konfliktusainak megismétlődésétől óvná meg a gyerekét, aki ezzel szemben boldogságának korlátozásaként éli meg a szülői igyekezetét. Ez a többször is visszatérő anyaalak beleillik Susan Forward Mérgező szülők című könyvébe, ahogy olykor az apa is: „mit akarsz még tőlem, apaisten?!” – kérdi egy lány. Forward szerint az egyik károkozó szülőtípus éppen az istenszerű.

Apropó, Isten: amit Nádas Péter istenkísértésnek nevez Pályi írásművészete kapcsán, az éppen a legjellegzetesebb vonása – ez teszi meglehetősen merésszé, a kortárs magyar irodalomban egyedivé. A nem vallásgyakorló is megrökönyödhet a kvázi istenkritikán, amin érdemes hamar túllépni, mivel nem a vallás ellenében ír, hanem az igazi vallás, a valódi Isten nevében, ami csak az említett kitartó olvasó számára válik nyilvánvalóvá. Tipikus szituáció a vallásos nevelésben részesülő lány és az ösztönökből feltörő vággyal közelítő fiú találkozása, ahol a lány pont abban sejt bűnt, amit a fiú Istennek tetszőnek vél. Mindkettőnek igaza van, hiszen a szerelmesek az egymás iránti érzelmeket a szeretkezésben nyilvánítják ki, ugyanakkor az egyház a házasságon kívüli nemi életet paráznaságnak tartja. Az ellentmondás tehát abból fakad, hogy a szeretet – mellyel Isten ajándékozott meg minket – bűnhöz vezet. Pályi írásai ennek feloldására irányulnak. Mindenhol jelen van az Isten, de korántsem nyilvánvaló, hogy az Ószövetségből szigorúan kitekintő büntető vagy az Újszövetség szerető istene az. Pontosabban az előbbi torzult változatával vitatkozó elbeszélésekkel találkozunk. Fiú és lány ismerkedésének veleje: „– Nem szabad. – Megtiltotta valaki? – Anyuka.” Nem Isten, hanem anyuka, a bigott vallásosság képviselője. „Anyuka meg egyre buzgóbban jár a templomba, azt várja, vele is valami csoda történik, de ő pénzt akar, sok pénzt, nem benső javakat, így vele soha nem történhet csoda.” A kritika éle, a lázadás ezt célozza, nem Istent. A kiüresedett, formalitásokat előtérbe helyező „hivalkodó, hazug keresztény” a „poshadt, álszent csalárdságot” űzi ki a templomból. A fiú az áldott állapotot szó szerint érti, megdöbben ennek ellenkezőjén: „»megvert az Úr«, nem vicc, így közölte velem a terhességét”. E teológiai gondolat kitüntetett pontja a templom. A végtelen, mindenható Istent csak behatároltnak, korlátozottnak tudják mutatni az egyház templomi tárgyai, „a templomi szobrok általában rém prűdek és giccsesek”, ezek csökevényességét a gyerek természetes módon a fantáziájával egészíti ki.

Felnőttként is a templom lesz a legjelentősebb esemény színhelye, e könyv igazi kiélezett csúcspontja. Nem véletlen, hogy a címadó elbeszélésben olvassuk a felületesen igencsak meredek eseményt, egy mise alatti szeretkezést. Mi is történik valójában? A nő megdöbben, hogy egy gyászmisén vannak, ahol nem mást temetnek, mint az Istent. Itt következik a fordulat: a nővel szeretkező fiatal férfit Jesúsnak hívják. A halott Isten a téves istenkép széttépése, amely mögött ott az igazi, akivel egyesülhet az ember lelke. Ezt a pillanatot mutatja Bernini is Teréz arcán. A vallási extázis eggyé válik a szexuálissal: a nő egyetlen alkalommal, itt volt képes az orgazmusra segítség nélkül. A helyszín konkrét, a párizsi Saint-Paul-Saint-Louis templom, amely a forradalom alatt a részben Rousseau-inspirálta és Robespierre által bevezetett Legfőbb Lény kultuszának adott helyet. Ez a katolikus vallás ellenében antropocentrikus felfogás lehet a gyökere Pályi istenképének e szövegekben. Köthető még Auguste Comte-hoz is, aki az emberiség vallását akarta megalapítani, amely megjelenik Aldous Huxley Szép új világ szexualitásra koncentráló hedonisztikus társadalmában is. Pályi a belénk oltott, természetes „életimádatot”, „létmámort” emeli ki, ahol az ember vágya ennyi: „élni akarok, élni, élni, élni”.

Erre szinte visszhangzik az „Éli, Éli, lamma sabakthani!” kitüntetett mondat, Krisztus utolsó szavai a kereszten, amelyben kétirányú közösség van, hiszen elhagyatottságot érezve emberszerű, ugyanakkor rögtön utána eggyé lesz az Atyával. Ezt már a lezáró A világ dicsőségében olvassuk, ahol a címadóhoz hasonlóan egy aktus szerepel Jézussal. A feltámadottat a hagyomány szerint Mária Magdolna látta először, aki iránt a teológiában tisztázatlanok a Messiás érzelmei, míg a nő szerelme megnyilvánul. Miriamként szerepel, aki számára a Krisztussal való egyesülés a „minden hiányok forrásától” való megszabadulást jelenti. Jézus szájába az Énekek éneke szavait adja az író: „be szép vagy, kedvesem, igen szép vagy”.

Nyelvi szempontból érdemes észrevenni, hogy Pályi ugyan többször utal felszabadultan káromkodásra, azokat nem írja le, a néhol említett genitáliamegnevezések sem ebbe a regiszterbe tartoznak. Ahogy más műveiben, itt is játszik a mondatok hosszával: a dialógusok általában rövidek, de egyébként is olykor filmkockaszerűen csak egy-egy mozzanatot ábrázol, míg máshol túlterhelt, többszörösen összetett mondatokat ír. A Gyász és gyönyör páratlan írás, az istenkeresés jelentőségteljessége, ilyen nyers és erőteljes módja meglepő lehet a 21. század olvasója számára. Nádas Péter Dosztojevszkijjel, Pilinszkyvel rokonítja a keveset és ritkán író Pályit misztikussága, spiritualitása okán. A nem elhamarkodottan ítélő, kitartó, teológiai nyitottsággal rendelkező olvasó számára meg- és felrázó élmény.

Pályi András: Gyász és gyönyör, Kalligram, 2017.