×

„Én mindenkit beinvitáltam a fejembe”
Beszélgetés Bérczesi Róberttel
Soós Tamás
2018 // 01. 10

Tavaly jelent meg a Hiperkarma bearanyozódott negyedik lemeze, a Délibáb, Bérczesi Róbert viszont nem pihen: év elején kihozta második feldolgozásalbumát, amit nagyzenekaros koncerten mutat be január 22-én az Erkel Színházban. Bérczesivel az emléxel még? kapcsán beszélgettünk halálfélelemről, József Attiláról, földönkívüliekről és arról, miért nem tudja általában, hogy miről szólnak a számai.

Hogyan pattant ki az első Én meg az Ének ötlete a fejedből?

Mikor Budapestre költöztem, és még nem volt zenekarom, elkezdtem egy szál gitáros koncerteket adni. Angol nyelvű számokat játszottam, főleg Beatlest – a magyarok közül egyedül a Kispáltól vettem be dalokat, mert úgy gondoltam, nincsenek olyan magyar számok, amiket jól fel tudnék dolgozni. Aztán meghallottam a Kextől a Pirosmadár című számot Másik János előadásában, és annyira megtetszett, hogy rögtön megtanultam. Ez megnyitotta előttem a kaput, utána jött a többi feldolgozás egymás után. Az egyszemélyes, gitáros fellépéseim törzsanyagát azóta is feldolgozások adják, amiket szerettem volna lemezre rögzíteni. Olyan dalokat válogattam össze, amik kapcsolódnak valamilyen élethelyzethez, vagy a legjobban tetszenek az adott zenekartól. Végül körülbelül negyvenet találtam, ami két lemezre fért fel, csak el kellett telnie pár évnek, hogy a második is megjelenjen.

Az új lemezen nagy számban találhatók népdalok. Mi fogott meg a magyar népzenében?

Annyira szomorúnak tartottam a magyar népdalok hangvételét, hogy szerettem volna egy kicsit „felvidámítani” őket. A lemezre került népdalokat – a Szelídecskét, a Kicsi madárt, a Lassan kocsist stb. – 2012-ben ismertem meg néhány kedves barátnőmnek köszönhetően [Bencze Almának, Haragonics Sárának és Mayer Bernadette-nek, akikkel Robi a Panírozott Barikák nevű formációban dolgozott fel magyar népdalokat – S.T.] , és annyira megtetszettek, hogy egyből farigcsáltam alájuk gitárakkordokat. Előtte nem igazán hallgattam népzenét – az általános iskolai énekórákat unalmasnak találtam –, igaz, mást se, mert nemigen szoktam zenét hallgatni. A Cigányhimnuszt is a lányok mutatták. Ezenkívül más cigányzenét nem ismerek, csak a Ha megfogom az Ördögöt címűt, amit szintén feltettem a lemezre.

Mulatós kiadásban.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire mulatós lesz a Cigányhimnusz hangzása, de szerettem volna valamilyen grúvot alárakni. Kiskoromban egyfolytában mulatós szólt otthon, például a Délibábos hortobágyon Kadlott Karcsitól, de engem sosem fogott meg ez a fajta zene.

Érdekes párosításokat és mashupokat is alkottál, a Tízezer lépést egy Máté Péter-dallal játszod együtt, a Kész a leltár című József Attila-vers alá pedig a Lidocain című Hiperkarma-sláger zenéjét pakoltad.

A ritmusuk és a dallamuk alapján válogattam egymáshoz a zenéket és a szövegeket. Megzenésíteni egy verset jutalomjáték, ha megfelelő a vers ritmusa. A Lidocain és a Kész a leltár hamar egymásra talált, egyszerűen összepasszoltak.

Miről szól számodra ez a vers?

Arról, hogy nem siettetem a halált. Egész életemben foglalkoztatott az elmúlás gondolata, de akármi is fog történni, most már állok elébe. Az állandó, görcsös halálfélelem, ami korábban jellemezte az életemet, elmúlt. Három- vagy négyéves lehettem, amikor a szüleim szobájában megláttam egy nagy, fekete borítójú könyvet, és erről a fekete borítóról nekem az elmúlás jutott eszembe. Nagyon megijedtem, odamentem anyuhoz, és a halálról kérdeztem. Azóta foglalkoztat az elmúlás gondolata, de már nem félek mindentől. Az utóbbi évtizedben történtek velem elég szerencsétlen dolgok, sok rossz döntést is meghoztam, és végül elleptek a fejem felett gyűlő viharfellegek. Eljutottam egy olyan mélypontra, ahol már nem tudott érdekelni az, hogy élek vagy halok, és ettől fellélegeztem.

Többször említetted, milyen dalokat mutattak meg neked a lányok, akikkel a Panírozott Barikákban dolgoztál fel népdalokat. Azzal a formációval mi lett végül?

Nem tudtunk összehozni egy teljes lemeznyi anyagot, így az egész dugába dőlt. Nem volt elég dalunk, másrészt sok volt a mashup, ami azt jelenti, hogy külföldi slágerek gitárakkordjaira énekeltünk népdalokat, de nem kaptunk engedélyt, hogy rögzítsük őket. ATavaszi szél vizet áraszt például a Rolling Stones Paint It Blackjén futott, de a publisher nem engedte, hogy lemezre vegyük.

Ahogy most az Oasis se.

A Még azt mondják kezdetű népdalt az Oasis Wonderwall című számára énekeltem rá. Tájékoztattuk az Oasis menedzsmentjét, hogy írtunk egy levelet a publishernek, amelyben elkértük a dalt, a felvételt is elküldtük, de elutasították a kérést. A menedzsment kedves és segítőkész volt, de a publisherük azonnal elzárkózott. Nem indokolták semmivel, de van egy olyan érzésem, hogy nem sűrűn engedik ezt a dalt feldolgozni. Koncerten se fogjuk játszani, jobb a békesség. [A zeneszerzőket gyakran egy zeneműkiadó, azaz publisher cég képviseli, akik a dalok jogdíjait kezelik, velük kell megállapodni az esetleges átdolgozásokról, nem (csak) a menedzsmenttel – S.T.]

Megint szerepel Kispál a lemezen. Azt már sokszor elmondtad, hogy Lovasi szövegei, énektechnikája milyen nagy hatást gyakorolt rád, de mi a helyzet a régi vonalas magyar könnyűzenészekkel, akikhez visszanyúltál: Bródyval, Demjénnel, Presserrel?

A blablás időkben annyira Lovasi hatása alá kerültem, hogy miatta kezdtem el magyar nyelvű szövegeket írni. Az Ágy, asztal, tévé volt rám óriási hatással, ezen kívül pedig Bródy Jánostól a Hungarian Blues . Nem az illésbeli munkássága, hanem amiket egy szál gitárral csinált. Demjénéket, Presseréket annyira nem ismerem. Pár dalukat szeretem, de azok annyira komplexek zeneileg, hogy nem is tudtak volna hatni rám, mert nem vagyok annyira képzett zenész. Tervbe volt véve egy feldolgozás Cseh Tamástól is, a Fehér babák takarodója, de annyira jól sikerült az eredeti, hogy nem tudtam már mit hozzátenni, ugyanúgy pedig nem akartam eljátszani, mert annak nincs értelme.

Van olyan a régi zenészek közül, aki kompromittálódott a szemedben? Abban például, hogy Eddát játssz, nem zavart, hogy Pataki Attila időközben főállású ufóhívő lett?

Nem befolyásolt ez abban, hogy azt a kis egyperces Edda-szösszenetet feltettem a lemezre. Emlékszem, amikor a pszichiátria dohányzójában pengettem számokat, arra sétált egy másik ápolt, és ő kezdte el énekelni, hogy „Hol van már a szép világ? / Számodra messze már / De néha még a magasba vágysz…” Ez a refrén eszembe jutott, amikor csináltam a lemezt, de mást nem tudtam volna feldolgozni az Eddától. Amúgy engem is foglalkoztat a földönkívüli élet.

És mit gondolsz róla?

Nem manókra vagy hús-vér földönkívüliekre gondolok, hanem szellemi lényekre, akik gazdatestet keresnek maguknak. A saját bőrömön, vagyis a bőröm alatt tapasztaltam meg, hogy léteznek olyan szellemek, amik megszállnak embereket. Engem sajnos rendesen megtáncoltattak. Hogy kit találnak meg, azon is múlik, milyen lelkiállapotban van az ember, és behívja-e őket. Én mindenkit beinvitáltam a fejembe. Óriási nagy kavarodás volt benne, amit csak mostanra sikerült úgy-ahogy lecsillapítani.

Azóta nem volt kontaktod velük, hogy abbahagytad a drogozást?

Ezek a hangok soha nem fognak elhallgatni, viszont kerestem bennük valamilyen rendszert, megpróbáltam megkülönböztetni egymástól őket, és azokat a hangokat, érzéseket táplálni, amelyektől jó gondolataim lesznek.

Ahogy a Délibábon is igyekeztél pozitív irányba terelni a gondolataidat, a dalaid vidámabb hangvételűek lettek. Nemrég hallgattam egy régi Kultúrfitnesz-adást, amelyben Molnár Cecília nyelvész azt fejtegette, hogy azért szereti a dalszövegeidet, mert azt imitálják, ahogyan az ember gondolkodik. Ahogy a hangok beszélgetnek a fejedben, abból egy párbeszéd bontakozik ki a szövegekben.

Sokszor változtatom a névmásokat a dalon belül, ketten vagy akár többen is beszélnek a Hiperkarma-dalokban. Az újakban ez már többnyire monológ, de még most is előfordul, hogy beleszól egy másik hang, és azt is benne hagyom.

Egyszer azt mondtad, hogy az Amondó n már olyan sok hang feleselt egymásnak, hogy az már nem is dalba, inkább prózába való.

Könyvet, novellát, színdarabot írni óriási munka, amire én sajnos még nem vagyok felkészülve.

Voltak próbálkozásaid?

Még annak se nevezném. Más dolog megírni egy háromperces dalt, mint egy kétszáz oldalas regényt. Nem láttam át a cselekmény vázlatát, és azt se tudtam, hogyan kezdjek bele. Úgy érzem, nincs tehetségem a prózához, úgyhogy ha megszáll az ihlet, a dalírásnak szentelem minden időmet.

Mostanában mintha gyakrabban szállna meg. Egy éve jött ki a Délibáb , most pedig megjelent az új szólólemezed. Közben írod az ötödik Hiperkarmát, és azt hallani, dolgozol az új Bioroboton is.

Az utóbbi pár hónapban kibuktak belőlem dalok, de még nem vagyok teljesen elégedett velük. Nagyon egyszerűek, olyasmik, mint amilyeneket a Blablában írtam – a szöveget leszámítva, mert azok hiperkarmásak. Háromperces dalok, amik nem kísérleteznek, a klasszikus dalszerkezeteket követik.

Mit hiányolsz belőlük?

Sokat nem tudok rajtuk változtatni, csak úgy éreztem, hogy több is kijöhetne belőlem. Most tizenkét dalt írtam össze.

Már ezzel is felülteljesítettél. A Délibábra hetet írtál, és három régit vettél elő a blablás fiókodból.

Még csiszolgatom az újakat, de legalább van miből dolgozni a próbákon. Nemsokára fel fogom őket demózni, és odaadom a többieknek, hogy mindenki hozzátegye a maga részét. Már a Délibábon is sokat dolgoztak a többiek: mindenki megírta a saját szólamát.

Egy évvel a megjelenés után hogyan látod a Délibábot?

Elégedett vagyok vele. Van rajta egy-két egész jó dal.

Egy-kettő?

Talán több is. Nekem jobban tetszik, mint az azt megelőző, a Konyharegény. A dalai sikerrel vették az akadályt, a mai napig sokat játszunk róla koncerten. A legjobban az első lemezünk sikerült, a második kedvencem a Délibáb, utána jön az Amondó és a Konyharegény. Az Amondó egy vadhajtás: nincsenek rajta klasszikus szerkezetű dalok, se refrének, viszont rengeteg az instrumentális szám, és a dalszerkezeteket is a végsőkig feszegettük. Koncerten azért élvezem őket játszani, bár jól megizzaszt például az Amondó meg a Mitévő. Én úgy érzem, az első három Hiperkarma-lemez képez egy trilógiát, a Délibáb pedig már egy új képlet.

Azt szoktad mondani, hogy vidám dallamokra írsz szomorú szövegeket, de a Délibábon elkezdted egymás felé közelíteni a két végletet. Az ötödik Hiperkarmára is megőrzöd ezt az ambivalenciát, vagy most már boldog dallamokra írt boldog szövegekre számítsunk tőled?

Vidám alapúak a zenék, és a szövegek között is van jó néhány életigenlő. Az ötödik lemez az életigenlésről fog szólni, a Délibábnál is pozitívabb lesz.

Van már címötleted?

Lehet, hogy az lesz a címe, hogy Stoppos.

Miről szól a címadó dal?

Igazából nem tudom megmondani.

Ez gyakran előfordul veled?

Általában nem tudom, miről szólnak a dalaim. Például az amondó vagy a mitévő? is elég homályos. Úgy írtam meg a dalokat, hogy nem volt prekoncepcióm, miről szóljanak, egyszerűen csak leírtam, hogy melyik szóról melyik másik jutott eszembe. Én nem tartom fontosnak, hogy egy zenének legyen üzenete.

Van olyan Hiperkarma-szám, amelyikről tudod, hogy miről szól, és szereted is?

Igen: a hiperkarma, a felejtő, a lidocain, az új lemezről pedig a délibáb, a szóbaszó és a boldog még. Ezeknél se tudtam, mi fog kisülni belőlük, de most már találtam hozzájuk egy olvasatot. A felejtő az elmúlásról szól, a lidocaint afféle névjegykártyának tekintem, ami jól jellemzi a világlátásomat, a hiperkarmát pedig vigasztalásnak: hogy bármennyire is egyedül érzem magam, igazából nem vagyok egyedül.

Sokan a dob+basszust tekintik a zenei névjegyednek.

Az egy lazább dal, amit szeretek koncerten játszani, de nem gondoltam bele a szövegébe, se az íráskor, se azóta semmit. Nem szoktam gondolkodni azon, hogy miről szólnak a dalszövegeim. Ha jól szólnak egymás után a mondatok, és kiváltanak belőlem valamilyen érzést, az már jó nekem. Akinek tetszik az asszociatív szövegírás, az szerintem nem akar egy kizárólagos jelentést tulajdonítani a szövegeimnek, inkább arra figyel, hogy milyen érzést keltenek benne a sorok.

És mi a helyzet a Biorobottal? Tényleg készül az új lemez?

Összegyűlt egy fél lemeznyi anyag, de nem vagyok biztos benne, hogy meg fog jelenni. Egy ideig most szünetel a Biorobot, mert szeretnék teljes erővel az ötödik Hiperkarmára koncentrálni. Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom.

Megosztás:

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs októberi száma

Bővebben

Az októberi lapszám letöltése pdf-ben