×

„A tagadás a túlélési folyamat része lett”
Beszélgetés Szabó Mátéval
Jónás Ágnes
2017 // 10. 02

A tiltott szerekkel való visszaélés, azaz a doppingolás témakörét járja körbe, és a sportvilág farkastörvényeivel szembesít a Tagadj, tagadj, tagadj! című előadás, amelyet először nyáron a Kultkikötő balatonföldvári színpadán mutatott be az Orlai Produkciós Iroda Szabó Máté rendezésében. Az előadás szeptember 16-tól már Budapesten is látható a belváros új játszóhelyén, a Hatszín Teátrumban. A Jonathan Maitland drámájából készült darab rendezőjével a doppingokkal kapcsolatos erkölcsi dilemmákról, a dologgal szembeni tagadásunkról is beszélgettünk.

A darab a tiltott szerekkel való visszaélés, azaz doppingolás témáját járja körbe. Rendezőként – feltételezem – nem kis kihívás volt a sport világát, a sok mozgást megjeleníteni a színpadon, hiszen a színpad tere a méreténél fogva ezt igencsak behatárolja.

Igen, nagy adag kreativitást követelt meg tőlünk, alkotóktól. Abból indultunk ki, hogy gondolatilag mit tartunk fontosnak, és aztán ebből született meg egy ábrázolásmód. Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervezőnek köszönhetően vizuálisan és szellemileg is izgalmas tér született.

A történet középpontjában Eve, a rövidtávfutónő áll, aki egész életében kemény küzdött, hogy olimpiai bajnok lehessen. Edzője egy nap felajánlj neki egy plusz opciót: egy „kiegészítő kezelést”, amivel a lány a világ legjobbjává válhat. Milyen dilemmákkal szembesíti ez Eve-et?

Tulajdonképpen egy folyamatba látunk bele, ahogyan a komoly tudással rendelkező, genetikával is foglakozó edzőnő (Ullmann Mónika) kiszemeli magának őt. Ugyanis doppingolásra alkalmasnak és rábeszélhetőnek érzi Eve-et. Ezek is fontos kulcsszavak, mert hát ez a történet arról is szól, hogy nem mindenkiben van meg az az elszántság és győzni akarás, ami elvakítja az adott döntési pillanatban. Eve sokadik az országos listán, ott áll a győzelem küszöbén, és tényleg nem tud többet nyújtani a győzelemért. Az előadás olyan kérdéseket feszeget, mint például hogy mennyire válhat fontossá a győzelem; van-e más lehetősége ma egy sportolónak, ha már nem elég a saját maximális teljesítménye; versenyezzen-e teljesítményfokozók nélkül; vagy csináljon a dologból morális kérdést, és hagyja, hogy kárba vesszen az addig befektetett munkája. Ha a doppingolást választja, vajon mennyire biztonságos ez a plusz löket, és mennyire etikus? És mi van, ha kiderül? A történet tükröt mutat a világról, valamint felteszi a kérdést, hogy mi hogyan cselekednénk, ha Eve-hez hasonló cipőben járnánk.

Munkahelyen, reklámokban, családi, iskolai közegben is folyton azt sulykolják az emberbe, hogy legyen a legjobb, hozzon ki magából minél többet. Talán ez vezethet oda, hogy sokan a nyomás hatására már nem nagyon akarnak válogatni az eszközökben – az eredmény lesz a lényeg, és ekkor olyan dolgokat is megpróbálnak, amelyek nem éppen az etikus kategóriába tartoznak.

Habár ez a történet a sportról szól, tökéletesen megfeleltethető az átlagember hétköznapi küzdelmeinek. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindannyiunkat érinthetnek: meddig hazudok magamnak, és ezt hogyan próbálom a külvilág felé mutatni? A tagadás tehát önmagunkra is vonatkozik. A Tagadj! minden szereplőjének megvan a maga bűne, eltagadnak dolgokat, így tehát a darab azzal is szembesíti a nézőt, hogyan tekintünk nem létezőnek olyasmit, ami megtörtént – hogyan konvertáljuk úgy a valóságot, mintha nem is létezne.

Egyszerre többfajta verseny zajlik egy ember életében: a félrenézés, a csalás a társadalmi játékszabályok része. Én úgy látom, hogy beépült egyfajta automatikus tagadás, megalkuvás a mindennapjainkba, és egy olyan túlélési folyamat része lett, amely a világ működése által determinált, mert ugyebár vannak az életben olyan szituációk, amikor a világ szükségessé teszi a félrenézést. Ilyenkor semmi hasznunk sem származik abból, ha szembenézünk a korrupcióval, hiszen a világot alapjaiban nem tudjuk megváltoztatni. Az ember rákényszerül arra, hogy „vak legyen”. Egyébként a „vakság” átvitt értelemben és a szó szoros értelmében is megjelenik az előadásban, szembesülhetünk vele.

Kaptak valamiféle külső segítséget a témával kapcsolatban? Olyasmit, ami megkönnyítette a felkészülést és a próbákat?

Aktív és exsportolókkal, illetve a doppingellenőrzés területén járatos szakemberrel is beszélgettünk. Ledöbbentő dolgokat mondtak.

Nagyon erős morális képet kaphattak a témáról, igazán bele kellett ásniuk magukat. Az eredeti hozzáállása változott ahhoz képest, amilyennel nekiindult az előadás színrevitelének?

Leszoktatott a gyors ítélkezésről. Ez a történet olyan formában tárja elénk a világ működését, hogy az alkotókat és a színészeket is rákényszeríti az újragondolásra és az alázatra. Roppant könnyen mondunk ítéletet, amikor felüti a fejét egy újabb doppingbotrány, de én azt gondolom – és ez a darab egyik üzenete is –, hogy valamit nagyon komolyan meg kellene megváltoztatni ahhoz, hogy egyáltalán jogunk lehessen pálcát törnünk mások feje fölött. A darab kiválóan megmutatja, hogy a lehetőségek mennyire szűkösek. Ha nem változtatunk, csak szemet hunyunk, akkor bizony mi magunk ugyanolyan nehéz helyzetbe kerülhetünk, amikor döntenünk kell, mint a szereplők.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs októberi számából ajánljuk

Markó Béla: Sebhely

Apró István: Kertek, borok, emberek

Soltész Márton: Debreceni Georgikon. Közelítések Szabó magda Abigél című regényéhez

Dr. Pető Zsolt Csaba: Fodor Ákos / Zaj-szünet

Bővebben