×

Alakok a tájban
Interjú Pál Sándor Attilával
Juhász Tibor
2017 // 10. 10

A dalok és balladák fosszíliái elárvult, magányos falvakban, a folkbiznisz által kevésbé preferált területeken – egy kevésbé szem előtt lévő hagyomány, amely nem veszítette aktualitását. Pál Sándor Attila költővel eddig megjelent köteteiről, népművészetről, a tájban mozgó öreg alakokról beszélgettünk.

Pontozó, Düvő – eddigi versesköteteid címéül két, népművészetben használatos fogalmat választottál. Előbbi egy közép-erdélyi legényes táncfajtára, utóbbi egy népzenei játékmódra utal. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a népművészettel?

Bár falun nőttem fel, a népművészetet vagy annak egy-két árnyalatát nem az anyatejjel szívtam magamba, a történet ennél jóval prózaibb. Egyszer mentem haza hetedikben, és a szüleim azzal fogadtak, hogy mivel nem csinálok semmit – márpedig jó lenne, ha valamit kezdenék magammal –, beírattak a néptánccsoportba. Ennek akkor nem örültem. Később, ahogy végül megadtam magam, kinyílt ez a világ: a néptánc, népzene, szép sorjában, végül a feleségemmel is egy szegedi együttesben ismerkedtünk meg. De az otthoni környezet nem olyan volt, mint egy skanzen – sehol nem olyan, hiszen nosztalgikus konstrukció és fikció az is, mint a színpadi néptánc –, még ha a sors iróniájaképpen jelenleg konkrétan a szentendrei Skanzenben is lakunk.

Milyen egy falumúzeumban lakni?

Nem kell semmi különösre gondolni, a feleségem a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, vagy ahogy mindenki ismeri: a Skanzenban dolgozik, és a múzeum területén belül lakunk egy szolgálati lakásban. Ha esetleg arra gondolsz, hogy naponta sétálunk-e a kiállításokban, merengve az elmúlt korok paraszti életmódján, akkor sajnos ki kell hogy ábrándítsalak. Én is dolgoztam itt két hónapig, teremőrként. Kicsit olyan, mintha tanyán élnél, Szentendre sincs annyira közel, már a lakott területet jelző táblán túl vagyunk jócskán, de egyébként fél óra alatt bent vagy Budapesten.

Mindkét kötetedben megjelennek öreg alakok, pusztuló, elhagyatott tanyák, útszéli házak. És ott van a táj is, amelyben még élnek, dolgoznak az emberek, mintha senki sem szólt volna nekik arról, hogy a világuk elmúlt. Egyetértesz azzal, hogy a folklór számodra nemcsak ihlető forrás, hanem élményanyag is?

Kérdőíves kutatásokban az így feltett kérdéseknél szokott lenni egy olyan alternatíva, hogy inkább nem, mint igen, most én is ezt válaszolom. Nehéz ez a kérdés, mert elég zavaros, hogy mit értünk folklór alatt, hacsak nem vagyunk folkloristák, márpedig én nem vagyok. Olyan értelemben, hogy a gyermekkorom balladai homályban, muskátlik között és népviseletes dajdajozással telt volna – a válaszom nem. Olyan értelemben, hogy a kérdésed első felében pontosan körülírt világot ismerem – igen. Egy kis homokhátsági faluból jövök, ami persze számomra mindig a világ közepe marad, de alapvetően nem különbözik bármely magyar falutól. A feleségemmel viszonylag rendszeresen végzünk néprajzi gyűjtéseket Erdélyben – pontosabban ő kutat, gyűjt, én vagyok a segéderő –, és ha az ember a magyar turisták és a folkbiznisz által kevésbé preferált területeken jár (tehát mondjuk, nem Székelyföld, Kalotaszeg frekventált részein), akkor látja, mi a helyzet most. Ugyanúgy tapasztalod az alkoholizmust, a nyomort és sok minden egyebet, mint idehaza, látod a holland traktorokat szántani, és ha elmégy egy falusi bálba, szól a laptopról a zene, erősítő, miccs, pia, és a fiatalok megőrülnek egy-egy román slágerre. Ez nem rossz vagy jó, ezeket csak leíró jelleggel mondom. Erdély ez is jelenleg, csak ez senkit nem érdekel. Most ez is a folklór, nem? Nem a hagyományőrzés praxisát akarom megkérdőjelezni, csak ahogy megfogalmaztad, a tájban élnek, dolgoznak az emberek, és köszönik, megvannak, próbálnak boldogulni. Csak keveseket érdekelnek.

Mesélj, kérlek, az anyaggyűjtésekről! Költőként vagy „pusztán” segéderőként végzel terepmunkát?

Nem hiszem, hogy a figyelemnek különféle üzemmódjai lennének, amik között tudsz váltogatni, hogy most költő vagyok, és úgy nézem a világot, most néprajzi segédmunkás, és így tovább. A kinntartózkodás, a különféle sorsok megismerése, a látvány, ahogy a marosludasi piacon az ömlesztett kínai ruhák felett ordibálja a kofa, hogy „doi la cinci lei, doi la cinci lei” – nem tudod, mi kúszik beléd. Figyelsz, áradsz, aztán sok minden megmarad. Több okból úgy alakult, hogy általában télen járunk Erdélybe – ez az évszak egyébként is nagyon kedves a számomra –, és egy-egy ilyen másfél-két hetes út alkalmával szinte nem is hagyjuk el a falut, egyik végéből a másikba sétálunk, idős embereket látogatunk végig. Egészen elképesztő módon fárasztó, de ugyanakkor elmondhatatlanul érdekes és értékes napok ezek. Néha táncolunk is velük (a feleségem mégiscsak tánckutató), elmúlt időkről beszélgetünk, meg persze a jelen szinte minden aspektusáról. Most már hosszú évek óta járunk vissza, külön érdekes, ahogy a kezdeti lépések után baráti viszonyba kerültünk egyes családokkal. Térerő nincs, bor és pálinka van, meg egy romos kastély és pici házak egy északi hegy takarásában, bennük pedig emberek, akik már hozzánőttek a szívünkhöz.

A homokhátsági falu, a magyar és erdélyi falvak, a tájban hajlongó emberek… Elég sanyarú az a kép, amit az előző válaszaidban felvázoltál. Nem szeretnélek arra kényszeríteni, hogy megoldási javaslatokat adj, de kíváncsi vagyok: mi a véleményed a vidék helyzetéről?

Nem állíthatom, hogy pontosan ismerem a vidék problémáit és helyzetét, megoldási javaslatokat meg tényleg végképp nem adnék, hiszen az interjúforma egyébként is csábítja az alanyt arra, hogy folyamatosan megmondja a tutit. Ami mindenképpen megoldásra vár, az a fiatalok elvándorlása, és itt nemcsak a külföldre gondolok, hanem az agglomerációs központok elszívó erejére is, hogy falun egyszerűen nincs perspektíva. A mezőgazdasággal foglalkozni persze jó dolog – amit én látok, az az, hogy akinek van valamennyi, már gazdálkodásra alkalmas földje, az próbálkozik is, gyűrkőzik, küzd, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem. Egyébként egy-két – nevezzük élelmesebbnek – gazda komoly birtokkoncentrációkat hoz létre, illetve monopolizálnak bizonyos területeket (ugye „nagyban” foglalkoznak valamivel), a többiek meg próbálkoznak ezzel-azzal, attól is függően, hogy éppen mire van támogatás, amivel jó esetben esetleg nullszaldó körül ki lehet jönni. Sok mindenről beszélhetnénk még, (kis)hatalmi viszonyokról, az elöregedésről meg egyebekről, de már így is eléggé kontárnak érzem magam.

A néprajzi gyűjtések, a Skanzen – nem félsz attól, hogy egyfajta „népi költő” szerepet húz rád az irodalmi közvélemény?

Nem. A népi írók, a népi irodalom egy eléggé programszerű, határozott szociális célokkal és üzenettel rendelkező irányzat volt egy teljesen más korban és teljesen más társadalmi viszonyok között. Lehet hozzájuk kapcsolódni, lehet őket olvasni és újraolvasni, de egy ilyenféle népi írói vagy költői szerep ma már el sem gondolható azon túl, hogy valószínűleg röhejes is volna. Pusztán attól pedig, hogy az ember „népi” témákat érint, vagy ezekkel foglalkozik ne adj’ Isten, még ugyanúgy nem lesz népi író vagy költő. Különben azzal, hogy mit húz az emberre az irodalmi közvélemény, ő maga nemigen tud mit kezdeni. Meg kár is vele túl sokat foglalkozni.

Számos tematikus kapcsolódási pont van a két könyvedben, most harmadik, Balladáskönyv munkacímű versesköteted írod. A cím arra enged következtetni, hogy az eddigi verseid által kijelölt úton haladsz tovább. Hogy áll most a munka? A Balladáskönyv hogyan fog csatlakozni az előző köteteidhez?

A munka állhatna jobban. Ezen a nyáron – vagy inkább ebben az évben – elég nagy változások történtek az életemben, az oktatási rendszerből való végleges kilökődés, házasság, munkába állás, így nem nagyon volt időm úgy foglalkozni a leendő könyvvel, ahogyan szeretettem volna. Az eléggé világos, hogy jó nagy fába vágtam a fejszémet, balladáskönyvet írni viszont valami hihetetlenül vonzó és érdekes dolog a számomra. Írtam már balladát, nem egyszerű. Ami eddig sikerült, az a Düvőben olvasható. Kapcsolódni, gondolom, valahogy úgy fog az előző kötetekhez, ahogyan azok kapcsolódnak egymáshoz – banális ez, de nem egyértelmű.

A népdalok poétikai megoldásai, a balladák, dalok, énekek szövegvilága ma kevésbé van szem előtt az irodalomban. Honnan jött az ötlet, hogy a kortárs költészet beszédmódjaival próbáld meg egyesíteni ezt a hagyományt?

Egy jól körülhatárolható kortárs szubkultúrában, ami a táncházas közeg, nagyon is élnek, hatnak ezek a műfajok, illetve ha az ember elköveti önmaga ellen azt a merényletet, hogy hallgat néha magyar popot, ott is egyre inkább kúsznak be a népzenei motívumok. Ennek persze sok oka van, nem mennék most bele, mindenesetre a kortárs költészetben mintha valóban nem lenne túl preferált ez a vonal. Ennek szintén számos oka van, például a különböző népi vagy ne adj’ Isten, népnemzeti poétikák áporodott és dilettáns stichje adott esetben. Nem úgy kezdtem el foglalkozni ezzel, hogy megnéztem, mi nincs ma annyira szem előtt az irodalomban, és aztán gyorsan rárepültem a piaci rést kihasználva. A hagyományvonalat persze meghúzhatjuk a teljesség igénye nélkül Faludi Ferenctől, mondjuk, Csoóri Sándorig vagy a számomra nagyon fontos Oravecz Imréig, de amikor próbáltam visszanyúlni ezekhez az eszközökhöz és műfajokhoz, arra is vigyáznom kellett, hogy ne legyek programszerű, ne csússzak anakronizmusokba, ne legyen imitáció, mert akkor röhejesek lesznek a versek, és így tovább. Ahogy felfedeztem magamnak a népdalokat, népballadákat a népzenével együtt, úgy vált világossá, hogy ezzel valamit kezdenem kell. Egy agyonterhelt és agyonkompromittált hagyományt vettem a hátamra, féltem is, hogy agyonnyom, és ezt elkerülendő láttam jónak, ha az eredeti anyagot nézem. Nem kapcsolódok lépten-nyomon és direkt módon másokhoz, vagy próbálok csak finoman, és közben keresem ezekben az elárvult falvakban és egyéb számomra otthonos, de igazából elég magányos terekben a dal és a ballada fosszíliáit. Amit eddig találtam, abból lett a Düvő.

Mennyire tudnak ma aktuálisak lenni ezek a műfajok? És miben rejlik ez az aktualitásuk?

Teljes mértékben aktuálisak tudnak lenni. Az emberi sorsok ma sem kevésbé tragikusak vagy balladaiak, mint bármikor korábban. Azt hiszem, a kulcs valahol a nyelvben van – mint mindig. Ha írsz egy imitációnak ható, archaikus, nagyon nem mai nyelvezettel operáló balladát például egy autóbalesetről, az inkább lesz nevetséges vagy gáz, mint drámai. Persze ha eleve parodisztikus baromkodásnak szánod, akkor oké, de ha komolyan gondolod, akkor te is gáz leszel. Valami olyan színt kell kikeverni, ami sem nem fakó, sem nem túl harsány, és belengi az a november eleji köd, amiben sétálsz bármelyik rideg, ízléstelen síremlékektől túlzsúfolt temetőnkben, és egyszer csak találsz egy részt, ahol hatalmas fák vannak, és még ropognak a talpad alatt a levelek. Nekem fontosak a nagy fák, eléggé sík és homokos vidékről jövök.

Szerinted hogyan kell ma gondolkodnunk a népművészetről?

Szép dolog a (nép)hagyomány – az -őrzés, -ápolás, még szebb az -ismeret –, csak statikus. Nehéz is persze invenciót eszközölni rajta, hiszen akkor meg könnyedén a közröhej vagy a kiátkozás sorsára jutsz (már ha érdekel bárkit egyáltalán, mit csinálsz). Esterházy egy fontos és nekem igen kedves mondata a sok közül, hogy „a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek”. Azt nem tudom, hogyan kell gondolkodnunk ma a népművészetről, meg persze nem is látok rá az egészre, a néptáncos közegre is egyre kevésbé. De ha csak szemléljük, őrizgetjük, mutogatjuk, hogy nézd, nézzed már, milyen szép, ilyen volt valaha, tök jó volt akkor, szeressed – azzal nem megyünk sokra. Fontosabb, hogy milyen válaszokat kaphatunk a népművészet vagy az általa jelzett hagyomány révén ma, milyen értékeit tudjuk felmutatni átformálva, fel- és megdolgozandó matériaként tekintve rá, és nem pedig úgy, mint elmúlt idők devalválódott pénzére vagy szentként tisztelt ereklyére.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs októberi számából ajánljuk

Markó Béla: Sebhely

Apró István: Kertek, borok, emberek

Soltész Márton: Debreceni Georgikon. Közelítések Szabó magda Abigél című regényéhez

Dr. Pető Zsolt Csaba: Fodor Ákos / Zaj-szünet

Bővebben