×

Krízisben
Michael Haneke: Happy End
Benke Attila
2017 // 10. 12

Az osztrák modernista rendező, Michael Haneke fajsúlyos, médiakritikus családi drámáiról híres. Legújabb filmjében, a Happy Endben túlságosan is hű marad önmagához.

Haneke alkotásaiban rendre visszatérnek a hatvanas-hetvenes évek nagy rendezőinek (Antonioni, Bergman, Fassbinder) kedvelt témái, legerősebben az egyén elidegenedése. Az osztrák filmrendezőt különösen az érdekli, hogy az elembertelenedett világban mi játszódik le egy fejlődésben levő gyermek fejében. A hetedik kontinensben, a Benny videójában, a Furcsa játékban vagy a Rejtélyben nem éppen pozitív képet fest az ifjúságról és annak jövőjéről. Legtöbb filmjében – és most a Happy Endben is – szorosan összekapcsolódik a modern technika (videó, tévé, okostelefonok) és a fiatalok értékrendjének deformálódása. Ám míg Haneke említett klasszikusaiban képes volt új perspektívából megmutatni az elidegenedés és az értékválság témáit, addig a Happy Endben jobbára csak önmagát ismétli, korábbi filmjeinek történetelemeit variálja.

A franciaországi Laurent családnak jól menő építészeti vállalkozása van, amit Anne vezet, testvére, Thomas pedig kiváló orvos. Thomas magánélete meglehetősen zűrös, már túl van egy házasságon, és a jelenlegit is veszélyezteti egy alkalmi kapcsolattal. Egy napon előző felesége gyógyszer-túladagolás miatt kórházba kerül, így tizenhárom éves lányát, Eve-et kénytelen maga mellé venni. Miközben nyomon követjük a zárkózott Eve és az édesapja közti kapcsolat alakulását, feltárul a felszínen sikeres, ám valójában eredendően boldogtalan felső középosztálybeli család élete.

Haneke ezúttal is igyekszik rávilágítani a modern valóságrögzítő és kommunikációs eszközök kétes társadalmi szerepére: a Benny videójá ban a VHS-t, a Furcsa játékban a televíziót, a Rejtélyben a videokamerát, a Happy Endben pedig az okostelefont vizsgálja. Ám míg a korábbi filmekben a modern rögzítő-közvetítő eszközök fontos dramaturgiai elemmé váltak, addig a Happy Endben az okostelefon és az internetes chatelés egyszerű poénnak, klisés társadalmi kommentárnak tűnik. A film első és utolsó jelenetében megjelenő mobil a fiatalok kiüresedettségét és értékhiányát sugallja ugyan, de kissé önismétlően, mert ugyanezt Haneke a film több konvencionálisabb jelenetében is megmutatja. Nem szervesül lényeges motívummá az a kérdés sem, amivel a filmet népszerűsítették: abszolút mellékes a menekültválság problémája. Haneke tudomást vesz a dologról – a család házvezetői arab származásúak, Anne fia, Pierre észak-afrikai bevándorlókat hoz el az egyik nagy fogadásra –, de a Happy End nem képes érdemben hozzászólni a témához, noha a rendező érezhetően szeretné ezt az aktuális témát is belevinni a filmbe. Természetes persze, hogy egy nyugati országban játszódó történetben jelen vannak az utcákon a menekültek, ám a Happy End esetében nem bírja el a cselekmény ezt a témakört.

Amiről Haneke filmje valójában szól, az egy sokkal általánosabb nyugati probléma: a család krízise. Igaz, az osztrák rendező e téren sem mutat fel igazi újdonságot, inkább összegzi az eddigi életművét, több generáció értékválságát helyezve egymás mellé. Az emberi drámák bemutatása ezúttal is nagyon hatásos. A Laurent családban mindenki szenved a magánytól, élete ürességétől. A Szerelem után Jean-Louis Trintignant most is remekel a kiábrándult nagyapa, Georges szerepében. Georges és a legfiatalabb családtag, Eve között kísértetiesen sok a hasonlóság, ezzel Haneke frappánsan kerekíti le társadalomkritikáját. Az Eve és Georges között elhelyezkedő felnőtt generáció tagjai észrevétlenül teszik tönkre saját és környezetük életét: Anne munkamániás, csak az anyagi dolgok érdeklik, fia, Pierre antiszociális és nihilista, ott járatja le a családot, ahol csak teheti, míg Thomas nem bír szexuális vágyaival, és második feleségét is szégyentelenül megcsalja. A formaságoktól, a napi rutintól és a tehetetlenségtől kiégett Georges halálvágya riasztó, de még inkább pokoli látni, hogy a kiskamasz Eve feje is szuicid gondolatokkal van tele, és egykedvűen veszi fel telefonjával a felnőttek világának lassú összeomlását.

Persze ezt is láttuk már korábban a rendezőtől: A hetedik kontinens öngyilkos családja, a Benny videójá ban a disznóölővel gyilkoló kamaszfiú, a Rejtély lelkiismeretét elaltató családfője vagy a Szerelem önmagával végző, idős Georges-a tulajdonképpen benne vannak a Happy Endben is. Michael Hanekének minden bizonnyal el kell gondolkodnia, hogyan folytatja tovább. Mert amiről beszél, az fontos, ám ahogyan beszél róla, az már nem annyira izgalmas, mint korábbi filmjeiben.

Pontszám: 7.5/10

Happy End

Színes, feliratos francia-osztrák-német dráma, 107 perc, 2017.
Írta és rendezte: Michael Haneke
Operatőr: Christian Berger
Szereplők: Isabelle Huppert (Anne Laurent), Jean-Louis Trintignant (Georges Laurent), Mathieu Kassovitz (Thomas Laurent), Fantine Harduin (Eve Laurent), Franz Rogowski (Pierre Laurent), Laura Verlinden (Anaïs), Toby Jones (Lawrence Bradshaw)
Bemutató: 2017. október 12. (Forgalamazó: Cirko Film)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben