Az utolsó felvonás­ban belépünk az iroda­lom és a fikció vilá­gába. Ahogy a korábbi feje­zetek­ben antik és pogány míto­szok újra­értelme­zésé­vel talál­koztunk, úgy most is né­hány ki­emelt példán keresz­tül szeret­ném bemu­tatni a góti­kus és a fan­tasy iroda­lom hason­lóan fontos és meg­hatá­rozó szere­pét a metal világán belül.

Az eddigiekben arról beszéltünk, hogy hogyan és mi ellen küzd az egész metal színtér. Nem szabad azon­ban szem elől tévesz­tenünk azt sem, hogy a láza­dás nem fel­tétlen nihi­lista rom­bo­lási kényszer. Minden eset­ben azt lát­hattuk eddig, hogy a küz­delem célja vala­mi­féle jobb, szaba­dabb világ elkép­zelése, illetve felidé­zése.

Miután az első cikkben megismer­kedtünk némi­leg a metal zene törté­netével és a hozzá tartozó legfon­tosabb fogal­makkal, most elme­rülünk a dalszö­vegek kao­tikus név alatt ismert típu­sában, azok között is első­sorban a vallási és mito­lógiai tartal­makkal operáló altí­pust vesszük köze­lebbről szem­ügyre.

A „lázadás zenéje”, a „sátán zenéje” – jelzők, ame­lyek meg­hatá­rozzák a köz­gondol­kodást a heavy metal­ról. Való­ban ennyi lenne? Agresszió és destruk­tivitás elekt­romos gitár­ral? Most induló négy­részes soro­zatunk kísér­letet tesz az előíté­letek lebont­ására az egyik leg­ellent­mondá­sosabb könnyű­zenei zsá­nerrel kap­cso­latban.

A magyar underground minden évben újabb és újabb meg­lepeté­sekkel szolgál, erre kiváló példa a buda­pesti Sunwharf is, amely debü­táló EP-je, a tavaly decem­berben meg­jelent Buda­pessimism az év debüt­anyaga is lehetne. Őszinte, könnyed, mégis súlyos, igazi rock­zene, amit a down és a southern rock kedve­lőinek bűn lenne kihagyni.

Ha egy zenekar kreatív alakja éle­tét veszti, az könnye­dén a banda végét is jelent­heti. Paul Gray 2010-es halá­lából erőt me­rítve az iowai Slipknot igyekszik leróni kegye­letét régi zenész­társuk előtt, új albu­mukat neki ajánlva. A kérdés csupán az, képe­sek-e régi fekete fényük­ben újra fel­emel­kedni.

Sopron egyik legismertebb under­ground zene­kara, a Wall of Sleep négy év hall­gatás után vissza­tért, hogy sajá­tosan magyar ízű doom/stoner zené­jével örven­dez­tesse meg rajon­góit, és foly­tassák azt a sort, amelyet 2001-ben meg­kezdtek.

A görög underground keve­seknek jelent bármit is, de a Septic­flesh neve még a main­stream metal életbe is utat tört magá­nak. 2008-as újjá­alaku­lásuk óta sike­reseb­bek, mint előtte bár­mikor, amit nem­csak a hatá­sos image, hanem az iga­zán tartal­mas, atmosz­férikus death metal albu­maik is meg­ala­poz­nak, immár kilen­cedszer jelent­kezve.

Az Arch Enemy igazi metal nagy­hata­lom Euró­pában a mai napig. Némi­leg felfris­sült felál­lással igyek­szik most új kor­szakot nyitni Michael Amott és gár­dája, amihez min­den fel­tétel adott: a kérdés csak az, tud-e a zene­kar élni velük.

A norvég Mayhem, minden idők egyik leg­kultiku­sabb black metal ban­dája, hét hosszú év kiha­gyása után újra nagy­lemez­zel jelent­kezik. Az Esoteric Warfare címre „keresz­telt” album a Mayhem új kor­szakát nyit­hatja meg, hiszen ez az első olyan anya­guk, amelyen már a köz­ponti agy, Blas­phemer nélkül dol­goztak. Az ered­mény min­den­kép­pen hipno­tikusnak mond­ható.

A 2014-es év talán legjob­ban várt lemeze, a defini­tívnek is fel­fog­ható The Satanist, amelyet a len­gyel könnyű­zenei élet leg­vita­tottabb alakja, Adam „Nergal” Darski mintegy ham­vaiból feltá­madva ereszt sza­badon. A Behe­moth korunk egyik legfon­tosabb, mindig fejlő­dőké­pes metal ban­dája, amely újabb hát­borzon­gató uta­zásra ra­gadja el a hall­gatót.

A mai magyar black metal élet ugyan­azon folya­mato­kon megy át, mint a külföldi: az öreg zene­karok vagy fel­támad­nak, vagy vég­leg elbuk­nak, a fiata­lok között pedig az unal­mas és ere­deti csa­patok állan­dó ver­senye zajlik az élet­ben mara­dásért. A miskolci Svoid de­bütá­lása e küz­delem sűrű­jébe csöp­pent bele, egye­lőre K.O. nélkül.

A heavy metal születésétől kezdve állandó változá­sokon megy keresz­tül. Már az első évtized végén meg kíván­ták refor­málni, de az állandó alakít­gatás hevé­ben mindig talá­lunk az ősi meto­dikához hű szerző­ket is, mint a régi-új brit nagy­ágyú Hell ese­tében is. Régies dalla­mok, új hang­zásban: a retro­láz hódít, na de mi van akkor, amikor egy öreg banda tér vissza?

A metalzene világát mindig is a kettős­ségek jelle­mezték, amelynek egyik legéke­sebb példája az énekes­nővel dolgozó zene­karok kez­detben csak a gótikus metal­ban, majd mára az összes extrém metal környe­zetben való felbuk­kanása. E hullám értékes fiatal képvi­selője a buda­pesti Sorronia első nagy­lemeze, a Words of Silence.

A true norwegian black metal szerel­mesei szá­mára a 2013-as év ren­geteg izgal­mas meg­lepe­tést ígért és nyújtott is. Az év elején a poros­ságá­ról ismert Darkthrone, szeptem­berben pedig az inno­vatív Satyricon adott ki új albumot, mind­kettő szo­katlan hosszú­ságú szünetet hagyva az előző meg­jelenés és az aktuális között.

A folk metalt művelni nem könnyű dolog, de nálunk is lassan felüti a fejét a külföl­dön egyre nép­sze­rűbbé váló ten­dencia: a nem tradi­cionális metal műfajok (pl. heavy metal, black metal) és a nép­zene talál­kozá­sából létre­jövő, leg­inkább a folkcore-nak nevez­hető jelen­ség; erre épít a Niburta is.

A Közel-Kelet korunk embere szá­mára egyet jelent a szét­húzás­sal, a hábo­rúval, a vallási fana­tiz­mussal és a szent helyek­kel. A meg­oldha­tatlan­nak tűnő poli­tikai-tár­sa­dalmi problé­mák és ellen­tétek e retten­tő sűrű masszá­jából próbál kitörni egy metal­zene­kar, az Orphaned Land, amely Petah-Tikva kibbu­cából indult, és immár húsz­éves karri­erje alatt a béke üze­netét hirdeti a szem­ben álló felek­nek, hidat képezve nemcsak közöt­tük, de Európa és hazá­juk könnyű­zenéje között is.

A női énekkel dolgozó gótikus metal vilá­gát szo­kás úgy defi­niálni, mint a fém­zenék egyik leg­könnyeb­ben befo­gad­ható fajtá­ját; a tor­zítat­lan ének­hang lágy­sága azon­ban közel sem egyenlő a se­kélyes­séggel. A pár éve alakult nagy­kani­zsai Tales of Evening debü­táló nagy­leme­zén remekül érzé­kelteti a könnyű­zenei gótika árnyas­ságá­ban rejlő mély­séget.

Ha bárki úgy gondolná, hogy a múlt egy már lezárt dolog, akkor nagyon téved: a black metal biz­tosít minket róla, hogy velünk él, és formál minket. Mind a stílus, mind jeles magyar képvi­selője, a buda­pesti Bornholm él és virul. Fegyver­csörgés­től és harci indu­lóktól sem mentes új korong­juk, az Inexorable Defiance ellen­áll az idő vas­fogának.

A folk metallal csak a baj van. Baj van azok szá­mára, akik nem hajlan­dóak felis­merni e viszony­lag fiatal zenei műfaj kvali­tásait és új típusú érték­teremtő szere­pét. Sokan vannak, akik a népzene megerő­szako­lásának tartják, és leggyak­rabban össze nem illőnek vagy a népiség valami­féle félre­értett felfo­gásának érté­kelik. A másik tábor, amely nem képes vele mit kez­deni, a metálos közös­ségen belüliek azon csoportja, akik csak egy mulatós, mainstream kocsma­zenét látnak benne. Nyilván nem vitatom el senki jogát a téma megíté­lését illetően, de talán ennél árnyal­tabb a kép, és nem csak a baj van ezzel az áram­lattal.

Amint kiderült, hogy az USA fénye­sebb napokat is megélt, egy­koron talán első­számú alter­natív rock­bandája, az Evanescence új albumra készült, a hír azon­nal meg­osztotta a könnyű­zene ez irányára fogé­konyakat. Tavaly ősszel jelent meg az album, a vita pedig azóta is zajlik, hogy mit is lehet kezdeni vele.

Puha, vadság­mentes dobmunka, túl domi­náns akusztikus­gitár-hangzás, gyakorta elbúj­tatott basszus, és persze a legszembe­tűnőbb: semmi vad ének, semmi üvöl­tözés, elő­kerül cserébe a repedt­fazék-kornyikálás, ami a felismer­hetetlen­ségig torzítja a torzítat­lanságra törekvő anyagot. Új rajon­gókat kétség­telenül nem fog szerezni a zene­kar ezzel a kiad­vánnyal – de talán nem is ez volt a cél. Felme­rülhet a kérdés, hogy mi végre készült egyál­talán ez az egész.

Könnyű bele­ragadni a túlzá­sokkal teli urbá­nus betyár­roman­tikába, és meg­állni azon a szinten, hogy beteg a világ, éljük túl az életet. Veszé­lyes játék ez, az egyik legjobb méreg, amit ismerek.

Nyilvánvaló, hogy egy, főleg az első album alapján nem érde­mes meg­ítélni egy bandát, de a lemezen hallottak minden­képpen azt mondatják velem, hogy bár egy nagyon össze­szedett és kigon­dolt koncep­ciójú csapatról és kiad­ványról van szó, ez mégsem elég másra, mint a pop­kultúra díjainak besöpré­sére.

Az Elveszett paradicsom a brit iroda­lom egyik remek­műve, megkockáz­tatom, talán kelet­kezési korsza­kának legfon­tosabb alko­tása, amely­nek hatása nem csak érző­dik a mai napig, de kutatók sere­gét foglal­koztatja narra­tívája és értel­mezése. E hatás­történet része­ként John Milton munká­jának címe új értel­met nyert 1988-ban, mikor Halifax váro­sában néhány fiatal meg­alapí­totta a Paradise Lost zene­kart.

Divatos és egyben meg­lehető­sen elkop­tatott meg­oldás 2007 óta azzal kez­deni egy Nightwish-kritikát, hogy a szerző összegzi a zene­kar törté­netét és sike­reit a Tarja Turunen kilépé­sét meg­előző idők­ből, majd azzal le­zárni, hogy jó az új album, de az előző pacsir­tával jobban szóltak. Előbbi­től szeret­nék eltekin­teni, a máso­dikat pedig meg­cáfolni.

A közel húsz éve munkál­kodó zene­kar már nemcsak itthon, ha­nem Nyugat-Euró­pában is mér­hető sike­reket ért el, amelynek hátte­rében két ténye­ző áll: egy­részt az urak letagad­hatat­lan zenei kvali­tásai, vala­mint a réz­fúvós hang­szerek alkal­mazása.

A U2 koráb­ban is meg­kerül­hetet­len banda volt, de ezzel a lemez­zel vég­érvé­nyesen és örökre a világ máso­dik leg­jobb zene­kara lett. Az ama­tőr báj már a múlt, itt került iga­zán he­lyére min­den egyes hang, min­den egyes csend.

Muzsikájuk sajá­tosan értel­mezi újra a viking metal fogal­mát: nem black, death, heavy/power vagy thrash metalra építik rá a nép­zenei ele­meket (és hang­szereket), vala­mint a témát körül­járó dalszöve­geket, hanem egy szo­kásos prog­resszív metal csapat felállá­sával játszanak népi dalla­mokat, mindezt sok csorda­vokállal, renge­teg mitikus témával, kiemel­kedő minős­éggel és megszóla­lással.