A sorozat premierje idején gyorsan körbeszaladt az interneten egy bejegyzés, amelynek írója „örömködött”, hogy micsoda szerencse, hogy ilyen szörnyűségek csak filmen történnek meg. Jogos a kérdés tehát: mit adott nekünk Csernobil?

Azok számára, akik a Trónok harca befejezése után üresnek érzik a mozgóképes világot, jó választásnak tűnhet De Palma filmje, melyben Jamie Lannister és a Vörös papnő vállvetve próbálnak felfejteni és túlélni egy összeesküvésekkel, politikai játszmákkal és sötét titkokkal terhelt thrillert.

A Szász–Köbli páros új filmjében egy szélhámos története bontakozik ki előttünk a II. világháború utáni zavaros időkben, ahol hősünk egy váratlan fordulatot követően egy kamaradráma, egy bűntörténet és egy szerelmi háromszög kellős közepébe zuhan.

Ciro Guerra A kígyó ölelése után ismét egy olyan történettel állt elő, amelyben a tradicionális és a fejlett nyugati világ összeütközéséből adódó konfliktusokat, illetve az ezekből fakadó tanulságokat tárja elénk. Ezek azonban a legkevésbé sem kizárólag a film által bemutatott népcsoportról szólnak – sajnos könnyen magunkra ismerhetünk.

A Philip Reeve regényfolyamának első kötete alapján készült steampunk fantasy biztos, hogy nem lesz az év filmje, mégis van benne annyi szusz, amivel szép kis rajongótábort építhet maga köré – főleg, ha az induláskor látott profit-alulteljesítés nem vágja el a folytatás(ok) lehetőségét.

A Stanisław Lem regényén alapuló sci-fi valójában csak ürügy Pálfi Györgynek, hogy egy road movie-ba ágyazott eredettörténetet mutasson be, amely során egy magyar fiatalember egy amerikai összeesküvés elmélet középpontjában találja meg a nyolcvanas években disszidált apját és a földönkívüli értelmet.

Az első Oscar-díjra jelölt libanoni filmet nézve hamar rá kell jönnünk, hogy a történet kulcsa legkevésbé a libanoni történelemben vagy az egymással összeütközésbe kerülő emberek nemzeti identitásában, vallási hovatartozásában keresendő: a mozgatórugó a manipuláció és a bűnbakképzés. Nagyon is aktuális témák, és nagyon nem csak a Közel-Keleten.

Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmje „egzotikus” környezetben játszódó nyomozástörténet, amely úgy idézi és folytatja a szó legjobb értelmében vett európai szerzői filmes hagyományokat, hogy közben végig megőrzi saját egyéniségét.

Naomi Kawase filmje minden kétkedő számára bebizonyítja: lehet olyan japán filmet készíteni, ami igazán japán, mégsem érezzük annyira távolinak, és ami nem nélkülözi a romantikát, mégsem kell menekülnie tőle minden férfinak.

Warwick Thornton műfaji határokon bóklászó western-thrillerjét nézve a cselekmény haladása nem vonja el a figyelmet arról, mi is a film tétje. Sőt, az ausztrál rendező kiemelt képekkel irányítja a tekintetünket oda, ahová nem szívesen nézünk. Nem a látvány borzaszt, hanem az, amit a látvány rólunk – az önző, hatalmi szerepekben tetszelgő nyugati emberről – elmond.

Guillermo del Toro Oscar-díjra jelölt filmje látszólag a hatvanas évek Amerikájába repíti vissza a nézőt – a moziban ülve mégis csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy amit látunk, éppen honnan ismerős,miért nem próbál meg eredeti lenni. Fantasztikus mese helyett píszí biztonsági verziót kapunk amerikai módra.

Martin Koolhoven westernkörnyezetbe helyezett thrillerje több szinten izgalmas: az újszerű történetre vágyók és a rejtett tartalmakat felfejteni kívánók is elégedettek lehetnek. A Megtorlás fordulataiban kifinomultabb, mint Tarantino filmjei, amelyekhez sokan hasonlítják, ráadásul nem az erőszak az egyetlen eszköze, hogy meglepetést okozzon.