Sajnálatos, hogy Andrea Arnold­nak nem sike­rült a film egé­szén végig­vinni azt a kez­deti puri­tán erőt, amely meg­védi az elcsé­pelt­ség­től az olyan ele­men­táris és egy­szerű érzel­meket, mint amilye­nekről az Üvöltő szelekben olvas­hatunk. Más­felől az is kiderül, hogy hiába vizu­ális műfaj a film, a gyö­nyörű fény­képe­zés nem elég ahhoz, hogy jó alko­tás szü­lessen.

A kiemelkedő intellek­tusú, könnyed elegan­ciájú és pazar humorú Sherlock ebben a részben (is) inkább tűnik egy Superman–MacGyver ötvö­zetnek, aki azért mindig előre végig­gondolja mozdu­latait, mielőtt meg­küzdene egy gonosz­tevővel. Ezt tekint­hetjük az ere­deti figura átmen­tésé­nek a mai néző számá­ra, ám az ered­mény félre­csúszik.