A tanárok élete csupa játék és mese: egy nap csak öt-hat órát dol­goz­nak, az egész nya­ruk sza­bad. Ez per­sze nem igaz, és a Magyar­taná­rok Egye­süle­te ahol tud, segít: online elér­hető háttér­anya­gokat, segéd­leteket állít össze kor­társ magyar művek­hez, illetve már szín­házi elő­adá­sok­hoz is. Hudáky Rita közép­iskolai tanár­ral, az egye­sület választ­mányi tag­jával beszél­gettünk a kezde­ménye­zésről.

Góbi Rita Ne hisztizz! című koreo­grá­fiáját múlt héten mu­tatta be a MU Színház. Sok jót lehet­ne írni az elő­adás­ról, de talán mégis az a leg­jobb ajánló, ha elmond­juk: a bemu­tató utáni beszél­geté­sen olyan heves vita alakult ki a látot­tak értel­mezé­séről, amire régen nem volt példa. A koreográ­fus-tán­cost erről és új, báb­szín­házas bemuta­tójáról is kér­deztük.

Most harmadjára rendezik meg a Tantermi Színházi Szemlét a Füge Pro­dukció szerve­zésé­ben. Idén a leg­erősebb a mezőny: a nagy nevek mellett – Kréta­kör, Káva, Szputnyik – sok új, ígé­retes csapat jelent­kezett. Ahogy az lenni szokott, a zsűri nehéz hely­zetben van. De hogy ponto­san miért, azt Cziboly Ádám­mal, a Szemle egyik zsűri­tagjá­val veséztük ki.

Polgár Csaba megkapta a maga orosz­lánját: az Örkény­ben ő ját­szotta Peer Gynt szere­pét, és most a Hamlet cím­szerep­lője is. Már csak az a prob­léma, hogy színész­ként egye­lőre többen kíván­csiak rá, mint ren­dező­ként. Persze ezzel csak vicce­lődik, hiszen ez legyen a leg­nagyobb gond. Hogy miről beszél­get­tünk? Pél­dául arról, hogy bizto­san nem csi­nálna szín­házat tizen­hat éves nyúl­tenyész­tőknek.

Székelyhidi Zsolt Űrbe! című kötete igazi celeb a magyar szép­iro­dalom vilá­gában. Blog­ként kezdte, könyv­ként foly­tatta, majd megélt egy inter­netes kiadást is, de perfor­mansz is készült belőle, miköz­ben már tervezik a hang­játék ver­zióját. A korrekt­ség ked­véért persze meg kell jegyez­nem: nem minden celeb válik érdem­telenül híressé.

Tasnádi Bence két éve végzett a Színmű­vészeti Egyetem színész szakán, majd egyből a Kato­nához szerző­dött, tavaly pedig meg­kapta a leg­ígére­tesebb pálya­kezdő­nek járó Színi­kritiku­sok Díját. Most épp a Fény­evők bemu­tató­ján van túl; vele beszél­gettünk, nagyjából minden­ről.

Gyerekelőadások előtt mindig olyan a han­gulat, mintha egy olasz piacra keve­redne az ember: hatal­mas a zsivaj, a lökdö­sődés, min­denki eszik, vagy a mel­lette állót kínál­gatja. Ez az antré igen­csak jót tett a Kolibri Színház Doktor Proktor és a Hold­kamé­leonok című elő­adá­sának is, amit Nesbø köny­véből Novák János vitt szín­padra. Ötle­tesen, csak kicsit hossza­san.

Pintér Bélának lenni olyan lehet, mint folyton vesze­kedő, elvált szülők gyere­kének: ha az egyik azt akarja, hogy zon­gorázz, a másik biztos spor­tolni küldene. Hasonló ambi­valen­ciával viszo­nyult a világ Pintér eddigi élet­művé­hez: néhány kritikus gyakor­latilag könyö­rög neki, hogy hagy­jon fel a dráma­írással, mi­köz­ben Szép Ernő-díjat kap, és Drámák címmel kötete jelenik meg.

Szép lassan már elfogad­juk kis ha­zánk­ban is: a színház nem az iro­dalom szol­gáló­leánya, a ren­dező pedig nem a szerző tol­mácsa. Vid­nyánszky Attilára, mondjuk, sosem volt jel­lemző ez az atti­tűd. A zsám­béki elő­bemu­tató kap­csán mégis az elő­adás szöve­gétől kell elin­dulni, mert Zelei Miklós da­rabja egy­szerre tűnik kijátsz­ható Jolly Joker­nek és kerék­kötő­nek az egye­lőre etű­dökre eső produk­cióban.