Klasszikus apa–fiú elsza­kadás­törté­net, amely­ben épp azt érezni, amit a Renoir fiúk is érez­hettek: az apa sze­mélye minden­hol erő­sebb. Bár Gilles Bourdos filmje két Renoirra próbál össz­ponto­sítani, az öreg festő gőgje még e feldol­gozás­ban is ural­kodó. Egy élet­mű kései virág­zása, míg a másik épp­hogy csak elkez­dődik a mozi, a mozgó­kép iránti rajon­gással.

A brit gengszter­filmekre még mindig érde­mes oda­figyel­ni. Ezút­tal Craig Viveiros, egy rela­tíve kezdő pró­bálta ki magát a műfaj­ban. A Piszkos melókat – bár a magyar címe mindent meg­tesz, hogy el­ijessze a néző­ket – érde­mes meg­nézni, ugyan­akkor az alko­tás sikerül­hetett volna sok­kal jobban is, ha rende­zője nem rohan.

Lovaglás. Western. Táj. Sínek. Indián. És Még… Vonat. Nő. Ennio Morri­cone stílusú zene. És Johnny Depp meg egy lovas, aki nem is magá­nyos. Persze azért mind­ezek elle­nére elmen­tünk, meg­néztük, hátha…

A Tűzgyűrű című filmben óriási, pusztí­tásra terem­tett robotok küzde­nek Godzilla nagy­ságú szörnye­tegek ellen. Ennél több nem igazán történik, ez viszont nagyon – látványos adre­nalin­bomba, amit minél nagyobb vásznon tekin­tünk meg, annál jobb. Megfe­lelő elvá­rások mellett töké­letes szóra­kozás.

Paolo Virzit (Piero világa, Az első csókom nyara, Előt­ted az élet), a Toszkán szépség íróját és rende­zőjét 2010-ben Európai Film­díjra jelölték a leg­jobb ren­dező kate­góriá­ban, majd 2011-ben filmje Oscar-díjért indul­hatott. Július­tól végre nálunk is lát­ható a nagy­remé­nyű alkotás, ami harminc év család­törté­netét öleli fel, és nincs híján a szép zenék­nek, tájak­nak, szerep­lőknek és érzel­meknek sem.

Bár a Lopom a sztárom egy mond­hatni rend­kívüli eset bemuta­tása, remek tükör lehet a sztár­ság vágy­képét haj­szoló inter­net- és média­függő fiata­lok számára, továb­bá tanul­ságos be­tekin­tést enged azok­nak, akiknek eddig telje­sen idegen volt ez a miliő.

Brad Pitt Z világháborúja már jó előre elül­dözte magától a közön­séget: a produk­ciós nehéz­ségek és a könyv­től radiká­lisan eltérő cselek­mény miatt min­denki a nyár leg­nagyobb buká­sát várta (kreatív és finan­ciális érte­lemben egy­aránt). Pedig aki el tud tekin­teni az adap­táció erede­tihez való hűtlen­ségétől (vagy csak nem olvasta a könyvet), megle­pően izgal­mas és szóra­koz­tató zombi­thrillert láthat.

Az acélember elképesz­tően agresszív propa­gandá­jának szele átcsa­pott az óce­ánon, és hozzánk is elért: az utolsó napok­ban egymást érték a bemu­tatók, plaká­tok és az „így készült” videók, melyek a nyár leglát­ványo­sabb mozi­filmjét ígérték. Csak azt felej­tették el közölni, hogy Zack Snyder rende­zőt to­vábbra sem izgatják kifeje­zetten a lélek rej­telmei.

Csiribí-csiribá, és máris eltűnt a nyuszi a kalapból – vagy a pénzünk a bank­szám­lánkról. A Szem­fény­vesztők című film egy bűvész­csoport előadás­soro­zatát követi nyomon, akik modern kori Robin Hood módjára bankoktól és biztosí­tóktól lopnak, és a tönkre­men­teknek adnak. Varázs­lat és szem­fény­vesztés, szinte töké­letesen kivite­lezve. Szinte…

Trainspotting, A part, 28 nappal később, Gettó­milliomos, 127 óra… Az angol fene­gyerek, Danny Boyle leg­újabb filmje, a Transz nemrég érke­zett a magyar mozikba. Erő­szakos, ravasz, igé­nyes: ez csupán néhány jelző Szövé­nyi-Lux Balázs kritiká­jából, aki vállal­kozott rá, hogy eligazít minket ebben a friss „rém­álomban”.