A Luxor

Már a cím is pontatlan. Mert két Luxor volt hajdan. Az egyik ősrégi. Ma is létezik 150 000 lakossal. Ami teljesen érdektelen. A lényeg, hogy a Nílus-parton található, összenőve Thébával, alig három kilométernyire Karnaktól. A körletben van a Szfinxek útja és Ámon isten háreme, ahogyan hajdan nevezték. De ott van a királyok völgye is. A Szfinxek útja köti össze a két ősi templomot, a karnakit és a luxorit. Az úti kalauzok szerint az ott élő egyiptomiak megannyi fáraópofák, akik a fáraók leszármazottjainak is vallják magukat. Naná.

Van, vagyis volt azonban egy másik és nekem fontosabb Luxor is. A Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkán. Manapság a két sarkon egy-egy műkereskedéssel. Az utca korántsem ősrégi. 1910 óta létezik voltaképpen. Névadója író, de inkább publicista. 1908-ban halt meg, és halála után két évvel már utcát neveznek el róla Budapesten! Nem semmi. 1943-ban a hirtelen eszmélő szélsőjobb gyorsan megváltoztatta a nevet Juhász Andorra (szegény disznó, mit csinálhatott?), majd 1945 után Néphadseregre, 1990-ben a rendszerváltozás részeként visszakapta ősi nevét. És nemrég még szobrot is az elejére, Columbót, csak úgy a flaszterra, a járókelők közé. Azt hívén a városvezetők, hogy az amerikai színész, Peter, Falk Miksa rokona, netán leszármazottja az ősrégi pesti firkásznak. Szép lenne, ha igaz is volna.

A mai képgaléria a régi Luxor kávéház helyiségeiben található, a körútra és a műkereskedelmi utcára nyíló ablakokkal. Ezért azt kell hogy mondjam, ez az utódlás nem szégyeníti meg a helyiség múltját, hiszen korábban is a művészet szentélye volt, festők, filmesek, modellek, jobbára aktmodellek és művelt örömlányok törzshelye. A mi semmivé porlott „ámoni háremünk”.

Nem is tudom, hogy a kávéház milyen is volt voltaképpen akkor, amikor még oda járhattunk, vagyis még létezett. Ám valóban volt valamiféle, ha nem is hárem, de majdnem krúdys örömház jellege. Örökké félhomály. Még az ablakokban álló és hozzájuk tartozó rozoga vörös plüssfotelekkel és egyéb ülő-, majdnem fekvőalkalmatosságokkal. Ergó: a Luxor említésre méltó ablakai, mint említettem, a Falk Miksa utcára néztek. Ettől az utca jelentősége. Ott ültek a kávéház törzstagjai. Ahogyan a New Yorkban jobbára a Nyugat írói, majd később Kellér Dezsőék társasága.

Meg nem állhatom, hogy el ne áruljam: a Falk Miksa utcára néző ablakokkal szemben volt a Bizományi nagy üzlete, amely attól vált nevezetessé, legalábbis nekem, hogy a hetvenes évek valamelyikén a körútra néző kirakatában az én festményem volt látható. Nagyméretű, százszor hetvenes színes krétarajz, festményszerűen megoldva. Erdei részlet. Még ’57 előtt csináltam, „Papi” halála és utolsó kiállítása előtt. Bevallom, Vass Elemért, a „Papit” utánoztam – szerintem gyöngén. A szekrényem mögé volt bedobva ez a kép, de a zseniálisan szélhámos és minden művészetben tehetséges vejem eladta a Bizományinak mint aláíratlan Vass Elemért. Ezen üzlet lebonyolításakor a festőművész már régen nem élt. Cédula volt a kép alatt: „Erdei csendélet. Szignó nélkül. Valószínűleg Vass Elemér műve.” Még mielőtt közbeléphettem volna, el is adták a festmény-rajzot.

A Luxorban tanyáztak neves személyiségek. Mindenekelőtt említendő Bokros Birman Dezső. Azt hírelték róla, hogy önakaratából az Ó-Lipótvárosból soha életében nem lépett át más kerületekbe, kivált nem a körúton túlra. Azt is csak egyszer cselekedte meg, de akkor sem jószántából. A német megszálláskor egy védett házba kényszerült távozni a nácik rosszvoltából. Aztán itt tanyázott Magyar Jóska, a méltatlanul elfeledett író, filmrendező, nagyszerű szatirikus hajlamokkal megáldott tehetség.

Na, de ne kapkodjunk. Bokros Birman egyedül megérdemel egy könyvet, csak rá emlékezőt, mert ő volt a magyar szobrászat Don Quijotéja. Keserű, groteszk szellem és látásmód. Mindent tudott, amit a szobrászatról tudni lehet, művészetének gyökerei a távol-keletre és Afrikába nyúlnak vissza. Voltaképpen egy életen keresztül Don Quijotét mintázta, a megpróbáltatásai rendkívül érzékennyé tették a világ groteszk mibenlétére. Törzshelye a Luxorban nem az ablak mellett volt, hanem a külvilágtól „védett” belső oldalon, közel a kis konyhácskának csúfolt beugró mellett. Jól elszigetelve a lármás körúti forgalomtól és az ablakokba bemászó kíváncsiskodó utcai pofázmányoktól.

A törzsvendégek annyira tisztelték az aggastyánnak látszó művészt, hogy törzshelye üresen állt, ha nem volt ott. S ha egy-egy ostoba alkalmi vendég-futonc oda tévedt az ő helyére, vagy a kivénhedt Laló, a pincér küldte el, vagy a hol ruhatáros, hol kávéfőző öreglány, akinek a neve, „Óh, irgalom atyja, ne hagyj el”, kiment a fejemből.

De még vissza Dezső mesterhez. Ahogyan ott ült a Luxorban kihűlt kávéja előtt, szótlan és szomorú arccal, ki gondolta volna, hogy minő kalandos élet áll mögötte?

Pályafutása „jól” kezdődött. Kirúgták a gimnáziumból. Majd váratlan fordulattal az Iparművészeti Iskolában mégis továbbtanult, de három év múltán azt is otthagyta, és szobrászműhelyt nyitott. Amibe bele is bukott. Ezután külföldre futott kudarca elől, Berlintől Párizsig kódorkodott. Ott aztán Van Gogh-rajzokat hamisított, oly mesterien, hogy nem kapták rajta. Ennek ellenére éhezett, majd Trianon után Pozsonyban élt, de nem tudta megszokni a „Bratislava” megnevezést. Undorodott attól, hogy az ősi magyar koronázó várossal „bratyiznak” tótul. Vilt Tibor és Schaár Erzsébet mesterének tekintette.

Ha már a fantasztikus Schaár Erzsébet – egyik rajongója, egy festőművésznő mindig műtermében rostokolt, mielőtt kivándorolt volna Svájcba. A disszidálást finoman így becézem. Eljött hozzám, és egy kis dobozban átnyújtott egy szobrocskát. „Kérem, Szalay úr kedves! Egyedül önben bízom meg, őrizze meg nekem ezt a kis remekművet. Imádom a szobrait. Schaár Erzsébettől loptam. Vissza akartam vinni elutazásom előtt. Most tőle jövök éppen, elbúcsúztam tőle, de képtelen voltam előállni tettemmel, mert megsiratott, amikor bevallottam neki, hogy örökre távozom. Mivel nem akarom, hogy elkallódjon, itt hagyom magánál megőrzésre. Ha mégis hazajövök, visszakérem.”

Nem jött vissza szegény, a levelezésünk is megszakadt. Igaz ugyan, hogy a fiam a világhálón megtalálta a címét, de azt a választ kapta többször: külföl­dön tartózkodik. Nekem persze Svájc a külföld, nem tudom hát, hogy mit értsek azon, hogy külföldön tartózkodik. Nem tehetek egyebet, őrzöm a szobrocskát, mint valami letétbe helyezett kincset. Mivel nálam idősebb volt egy-két évvel, ha még él, megközelíti a száz évet. A szobrocska ma is megvan. Családi emlékem, a több mint kétszáz éves antik óra és egy Benczédy-kőszobor között áll biedermeier sublótomon.

Feledhetetlen kép, amint Bokros Birman ott ücsörög szomorúan a Luxorban a kis kerek asztalka előtt, „Istenem, magyar volt, szóljon, aki látta” (Sinka István-idézet, ha nem tudná valaki), összetöpörödött gnóm, hetvenvalahány évesen, szótlanul és idegenül, mintha nem is e világban élne. Visszagondolva rá, több mint hetven év távlatából, ez az emlékkép olyannyira álomszerű: talán igaz sem volt. És az öregurat, amint ott kuporog a Luxorban, talán csak kitaláltam magamnak, csak fantáziáltam…

A másik luxori alaplény a már említett Magyar Jóska filmrendező. Egy évvel volt idősebb nálam, és már negyed évszázada halott. Alig emlékeznek rá. Olyat, aki tudta, kicsoda, csak egyet ismerek, Pintér Istvánt, a mozibolond kémikus zsenit.

Különleges filmeket csinált Jóska. Szatirikus (!) dokumentumfilmeket. Aminek a bukéja éppen az, hogy úgy tudott a valósághoz ragaszkodó, szinte naturális műveket kifundálni, hogy karikaturisztikusan ábrázolva villantotta elénk a témát. A maga nemében egyedülálló művészet volt az övé, hiszen a dokumentarista hűséget összeolvasztotta a komikus túlzással, ami abszurd ellentmondás. Ám ennek ellenére huszon-valahány év alatt elpárolgott még az emléke is. Játékfilmet is készített, például az Illatos út a semmibe. A szatirikus vagy inkább humoros dokumentumfilmjei közül csak úgy említem A mi kis családunkat és A mi iskolánkat.

Többéves ismeretség és luxorbéli tanyázás után végre rászántam magam, és fölkerestem otthonában. Ez a fölkeresés az Illatos út a semmibe filmjéből a semmit idézte meg nekem. Egy nádason keresztülvágva jutottam el a házához, de hogy hol volt ez a nádas, és milyen volt a háza, mára elfeledtem.

Szobrász és filmes után következzék egy költő. Őt nem kerestem meg otthonában, mert nem is volt állandó lakhelye. Egy dunai hajókikötő-félében lakott télen-nyáron, fűtetlen helyiségben, de isteni csoda folytán nem fagyott meg. Többen is hívták, aludjon náluk, legalább a farkasordító hideg időkben, mert hajdan ilyen idő is járt errefelé. A mai ember ezt el sem hiszi. Ám minden jó szándékú hívást szerényen elhárított. Hosszú, vékony fickó volt, tényleg költő, sőt profi, mivel a verseiért kapott fillérekből tengődött. Második világháborús német katonai, homokszínű, vastag, durva anyagú, talán sivatagi viharkabátja alá vett föl több ruhát is. Alighanem az egész ruhatárát magán hordta télvíz idején. A Luxor életmentő menedéke lehetett. Néhány éve még emlékeztem a nevére, s aki még tudhatná, hogy hívták a kávéházban lébecolók közül, régen, tíz-húsz-harminc éve halott. Egyelőre még nem óhajtok egyikükkel sem szót váltani. Ez ügyben sem.

Majdnem törzsvendég, rendszeres látogatója volt a kávéháznak egy kicsi emberke, akiből egyfolytában dőlt a vicc, a poénkodás. Nem volt akárki az illető. Érettségi után Amerikába ment, itthon meg sem próbált továbbtanulni vagy elhelyezkedni. Onnét aztán írogatott magyar lapoknak, de fő munkaterülete Hollywood volt. Egyfelől gegmesterkedett, sőt filmet is írt. Hazatérve már, mint neves, nemzetközi hírű alkotó, a Pesti Napló meg a Színházi Élet és az Új Idők munkatársa lett. Aztán a Don-kanyarban talált új foglalkozást. Nyilván azért jött haza Hollywoodból, hogy 1943-ban eljuthasson a halál völgyébe – amint mondták – „állami költségen”. 1979-ben jelent meg utolsó előtti munkája, Az első kétszáz évem című önéletrajzi regénye. Az istennek sem jutott eszembe a neve. Végső elkeseredésemben fölhívtam a már említett Pintér István kémikust, aki köpte a nevét. – Királyhegyi Pál! Istenem, persze! A Pali!

Ülök éppen a Luxorban Szalai Sanyi nevű irodalomtörténész kollégámmal, aki Gárdonyi-könyvével vált ismertté. Mellesleg fontos szerepet játszott a könyvkiadásban, még kiadói igazgató is volt Illés Endre után. Mellettünk Szalai Teca, a kacskakezű festőmodell, egy mindig rosszkedvű, savanyú kis nőszemély, éppen akkor, amikor beállított Pali bácsi. Mi ülve magasabbak voltunk, mint ő állva. Odajött az asztalunkhoz, hogy bemutatkozzon. Mi meg, afféle jól neveltek, fölegyenesedtünk. Sanyi mutatkozott be először. Mondta a nevét: Szalai Sándor. Aztán a leányzó: Szalai Teréz. Az embereknek kicsi, de humoristának nagy Pali bácsi rám legyintett: Ne is folytassátok! Szalai Pál vagyok.

Zárójelben említem meg, hogy van nekem még egy hollywoodi barátom, Bertalan Tivadar. Ő is Magyarországon él már. S egy évvel fiatalabb nálam. És ami röhejes, a két hollywoodi mester nem ott, hanem itthon találkozott, a honi filmgyárban. Mert mire Tivadar kijutott, addigra Pali bácsi hazajött. Tivadar sokoldalú tehetség. Szépen ír is, rajzol és fest is azon fölül, hogy filmes, sőt, tanít piktorkodást.

A Luxor igen excentrikus híressége volt Pap Károly néni. Férje, Pap Ká­roly, a magyar irodalom különleges jelensége. Voltaképpen magyar nyelvű zsidó író volt. Méltatlanul feledték el, holott az őt értékelő kritikusai sem voltak akárkik. Németh László és Móricz Zsigmond többek között. E tény önmagában is megér egy misét.

Pap Károly néni szeretett közöttünk ücsörögni, mert a jobbára művelt luxori társaság tudta, kicsoda Őnagyságossága. Pap Károly néni úgy viselkedett, mint egy nyugalmazott grófnő. Tökéletesen tisztában volt férje művészi és kultúrtörténeti értékeivel, s kissé lenézte a félművelt jöttmenteket, akik csak egy tiszteletre méltó zsidó öregasszonyt láttak benne.

Egy kora délutáni napon a szokásosnál lendületesebb túlfűtöttséggel állított be a Luxorba. Leült a törzshelyére, és diadalittasan körülnézett. Szemlét tartott, vagyis számba vette a jelenlévőket.

(Ezt a szót, hogy „számba vette”, nem tudom ma sem röhögés nélkül kimondani, mert még a Rákosi-időkben a Képes Hetilapban megjelent egy egészoldalas, honvédséget ünneplő vers március 15-re, amin az egész ország hörögve kacagott. A verset egy akkor politikailag divatos költőnő jegyezte. A fényképen bozontos, sötétbarna hajú, kerek fejű és kihangsúlyozottan vastag ajakkal megáldott hölgy. A költőnő. Sajnos az ő nevét is elfeledtem.^*1 Fotója alatt a verse így kezdődött: „Nézem-nézem a vitézek seregét / Számba veszem a legények elejét.”)

Egyszóval, Pap Károly néni ellenőrizte: ott van-e a Luxorban, aki neki fontos volt, s megállapítván, hogy teljes a létszám, nagy gesztussal nekikezdett a mondandójának:

– A Kultuszból jövök. (Tudniillik a „kultusz”, vagyis a minisztérium ott volt a Luxor mögött a Szalay utcában. Az író megjegyzése: Megint egy Szalay.) A minisztériumból jövök – nyomatékosította kijelentését –, Aczél elvtárstól.

És körülnézett, vajon mit szólunk hozzá. Elnémultunk. Ez a tény megnyugtatta. Mi meg ájultan csüggtünk ajkán szótlanul, mint madár a fán. (Ez is egy versidézet.) Pap Károly néni és Aczél együtt! Horribilis ügyet sejtetett. Őrület.

–Károlykám ügyében mentem föl hozzá – folytatta –, s a kapuban máris igazoltattak. Nem tudom, úgy nézek-e ki, mint valamiféle hivatalokat robbantani akaró terrorista, de ezt a gyanúsítást még nyugodtan tudomásul vettem. A páternoszterbe azonban nem voltam hajlandó beugrálni, s időbe tellett, amíg a portás előkajtatott valakit, aki a liften fölvitt. Megnyugtatásomra, avagy a sajátjára: a miniszterhelyettesi előszobáig kalauzolt, és átadott a titkárnőnek. Átvételi elismervényt nem kért. Tetszett, hogy nem valami siserehad liheg a nagy hatalmú elvtárs (az „elvtárs” szót gunyorosan kihangsúlyozta) előszobájában, csak egyetlenegy rokonszenves fiatal nő lopta a napot. Nyilván az egyszemélyes titkárság főnöke. Megmondtam, ki vagyok, s kértem, jelentsen be. A hölgyemény föllapozott valami füzetet, hümmögve lapozgatta, és azt kérdezte:

– Az elvtársnő bejelentkezett? Időpontra jött? Nem találom a nevét.

Ez a kérdés szíven ütött. Én, Pap Károly, a legnagyobb magyar író felesége jelentkezzem be egy Apfel nevezetű lótifuti miniszterhelyettes-féleségnél? – gúnyosan énekelve a „helyettes” szót. – Valóban nem jelentkeztem be, de mondja meg a miniszterhelyettes elvtársnak, hogy Pap Károlyné van itt, és vele akar beszélni. Pap Károlyné! – ismételtem meg nyomatékosan a nevem a libának.

Erőszakoskodásomra kénytelen-kelletlen fölállt, bement egy nagy kétszárnyú ajtón, majd ki is perdült onnét.

– Aczél elvtárs nem ér rá – mondta, és bóklászni kezdett az íróasztalán, mintha ott sem volnék.

Én azonban begurultam, és talán a kelleténél hangosabban rászóltam:

– Menjen vissza, és azt mondja meg, kicsikém, a nagy hatalmú elvtárs-úrnak, hogy annak a mártír írónak az özvegye akar vele beszélni, akinek a színdarabjában az ötödik zsidót játszotta. De azonnal! Befelé! Föllépésemtől úgy megijedt, hogy rémülten bemenekült „Apfel”-hez.

Kisvártatva visszajött egy számomra ismeretlen férfiúval, aki távozott. És azt mondta a leányka: Aczél elvtárs fogadja. Óh, hogy oda ne rohanjak! Fogad! Ez a senki! Amint kimondta a varázsmondatot, Aczél megjelent az ajtóban. Barátságosan mosolyogva nyújtotta mind a két kezét, és udvariasan betessékelt.

Úgy látszik, az ötödik zsidó hatott rá, ha már a Pap Károly név nem is. Egyszóval, kedveskéim! Ez az Aczél tud úrimód viselkedni. Előadtam neki a kívánságomat: adják ki Pap Károly műveit sorozatban és díszkötésben. Egy 1945-ben Buchenwaldban eltűnt magyar író megérdemel annyit, ha már 1936-ban megtagadták tőle a Baumgartner-díjat.

Aczél György nekem csak akkor vált eleven létező személlyé, amikor Anna lánya elemibe került, és a tanító nénije az első feleségem lett. A kor szokásainak megfelelően a tanító néniknek kötelességük volt meglátogatni a kis tanítványaikat otthonaikban. Afféle családlátogatáson, amelyben ellenőrizniük kellett a gyermek otthoni viszonyait. Erről aztán hivatalos jelentést kellett írni, aminek a következtében a hatóságok eljártak azon szülők ellen, akik nem megfelelő otthont nyújtottak csemetéiknek. Szegény Ica, Isten nyugosztalja, nem mert üzenni neki, a miniszterhelyettest „fölszólítani”, hogy ekkor meg ekkor fölkeresi az otthonukat, „ellenőrizendő a gyermek életkörülményeit”. Viszont a helyzet egyre kínosabbá vált, mert kiderült, egyetlenegy gyermek otthonát nem ellenőrizte csak a nejem, Aczélét. Mégiscsak a minisztertanács tagja, Kádár barátja, akivel együtt ült Rákosi börtönében. Mit ellenőrizgessen rajta? Aczél azonban figyelmességére és tapintatosságára jellemző módon ő maga hidalta át ezt a kínos szituációt. Meghívta hitvesem és engem is, látogassuk meg Duna-parti lakásában, valahol a Szent István park mellett, tőlünk alig néhány száz lépésnyire.

Bérházban lakott. Ami eleve arra vallott, hogy nem élt vissza politikai helyzete előnyével. Valahol ott látogathattam meg, ahol Heltai Jenőt és Hatvany Lajost is, még egyetemista koromban. Sőt, később is többször, amikor a Karinthy-monográfiámat írtam. Még 1953 után is. Egyáltalán nem lehetett dehonesztáló oly magas állású emberre, de mégiscsak „gyütt-möntre”, mint amilyen Aczél volt, Heltai és Hatvany báró szomszédságában lakni.

Ha már Hatvany és Heltai: Heltait Jánosnak kellett szólítani. A keresztségben ezt a nevet kapta. Hatvanyhoz gyakrabban jártam, s egyszer Heltai kiszaszerolta, hogy Lacinál, vagyis Hatvanynál voltam, őnála meg nem, s ezért legközelebb szemrehányással fogadott. Tehát Hatvanyt sem a közismert Lajos utónevén kellett szólítani. Ha már gátlástalanul asszociálok, néhány szót a cukorbáróról.

Még egyetemista koromban megkerestem, hogy Karinthyról beszélgessek vele, akiről a disszertációmat írtam. Rákosi 1948-ban betiltatta Karinthy Frigyest. Könnyű ellenőrizni állításomat: 1948 után a következő Karinthy-mű csak 1954-ben jelenhetett meg. Tehát a Bókához írott „szakdolgozatomat” még a tiltott időben adtam le. Bóka stikában egyetértett velem, ezért elfogadta a beadott munkát, de önmagát fedezvén négyest adott rá, nyilván a „kiválasztott személy politikailag nemkívánatos” mivolta okán. Itt jegyzem meg, Gárdonyi Géza Egri csillagokja is a tiltott listára került még korábban, 1946-ban, s Bóka úgy mentette meg ezt a klasszikus értéket, hogy előszót írt az új kiadáshoz. Voltaképpen nem is a mű, hanem az előszó írójának „nemkívánatos”, persona non grata személye miatt tették fekete listára az Egri csillagokat. Karinthyhoz viszont reménytelen lett volna minden ügyeskedés, mert egyfelől hajdan közhírré tette, írásaiban dokumentálta, hogy antikommunista, anti­szov­jetista. Cikkekben, sőt nemzetközi hírű regényében, az Utazás a koponyám körül-ben is. Amit Rákosi tudott, mert elképesztően művelt fickó volt. 1954 után is cenzúrázzák és kiherélik Karinthy műveit. Horribile dictu még 1989 (!) után is megcsonkítottan jelentek meg könyvei új kiadásban. A Trianonról szóló hazafias írásai viszont csak az Akkord Kiadónál láttak napvilágot 2000 után, persze az én jó voltomból. Őrület.

Elhatároztam, hogy a Szélfútta emlékezetben gátlástalanul csapongok. Nem mondom, hogy az utolsó írásomban, mert babonás vagyok. Jókai Anna ugyanis anno dacumál fölhívott, és azt mondta:

– Károly! Befejeztem visszaemlékezésemet. Most tettem pontot a végére. Mégpedig úgy, hogy ez az utolsó művem. Kész. Befejeztem. Nem írok többet.

És mi történt? Nem írt. Három hónap múlva halott volt. Életében még meg sem jelent ez az utolsó könyve. Annyira sietett a nagy kaszás teljesíteni Anna ígéretét.

De most már tényleg elég a kalandozásokból. Vissza Aczélhoz. A megjelölt időpontban, egy délutánon megjelentünk náluk. Különösen emlékezetesek voltak Kovács Margit-kerámiái. Padlón álló gyermek nagyságú figurák, sőt egy rendkívül szép fajansz fehér cserépkályha-féleség is, kék mintákkal, Aczél rajongott Kovács Margitért. A lakás berendezése nem volt flancos, csak a nagyméretű padlószobrok, a „Kovács Margitok” uralták a lakteret.

De most már tényleg vissza kellene curikkolnom, hová is? Elfelejtettem. Hatvanyhoz. Ám még mindig nem tudok, mert eszembe jut, hogy Aczélék visszaadták a látogatásunkat.

Jó szeme volt, értett a művészethez. Azonnal kiszúrta Perlrott Csaba-képemet, A Notre Dame hátulról a huszár toronnyal címűt, és a régi családi emlékünket, amit (görög) őseim kaptak Kada Elek kecskeméti polgármestertől még a 19. században, és a Bálint Endréket.

Bálint Endre és Aczél kamaszkoruk óta ismerték egymást. Mégpedig a zsidó árvaházból. Tartós összeveszésük Bálint szerint e korból eredezett. Emeletes ágyakban aludtak egymás fölött, s Bandi egy reggel arra ébredt, hogy az ágya vége le volt rókázva. A tanári ellenőrzés során derült ki ez az injúria, és ezért Bálint Endrét vonták felelősségre. Holott a fölötte alvó Aczél volt a ludas, amit bölcsen elhallgatott. Ezért aztán Bandit büntették meg helyette. Amikor nálam ját Aczél, még haragban voltak, már csak azért is, mert Bálint Endre a fordulat éve után is a betiltott Európai Iskola vezéregyénisége maradt. Ám minden érdekelte az élet és halál ura miniszterhelyettest, s rögtön megkérdezte, mi van hajdan volt árvaházbéli társával. Elmondtam neki, hogy a Baross tér sarkán lakik társbérletben. Jakovicsékkal? Elképesztett, hogy Aczél rögtön megjegyezte:

– Bandinak még mindig szeretője Jaksi hitvese?

Akkor még elképedtem, hogy Aczél mi mindent tud nemcsak az írókról, a festőkről, hanem ahogy akkor mondták, még az operaházi „balettpatkányok nemi életét” is számon tartotta.

1962 után történhetett ez az eset, ami nem a kis Juliskával, hanem velem esett meg, hogy Aczél fura kéréssel állt elő! Az asztalra tett egy kéziratot, és azt mondta: „Őszinte véleményt kérek erről a drámáról. A feleségem írta, s teljesen független, külső szemre bízom a megítélését. Igaz ugyan, sok színházigazgatót, rendezőt, színészt ismerek, aki mind jó emberem, de éppen ezért nem bízom a véleményükben.”

(Zárójelben: évtizedek múlva Aczélról dokumentumfilmet mutatott be a televízió. Megszólaltatták mindazokat, akik valamiféle kapcsolatban voltak vele. Hajdani farnyalóit. És a dokumentumfilmben egymással vetekedtek Aczél simfelésében a hajdanvolt dörgölőző kedvencek. A „jó emberei”.)

Goromba lektornak számítottam a Szépirodalmiban s a Magvetőben is. Csak én tudom, hogy nemcsak goromba, hanem oktalan és ostobán szigorú is voltam, és az is maradtam. A kelleténél komolyabban vettem a föladatomat. Ami, mai ésszel megítélve, szamárság volt. Mindenesetre annyi rosszat mondtam őnagyságossága művéről, hogy nemcsak a kézirat, hanem én is elsülyeszt­tettem. Aczélné állandó heti kártyapartin vett részt Kolozsvári Grandpierre Emil feleségével, Magdival, Örkénynével és nem tudom, még kivel. Egy alkalommal azt kérdezte Emilió hitvesétől:

– A férjed mikor is kapott Kossuth-díjat?

– Sohanapján – válaszolt a kérdésre szinte oda sem figyelve Magdi.

– Neem? – csodálkozott Aczélné, és a következő díjosztáskor Kolozsvári Grandpierre Emil megkapta a Kossuth-díjat.

És azért tudom az 1962 utáni dátumot, mert abban az évben tartózkodtam hosszabb ideig Párizsban, és hazafelé jövet Svájcban vettem néhány játékot Krisztának. Egy gyönyörű repülőgépet és egy távirányítós, minden akadályon átbukdácsoló terepjáró autót. Ez utóbbi fölkeltette Aczél figyelmét, és kölcsönkérte egy bolgár miniszter barátja lányának, aki itt járt a Filmművészeti Főiskolára, és valami filmjéhez jól jött az akkor elképesztően újszerű játék. Utólag én meg attól képedek el, hogy nemcsak a balettpatkányokat tartotta számon, hanem azt is, hogy a bolgár miniszterlánynak mi jönne jól a vizsgafilmjéhez.

Hatvany Lajosról még csak annyit: Egy alkalommal meglátogatva őt írógépe előtt találtam. Máig is páratlan Petőfi-életrajzát írta. Amit most a 200. Petőfi-évfordulón meg sem említenek. Elképesztő módon szinte minden óráját, napját, hetét igyekezett kinyomozni a költőnek. Petőfi gyalog vagy szekéren beutazta az egész országot. Tudott róla naprakészen mindent. Hatvany. Azt is, hogy Makón nem járt. Holott olyan jó lenne azt mondanom 1844-ből származó parasztbarokk sarokpadomról, amely Joó János makói polgármesteré volt, hogy e padon ült Petőfi Sándor.

Miként nézett ki Hatvany Petőfi-kézirata? Olykor az írógépből hosszú, másfél méteres papír lógott ki, mint egy egyiptomi tekercs, mert időközben be-betoldott a szövegbe, amit úgy oldott meg, hogy egymáshoz ragasztotta a toldalékokat.

Még 1964 előtt is rendszeresen jártam Hatvanynál, pedig akkor már régen megjelent a Karinthy-monográfiám is. Újságolta, hogy Illés Endre meghívta színdarabja bemutatójára. Tudod, fiam, mondta nekem Laci bácsi, ez a Bandi elképesztően művelt, okos, sőt ravasz ember is. De hiába ír állva, egy erre való asztal előtt, mint a középkori szerzetesek, soha nem lesz jó író. Tudod-e, miért ír állva Illés Endre? Mert az ősi közhiedelem szerint ülve elkényelmesedik az ember, és fölöslegesen fecsegővé válik. Mondd meg neki, hogy beteg vagyok, haldoklom, meghaltam, de el nem megyek a darabja bemutatójára, mert dög unalmas írónak tartom. Amiben nem volt igaza.

De vissza végre a Luxorhoz. Anélkül, hogy névsorolvasást tartanék, említem meg Böhm Poldit, Sugár Gyulát, Arató Istvánt többek között. A Bernáth-tanítványok jobbára összetartottak, de például Csernus Tibor vagy Bér Rudolf nem járt a Luxorba. Aki gyakrabban járt, jobbára azért, hogy modellt keressen a képeihez. Arató Istvánt mégis megemlítem, Bér Rudi és Sugár Gyuszi barátját, aki a Bernáth-csoporthoz tartozott annak ellenére, hogy nem végzett a főiskolán. Talán ő volt a legműveltebb festő, akit valaha ismertem. Több nyelven tudott, a német írókat eredetiben olvasta. Valóságos lexikon volt az agya. Ha a Luxorban volt, senki sem jutott szóhoz mellette. Még Kardos György sem. Nem a könyvkiadó Kardos, hanem a G. megkülönböztető betűvel ellátott Kardos G. György. Ő is a Luxorra jellemző különleges sorsú és különleges figurák közé tartozott. 1944-ben Jugoszláviába vitték munkaszolgálatra, onnét azonban nem jött haza, hanem egyenesen Palesztinába vándorolt, ha oda kerülését kivándorlásnak lehet nevezni. 1951-ben telepedett vissza Magyarországra. Mondhatni a legnehezebb időkben, amelyek vetekedhettek ama évekkel, amelyeket Kardos G. a megszü­lető Izraelben megélt. Amikor én a Luxorban időztem, még nem íratott meg kiemelkedő műve, az Avraham Bogatir hét napja. Dramaturg volt, vagy lapszerkesztő, már nem tudom. Kedves és vonzó jelenség volt, aki az 1944 és 1951 közötti hazai ismeretek hiánya ellenére hamar visszailleszkedett az országba. Elképesztő nőbolond volt, ám hiába rajongott Széles Kláráért, a finom tollú kritikusnőért, ő kegyetlenül kikosarazta. Bánatában aztán a Luxorban keresett vigasztalást. Egyszerre két lányt vitt föl a lakására. Szerencséjére nem a törzstagok, csak ama lótifuti vendégek közül. Mindenki azt hitte, aki tudott erről, hogy kárpótolja magát az Izraelben elvesztegetett fiatal, szerelemre való évekért. Másnap aztán ő mesélte el a keserű történetet.

Nagy, széles ágy közepén feküdt ő, a férfiú. Mellette balról a csinos barna és jobbról a szépnek egyáltalán nem mondható kicsi, vaskos, alaktalan szőke. Gyuri szegény nem tudta, hogy parázsba tenyerelt, mert amint feküdtek egymás mellett szépen katonásan, egyszerre csak az egyik lány átnyúlt fölötte a másikhoz, majd hirtelen fordulattal átmászott Gyurin a szőke csúnyaság, és a barnával szeretkezett. Őt kegyetlenül kizárva a bacchanáliából. Sőt, az ágyról is lelökték. Másnap elmesélve a történetet a Luxorban, a rá jellemző okos humorral fogta föl a dolgot, azt a tanulságot vonva le, hogy nem kell föltétlenül Palesztináig menni, hogy az embert atrocitások érjék.

Máskülönben az Avraham Bogatir igazi fölfedezője és méltatója Veres Péter volt. Jellemző irodalmi életünkre, hogy Péter bácsi hatalmas életműve éppen úgy kiveszett az irodalmi köztudatból, mint az Avraham Bogatir hét napja.

Ha már Veres Péter. Néhányszor találkoztam csak vele, de ezek a találkozások olyan emlékezetesek számomra, mint egyedülálló művei. A Luxorhoz kötődik az egyik találkozásom, ezért ide idézem.

Jöttem ki a kávéházból, és ültem föl a hatosra. Velem együtt szállt föl Péter bácsi ugyancsak Pest belvárosa felé tartva, és puszta véletlenből egymással szemben ültünk le az ablak két oldalán.

Péter bácsi rám sem nézett, gondterhelten ült velem szemben. Megszólítottam. Ő mondta el önként, nem én kérdeztem, hogy honnét jön.

Kádár Jánostól, a pártközpontból. És ez a találkozás hangolta le annyira az öreget. Azt is kifejtette, hogy miért.

Tőle függ az ország és a magyarság sorsa – mondta elmélázva. És az aggaszt, hogy ez az ember, akitől függ végső soron a sorsunk, a jelenünk és a jövőnk, egyáltalán semmit sem ért abból, hogy mi is a magyar. Mit jelent a magyar kultúra és szellemiség. Hát, még ha jót is jelentene nekünk, ő nem értheti és tudhatja, mi is az a jó, ami hasznunkra lehetne!

Beszélgetésünkből kiragadom még azt a mondatot, hogy hová is utazik.

Egy különleges bútorkészítőhöz, aki orvosi rendelvényre csinál nekem egy gyógyfotelt, mert hosszabb ideig nem tudok már más ülőalkalmatosságokat elviselni.

Minden luxorbeli törzsvendég azonban elhalványul, eljelentéktelenedik egy festőmodell, Márton Éva mellett.

Kétségtelenül ő volt a magyar aktmodellek között a legkülönlegesebb, valóban festői jelenség. Kék szemű, fehér bőrű és fekete hajú, már eleve alkalmas volt a modellkedésre. Az alakja tökéletes, telt formái a szobrászoknak is kínálták magukat. Némi túlzással azt mondhatnám, a firenzei Medici-síremlék meglágyított, megnőiesített nőalakjára emlékeztető teste volt. Alakja tökéletességével maga is tisztában volt. Naná. Egy alkalommal a női mell ideális formájáról vitatkoztak a Luxorban.

Már nem tudom, kik, pedig ott voltam én is. Hiszen sok évtized távlatából emlékezem a részletekre. Főleg Éva keblére. Enciánkék pulóvert viselt, s a pu­lóver alatt semmi. Melltartó a legkevésbé. És, eldöntendő a vitát a női test tö­kélyéről s főleg a női mell milyenségéről, fölrántotta pulóverét nyakig, és közszemlére tette valóban gyönyörű melleit, ami még a „bibliai Zsuzsanna véneit” is ámulatba ejtette volna. Ennek az akciójának híre ment, s föllendítette a kávéház forgalmát. Föltűnt, hogy több férfi látogatója lett hirtelen az intézménynek.

Apropó! 1962-ben Párizsban találkoztam néhány volt barátommal, akik disszidensként tengették életüket. Az egyik azt mondta:

Tudod-e, hogy honnét ismerem föl a rue de l’Operán a velem szemben jövő nőt, hogy magyar-e vagy helybéli? – Nem tudom – válaszoltam. – Arról, hogy a magyarnak cincognak a mellei, mert nem visel melltartót.

Ahogyan mondják, Márton Éva produkciója „nem volt semmi” akkoriban, sőt vakmerő tett volt, mert Kádár eszménye a prüdéria volt. Olyannyira, hogy betiltatta a Füles egyik számát, mert a címlapján egy színes, kétrészes fürdőruhában pózoló szőke nő fotója volt látható. A hölgy a New York palotában dolgozott egy lapszerkesztőségben. Nehezen megközelíthető szépség, akit én „Szép Juhásznénak” neveztem. Joggal, mert valóban Juhászné volt a neve. Nos, ezt a kiadványt Kádár bezúzatta. A lap hét végén jelent meg, s Kádár vasárnap délelőtt olvasta el a sajtót. Akkor került a kezébe a hetilap, és azonnal riasztotta a rendőrséget, elkoboztatta a kiadványt, az újranyomáson már csak a szép nő szép feje volt a címlapon. E történet fényében értékelendő Márton Éva sztriptíze. Nyilvános helyen, a pártközpont szomszédságában eleven női mellek mutogatva! Inkvizícióért kiáltott ez az esemény akkortájt.

Most jut eszembe: Végiggondolva a korabeli magyar festészet aktképeit, egyet sem tudok fölidézni, amelyiknek ez a rendkívüli szép modell ihletője lett volna.

Márton Éva azonban nemcsak a melleiről volt nevezetes. Rendkívüli műveltségéről és előadókészségéről is.

Beszélgetéseink közben kiderült, hogy minden opera-előadást látott és hallott, a festőkről, szobrászokról naprakész véleménye volt, mégpedig találó és helytálló ítélete. Csak azt nem tudta senki, honnét szerezhette páratlan ismeretanyagát. Okos és találó véleménye nyilvánvalóan saját képességeiből (is) fakadt. Visszagondolva rá, ő a klasszikus példája a sors igazságtalanságának. Mennyi tehetségtelen barom rémuralja a szellemi életet világszerte büntetlenül, mérhetetlen károkat okozva az emberiségnek!

Elképesztő ismeretanyaga és műveltsége eredetét csak a „bennfentesek” tudhatták. Márton Éva ugyanis Devecseri Gábor szeretője volt. E tény akkor vált nyilvánossá, amikor egy operaházi vacsorán Devecseri jobbján ült a felesége, Huszár Klára, a dalszínház dramaturgja, balján pedig Márton Éva, aki a híresztelések szerint ott is elkápráztatta műveltségével a máskülönben finnyás művészeket. Azt hírelték, ő volt az est fénypontja izgalmas megjelenésével, kivált szellemességével és ismereteivel, amit nagyon jól tudott közhírré tenni, akárcsak mellei tökélyét. Márton Éva révén jelképesen Devecseri is ott ült közöttünk a Luxorban. A „szexbomba” ugyan sohasem ejtette ki a nevét, de rendre fölmondta azt a leckét, amit Gábortól tanulhatott. Ily módon a költő és a klasszika-filológus szelleme, széles műveltsége ott élt közöttünk, hála Márton Évának.

Ha már Devecseri: A Szépirodalmi Kiadóban kolléganőm volt Révay József ugyancsak klasszika-filológus és műfordító unokája. Annak a Révay Józsefnek, aki még a 19. században lefordította az Iliászt és az Odüsszeiát magyarra. És elképesztően pontosan, akárcsak Arany a Hamletet. Csakhogy Gáboré költőibb és modernebb volt, mint Révay Józsefé, aki előtt utólag is kalapot emelek.

Ha már Devecseri: Karinthy Ferenccel és Zelk Zoltánnal együtt ő is az örökké viccelők közé tartozott. Egy alkalommal utaztam le a Balatonra, persze vitorlázni, és már a peronon beleütköztem Gáborba. Egy villanat. Máris elkapott és ráncigált, rohant vissza velem az egyik vonatszerelvényhez, az Olaszországba induló gyorsvonathoz. Amikor az egyik kupé ablaka alá értünk, egy hölgy integetett Gábornak, akit kikísért a vonathoz. – Hadd mutatom be neked ifjú íróbarátomat! Szalay Károlyt! – ordított a magasba. Nekem meg azt mondta: Bemutatlak a világhírű balett-táncosnőnek! Íme, Szalay Karola!

Még egy Szalay.

Devecseri ezért az egyszerű poénért halálra törte magát. A poénkodást egy szűk irodalmi-írói kör igen magasra fejlesztette ama időkben. Akadt köztük néhány ötlet, amelyik legendává vált. Olyik gorombábbá sikerült a kelleténél, ezeket elhallgatom, annál is inkább, mert kedves embereimre vetne rossz fényt évtizedek távolából. E tevékenységben Déry, Karinthy Ferenc és Zelk járt az élen.

Karinthy és Zelk megtudta, hogy az undok József Attila-kutató Szabolcsi Miklós titkos szeretőt tart, akit azért nem vesz feleségül, mert a leányzó rossz káder. Máskülönben a hölgy briliáns könyvet írt a 18. század harmadik harmadának bútorművészetéről.

Egyik éjszaka együtt időzött Cini és Zelk. Gonoszodva tárgyalták meg a mindennapok irodalmi életét, nem éppen hízelgő véleményeiket ismertetve egymással. És túllicitálva a másik gondolkodását a kollégák megítélésében meglehetősen egy húron pendültek. Ezt az eseményt Cini mesélte el nekem a kandidátusi dolgozatom megvitatása után, a hatvanas évek elején. A történet elmondásának az volt az oka, hogy a hivatalos lektorok mind lelkesen nyilatkoztak Karinthy-disszertációmról, egyedül Szabolcsi mondott rosszakat, mintha Beke Albert bújt volna a bőrébe. Mindenki türelmesen hallgatott, de a vita vezetője, Kardos László elvesztette a türelmét, és eléggé durván rámordult Szabolcsira: – Miklós, hagyd abba! Nincs igazad! Ostobaságokat beszélsz!

Ami durvaság példátlan eset volt az akadémia történetében.

Éjnek évadján fölhívták telefonon Szabolcsit. Mivel Zelket nem ismerte, ő mondta a következőket:

– Szabolcsi Miklós? Itt a pártközpont. Kapcsolom Révai elvtársat!

Szabolcsi berezelt, föl sem merült benne semmi kétely: voltaképpen abszurdum, hogy egy hivatal éjszaka hívja föl!

Az éjszakai beszélgetés imígyen zajlott le a valódi Szabolcsi és az ál-Révai között:

– Szabolcsi elvtárs, nős maga?

– Nem vagyok, Révai elvtárs.

– De van szeretője! Nem kell válaszolnia. Mindent tudok. Az elvtársnő kiváló művészettörténész, jobbat is érdemelne magánál, ebbe nem szólhatok bele. A párt illegális nemi kapcsolatokat azonban nem tűr. Ezért utasítom, hogy hivatalosan vegye feleségül Mageules Hedvig elvtársnőt, és egy hónap múlva jelentkezzék nálam a Pártközpontban a házassági levéllel.

Szabolcsi az Akadémia utca tizenhétben kereshette föl Révait, mert Rákosinak is ott volt az irodája. (Máskülönben Rákosi volt irodájában volt az én munkahelyem is 1964 és ’68 között, első tévés korszakom idején.)

A Cini által kitalált időpontban megjelent Szabolcsi Révai titkárságán. Azt mondta a titkárnőnek: erre az időpontra rendelte ide Révai elvtárs.

A titkárnő kisvártatva bement Révaihoz, aki roppant erőszakos és ugyanakkor félénk is volt, hiszen a vörös malom senkit sem kímélt, és Révai rettegett, mert rút tapasztalatokkal rendelkezett a kommunista úzusról.

Szabolcsi bealázatoskodott Révaihoz, aki szemüvege mögül szúrósan fixálta a megszeppent, sőt berezelt irodalomtörténészt.

– Mit akar?

– Utasítása értelmében behoztam a bizonyítványt. – És átnyújtotta Révainak a házassági anyakönyvi kivonatot. Révai először szólni se tudott a meglepetéstől. Mert erről mit sem tudott. Majd fölordított: mi ez a baromság, Szabolcsi elvtárs? Azonnal takarodjon ki, és meg ne lássam egy ideig!

Lassan kikoptam a Luxorból. Munkahelyet és lakást is változtattam. 1964-ben a televízióba kerültem irodalmi szerkesztőnek. De az otthagyott törzsgárda minden tagjának sorsa azután is érdekelt. Ezért aztán vissza-visszalátogattam.

Egy alkalommal Márton Éva azt kérdezte tőlem váratlanul: – Jársz-e a Berlinben?

A Berlin néhány házzal odébb, egy udvarban éjjel-nappal működő kávéház, étterem és mulató volt. Meglepődtem a kérdésen.

– Miért járnék oda, és miért kérdezed?

– Mert terjeng bizonyos körökben egy alattomos betegség. Főleg a berlini törzsközönség terjeszti. S az odavaló nők örömmel ruházzák át másokra.

– Mi a fenéről beszélsz?

– Hát „a berlini tripperről”!

Mivel már régen jártam arrafelé, sejtelmem sem volt arról, miről is beszél Éva. Aztán végül valaki elárulta.

– Apuskám! Veszedelmes dolog manapság nem tudni, hogy miről is van szó. Mert amilyen tájékozatlan, sőt naivul tudatlan vagy, egy rossz lépés, és te is megkapod, és mondjuk, köztünk is terjeszted. Ezért mindenkit, aki jár a Berlinbe, kiközösítünk. Nem tűrjük meg magunk között. Géza is belebukott. (A közelben lakó gépészmérnök törzstag.) Szerencsére hamar megtudtuk, s azt, aki éjszakára szállást kapott nála, vele együtt kitiltottuk a Luxorból.

Annyira megváltozott az életem a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, hogy látogatóba sem jártam többet arrafelé. De a Luxor még egyszer fölmerült, mint a tengermélyből fölbukkant földdarab a tektonikus mozgások hatására.

1971-ben halálosan megbetegedett Devecseri Gábor. Hiába műtötték agyon, a gonosz kór nem távozott testéből. Sőt, hatalmasra puffasztotta a hasát. Nem írok most erről, mert Gábor mintegy a főműveként megírta élete befejező időszakát, amely mű már csak a halála után jelent meg, ha jól emlékszem. De azt hiszem, legmegrázóbb olvasmányom volt talán mindmáig. Szellemileg az utolsó pillanatig tökéletes maradt, de a teste fokról fokra fölmondta a szolgálatot. És őrjítő és kínzó módon csak a férfiassága maradt meg utolsó pillanatig. Később tudtam meg, hogy betegágya vagy talán betegágyából feketedő ravatala mellett éjjel-nappal Márton Éva őrködött, és teljesítette minden kívánságát. 1971 nyaráig, amíg meg nem halt Gábor.

A Luxor kávéház törzstagjaival együtt úgy eltűnt az életemből a Luxor, mint tenger mélyére sülyedt Atlantis.

Évtizedek múlva mesélte valaki, aki Németországból hazatelepült, hogy találkozott Márton Évával. Valahol Hamburg környékén, viceházmesterként dolgozott egy német városban. Azt is mondta, hogy hol, de elfelejtettem, talán azért, hogy a történet titokzatossága teljesebbé váljon.

Utolsó kép róla, amit nem is én láttam, hanem az elmesélőtől hallottam, hogy hajnalonként a kukás tartályokat görgette ki a járda szélére.