Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

A cím Salamon Ernő (1912–1943) költő munkaszolgálatos naplójából származik, a napi erőltetett menetekről szóló feljegyzések között szerepel. Tompa Andrea regényére mind realisztikus, mind metaforikus jelentése érvényes: a halál egyszeri, végleges, ugyanakkor – ahogy a főhőssel, a későbbi Nagy Matild színésznővel történik csecsemő korában – sokszor mégsem következik be. A predesztináció szerint Matyinak, egy kolozsvári zsidó házaspár gyermekének is meg kellett volna halnia a holokauszt idején, de a véletleneknek köszönhetően – mert a csecsemőkre nem vonatkozott kenyérjegy, így a hatóságok nem tartották számon – megmenekül: édesanyja Erzsire, a szárazdajkára bízza.

A regényt – a főhős hivatásának megfelelően – áthatják és meghatározzák a különböző színpadi cselekmények, drámaelemzések, dramaturgiai meg­­gondolások. A négy fejezet egymásutánja is drámai szerkezetre asszociál; akár egy sorsdrámában, Matyika/Tilda/Matild önelvesztésének és újraépítkezésének felvonásait képezik. Annál is inkább helytálló ez a hasonlat, mivel a felnőtté váló, majd felnőtt Tilda szerepjátékok, színdarabok révén „találja ki önmagát”.

Az első, a Megérkezés című rész Matyika megmenekülésének és adoptálásának története, a Menekülés a serdülő Tilda identitásválságának, út- és magakeresésének folyamatáról szól, a Felkészülés a színésznő önmegvalósítása útvesztőiről, míg a Katasztrófa a pályaelhagyó Matild újbóli önmagára találásának kísérleteit mutatja be. Mindezekhez a folyamatokhoz az ókori görög dráma világa képez adekvát teret, illetve a főhős részéről csak nagy nehezen el- és befogadott holokauszt-irodalom.

Valamennyi fejezet élén egy-egy hosszabb-rövidebb, a későbbiekben elbeszéltek kimenetét megelőlegező rész áll, ami ugyan megbontja a lineáris időrendet, ugyanakkor fontos utalásokkal, összefüggésekkel, perspektívákkal gazdagítja a nar­ra­tívát. Így van ez az elsőnél is, ahol a negyedoldalnyi kis bevezetőben történik utalás arra vonatkozóan, hogy a gyermek első emlékei természetszerűleg törlődnek majd életének negyedik életévéig. Ebből már egyértelmű számunkra, hogy az őt oltalmazó házaspár, Erzsi és Ferenc nem lepleződik le az üldöztetések idején, mégis szikrázóan éles feszültség hatja át az elbeszélést. Állandóan ott bujkál benne ugyanis a saját és a gyermek életéért való természetes rettegés, a reális veszélyérzet és a nagyon is valószerű lebukástól való félelem, akár a kívülálló elbeszélő közvetíti felénk, akár Erzsi belső beszédére figyelünk, akár a naplójába olvasunk bele.

A férjével kiegyensúlyozott, de gyermektelen házasságban élő Erzsi többnyire romantikus regények olvasásával tölti ki szabad idejét, menekül világukba félelmei elől, keresi a válaszokat (például Berde Mária regényeiben) az őt gyötrő kérdésekre. Mindketten egyszerű emberek, alapszintű iskolai végzettséggel rendelkeznek: Feri nehezebben ért meg hosszabb vagy bonyolultabb szövegeket (ezeket a felesége interpretálja számára), Erzsi pedig nem beszél románul, és rossz anyai/családi mintákat kapott, amit a férje és az anyósa igyekszik pótolni számára. Az egyébként unitárius Ferit a szakszervezeti mozgalom, Erzsit viszont katolikus vallása vezérli erkölcsi kérdésekben – legalábbis addig, amíg ki nem ábrándulnak az intézmények közvetítette ideológiákból. Leginkább azonban saját belső megérzéseikre, a józan emberi logikára és az emberiesség alapvető szabályaira támaszkodnak a zűrzavaros időkben, mint amilyen a második világháború és a zsidók üldöztetésének, a későbbi kommunista diktatúrának az ideje. Történetük legszebb tartalmai is ezek az őszinte, olykor ambivalens emberi érzések. Például rettegnek a zsidók rejtegetése miatt hirdetett statáriumtól, ugyanakkor őszinte szívvel sajnálják és ragaszkodnak is a gyermekhez. A háború után várják is Matyika édesanyja, az elhurcolt orvosnő visszatérését, mert a becsület és a humánum törvényei ezt diktálják, de a lelkük mélyén a másik lehetőséggel is számot vetnek: hogy az övék maradhat a gyermek.

Nagyon finom jelzések érzékeltetik a napi történések között meghúzódó rettegéseket, fokozódásukat, illetve feloldódásukat. Például azt a gyötrelmet, amit az okoz, hogy Erzsi még levegőztetni sem meri kivinni a gyereket. Ezt az állapotot mutatja be annak aprólékos leírásával is, ahogy – a zajok (mint a gyereksírás) kiszűrődésének csökkentése érdekében – takarókkal fedi be az ablakokat, vagy miképp próbálják mindenféle módszerrel (énekléssel, ringatással, játékkal) elérni, hogy a csecsemő ne sírjon; állandóan figyelik a bérház mellett működő szerelőműhelyt, ahova a megszálló katonák hordják a gépeiket javíttatni, félnek a postás és az özvegy szomszédasszony árulásától. Különösen feszült jelenet az egyébként barátságos postás megjelenése az ajtóban, amikor szokás szerint be szeretne menni beszélgetni Erzsihez, az asszony pedig különböző praktikákkal igyekszik megakadályozni ebben; a rendezetlen konyhára való hivatkozástól a befőttel való „lekenyerezésig”. A sok rossz bemutatása mellett apró gesztusok, kimondatlan jelzések vonatkoznak arra is az elbeszélésben, hogy nem mindenki becstelen és besúgó a közösségben. Mint később kiderül, a postás is tudja, hogy a korábban gyermektelen házaspár gyermeket nevel, mégsem lesz a feljelentőjük, miként a szomszédasszony sem, akinek temetésére majd Erzsi a kislányt is elviszi.

E történetek kontrasztját a háború utáni bírósági tárgyalások képezik, amelyekre a házaspár azért megy el, hogy megtudjanak valamit a helybeli zsidóság, köztük védencük szüleinek sorsáról. Meglehetősen kevés, illetve ellentmondásos ismereteik vannak ugyanis a holokausztról, azok is általában a szóbeszédeken alapulnak. Hallottak ugyan a gettóban működő „pénzverdéről” (ahol a zsidó férfiakból verték ki, hova rejtették értékeiket), az üldöztetések valódi súlyára azonban csak ezeken a tárgyalásokon ébrednek rá. A legmegrázóbb tanulságot és felismeréseket számukra a zsidó asszonyok és lányok (esetenként gyereklányok) megalázásáról szóló tanúvallomások képezik; nemcsak azért, mert ezeket a „motozásokat”, ami a nők testnyílásainak átvizsgálását jelentette, olyan kegyetlenül és szakszerűtlenül hajtották végre a kirendelt bábák, hogy sokszor halálos sérüléseket okoztak, hanem mert a felelősségre vontak között ismerősük is akad. Vagyis itt döbbennek rá, hogy a háborús bűntettek végrehajtására alkalmas elkövetők nem kizárólag a katonák vagy a nácik köréből kerültek ki, hanem jócskán akadtak ilyenek ismerőseik között is. Kimondatlan s talán nem is egészen tudatosan konstatált ráébredést jelent számukra a saját felelősség kérdése, hiszen Erzsiék, a tágabb értelemben vett társadalmi közösség tagjaihoz hasonlóan, ha nem is vettek részt a bűncselekményekben, még csak kifejezetten antiszemita érzelműek sem voltak, de igyekeztek nem tudomásul venni a történteket, hárítani a személyes állásfoglalás kérdését (például Erzsi nem olvassa el az újságok vonatkozó írásait, híradásait). Persze, nem valószínű, hogy sokkal többet tehettek volna az egyébként is gyakorolt együttérzésen és segítő szándékon kívül. Erzsi például megpróbál védelmezettje édesanyjának üzenetet és némi élelmiszert is bejuttatni a gettóba – Ferinek, aki ott szerelőmunkát végez, sikerül is átadnia valakinek, de hogy mi lett a sorsa küldeményüknek és címzettjének, sohasem derül ki. Épp ezért fájdalmas felismerés, hogy olyan személyek között is akad érzéketlen kápó, sőt gonosztevő, akikre (mint az Erzsi szülőföldjéről származó bábára) korábban felnéztek vagy tisztelték őket. Szinte megmosolyogtató naivitás, ahogy Erzsi a háború után „várja vissza” Matyika szüleit; józan és egyszerű életfelfogásától ugyanis igen távol áll az a gondolat, hogy zsidó polgártársaik szisztematikus népirtás áldozataivá válhattak, s ennek elkövetői a saját nemzettársaik és ismerőseik köréből kerülhettek ki. Az meg már csak az emberi gonoszság, gyűlölet és ostobaság mindent felülmúló kiterjedését mutatja, hogy e gaztettek színhelyéül a parancsadók épp a zsinagógát jelölték ki, s hogy ebben a végrehajtók sem láttak semmi kivetnivalót, hiszen egy valódi keresztény, hívő ember nem nagyon hiheti, hogy Isten előtt ezek a tettek bármilyen módon is igazolhatók lehetnek.

Nem mellékes, hogy az olvasót is – feltehetően – e részek érintik meg leginkább, nemcsak azért, mert ezekről már nemigen lehetnek közvetlen vagy identikus tapasztalataink, hanem mert azt mutatják, hogy a holokauszttal való közösségi és személyes számvetésnek is még mindig nagyon sok feldolgozatlan, feltáratlan, kellőképp át nem értelmezett területe és vetülete van. (Ezzel kapcsolatban két személyes élményt szeretnék példaképp felhozni. Az egyik a saját családom holokausztra vonatkozó emlékezete, amelynek ugyancsak a motozásról szóló történet volt a „legerősebb”, „legmegrázóbb” képe. A történtek idején még gyereklány édesanyám azt mesélte, abból tudta, hogy valami rettenetes történt a falubeli zsidó lányokkal és asszonyokkal, hogy saját, magyar és katolikus családjában is napokig „rémüldöztek”, sőt „sírtak az asszonyok”. Vagyis nagyjából érezték, tudták és meg is értették, hogy mi történik körülöttük annak ellenére, hogy szinte kivétel nélkül iskolázatlanok, sőt írástudatlanok voltak. A másik példa: a regénnyel kapcsolatos majdani kutatásaimhoz adtam le idegen nyelvű absztraktot, s a nyelvi lektor a javításokat követően – egyébként teljesen jószándékúan – megkérdezte, miért van, hogy „minden” mai magyar regény tematizálja a holokausztot. Hogy enél­kül nem lehet irodalmat írni? Én a fentiekben kifejtettekkel érveltem, különös tekintettel a vele való szembenézés hiányosságaira. Aztán maga is megemlítette saját családja vonatkozó traumáját: „Nagyon borzasztó, édesapám mesélte, Sz-ben hogyan hurcolták el a szomszédaikat a másik szomszédoknak köszönhetően…”)

A nagyregény következő fejezeteiből sem hiányoznak a társadalmi, a közösségi és a családi feszültségek, a személyes tragédiák és traumák, de az első fejezet narratívájának tömör intenzitását, hatásosságát és megjelenítőerejét egyik sem emeli arra szintre, mint amit az első részben a gyermeket rejtegető házaspár mindennapi küszködéseinek, tépelődéseinek, félelmeinek, beszélgetéseiknek, vitáiknak, veszekedéseiknek és gesztusaiknak leírása teremt, mi több, a tisztán látó, józan gondolkodású Feri és az egyszerű, de talpraesett, a világ történéseit természetes empátiára való készsége és intelligenciája révén átérző és láttató Erzsi lassan ki is íródik a történetből – halálukról egy-egy megjegyzés révén értesülünk. Erzsi belső beszédét, világot abszorbeáló képzeteit és lelki képeit felváltják a serdülő, a felnőtté váló, majd felnőtt Tilda, illetve Nagy Matild színésznő belső vívódásainak, útkeresésének jelenetei.

A háború utáni „felszabadulás” sem hozza meg Erzsi és Feri számára a nyugalmat, hiszen nem törvényes úton került hozzájuk a gyermek, akinek polgári-értelmiségi családja egyrészt osztályidegen a kialakult új rendszerben is, másrészt attól félnek, hogy elveszi tőlük, és nevelőotthonba viszi a hatóság. Hosszú útkeresés után (különböző magyarázatokkal tanácsot kérnek ügyvédektől, hivatalnokoktól, felkeresik a zsidó hitközség irodáit) végül is Erzsi határozottsága és talpraesettsége oldja meg a helyzetet; azt hazudják az anyakönyvi hivatalban, hogy a kislány vidéken született, és a bombázásokban megsemmisültek a papírjai. A lebukástól a családot nagyon sokszor Feri józan ítélőképessége és belátása, olykor a jó emberek hallgatólagos beleegyezése, közreműködése menti meg. Amikor például a baba komolyan megbetegszik, a férfi azonnal tudja, hogy csak a lekenyerezés hallgattathatja el az orvosi rendelő személyzetét, hogy ne keressék a papírjait, ezért gondolkodás nélkül odaadják minden pénzüket. Szívszorító jelenetsor, ahogy Erzsi előbb sorra felkeresi azokat az orvosi rendelőket, amelyeket egy brosúrában még a gyerek édesanyja jelölt meg számára mint megbízhatókat, de rá kell jönnie, hogy egytől egyig elhurcolták az itt dolgozó orvosokat, feltehetően már nem is élnek.

A regény második, Menekülés című fejezete a serdülő Tilda önkeresésének, az őt körülvevő világ és társadalmi környezet elleni – egy tinédzser részéről szinte természetesnek ható – lázadása eseményeiről, olykor szélsőséges megnyilvánulásairól szól. Legdrámaibb pillanatait a tizenhat éves lánynak a származásával való szembesülése eredményezi, amikor rá kell ébrednie, hogy családjának múltja „nem létező”, „semmi”. Ennek képi manifesztációja egy korábbi élményéből származik, amikor az osztálykirándulások során egy erdei ösvényen található fekete lyuktól kellett óvakodniuk, ám Matyika szándékosan marad le társaitól, és közelíti meg az örvényt, amelyből hideg árad, sűrű sötét és magához vonz. A serdülő lány viszont a temetőben keres magának magányos sírokat, amelyeken a névhez nem járul semmi, nincs történetük, ezért azonosulhat sorstalanságukkal. Döbbenetes, ahogy a felnőtt nő is mindennél erősebben igyekszik hárítani ezt a számvetést, ahogy Szatmárnémetiben nem akarja meghallgatni a hitközségi jegyző elbeszélését a holokausztról, ahogy nem akarja kézbe venni a visszaemlékezéseket, és nem keresi a rokonait. Ez sajátos feszültséget ad a narratívának, hiszen a befogadó végig azt várná, hogy megtörténik az összegező érvényű felismerés, a színésznő mégis megtud valamit a felmenőiről, hogy szembenéz a sorsukkal. Erre azonban csak áttételes módon kerül sor, egyrészt úgy, hogy Matild legjelentősebb szerelmi kapcsolata egy holokauszt-túlélő idősebb rendező, a magát Titinek nevező Katz Bernát, akinek személyes sorsa és baráti köre – köztük több valóságos személy is, mint például a többnevű Zimra (Novák Anna/Ana Novac) – mégiscsak szembesíti ezekkel a történetekkel. Közvetett felvállalásukat, a bennük való megmerítkezést és lelki feloldódást pedig egy sajátos bábszínházi előadás jelenti számára, amelyet Rózsa Ágnes Jövőlesők. Nürnbergi napló című műve alapján adaptálnak színpadra.

Tompa Andrea regényírói életművét folytonosságában, darabjainak összefüggésében lehet igazán jól értelmezni. A Sokszor nem halunk meg narrációja korábban megjelent négy regénye közül leginkább az Omerta világát idézi, nem elsősorban a helyszínegyezések (így Kolozsvár tereit megjelenítő történései), hanem a belső beszéd formáit az elbeszélés legfőbb szervezőjévé tevő eljárásai révén. A 2017-es nagyregény könyvei is egy-egy szereplő lelki világának, a benne zajló gondolati tartalmaknak és folyamatoknak (olykor túlságosan is) aprólékos leírását jelentik. Valamennyi szereplőjére a tanúságtétel, a vallomás, a naplóírás révén történő dokumentálás szándéka jellemző. Az Omerta szerzetesnek állt és az államvédelem által meghurcolt szereplője, Eleonóra nővér reflektál is a vallomástétel gesztusára, amikor úgy kezdi beszédét: „Csak a testvérem miatt mondom el. A testvérem miatt, mert annyira kérlel. Pedig mondom neki, aki olyan elhívást kapott, mint én, az nem magáról beszélget.” Erzsi viszont eleinte azért vezet naplót, hogy a gyermek szülei számára dokumentálja annak fejlődését, majd – anélkül, hogy ennek tudatában lenne – terápiás módszerré válik nála a (ki)írás. Megmosolyogtató jelenetei írói törekvéseinek, amikor megpróbál az általa olvasott regényírók stílusában írni, majd szomorúan állapítja meg, hogy erre nincs elég tehetsége, miközben autentikus beszédmódja sokkal hitelesebb, mint bármelyik példaképéé. Nagy mesemondó Kali, az Omerta első női hőse is, aki ugyan – mint Erzsi is a legújabb regényben – fokozatosan kiíródik a történetből, ugyanakkor szellemisége, hatása végig érvényesül az elbeszélésben, hogy aztán a népmesekutatók állítsanak számára emléket, adják meg e beszédmódnak a tisztességet és az örökérvényűséget a történetben. A Sokszor nem halunk meg tömör, részletező, realisztikus beszédmódja, talán csak azokban a részletekben válik monotonná – elsősorban a nem kifejezetten színházi érdeklődésű/dramaturgiai orientáltságú olvasók körében –, amelyekben az egyes színházi szerepek elmélyült, aprólékos, rendezői vagy színészi precizitással végigvitt elemzéseit tárja elénk, bár – tehetjük hozzá – egyetlenegyszer sem borul fel olyan mértékben a szakmai és a regénynarratíva közötti egyensúly, mint például – az Omerta szövegvilágán belül – a rózsanemesítő Vilmos könyvében. (Jelenkor, 2023)