Azt a felhő-aljat mintha vonalzóval
húzták volna meg. Peckesen járnak az
órák. Kimérten. Szorongatsz, idő. Mi van ma
velem? Csak nézek ki a fejemből. És
mindent észreveszek. A vizek lassan
felszívódnak. Békanyáltól, hínártól, haltól,
élettől. Ha nem tudunk megállj!-t
parancsolni, püntyögetünk csupán a
klaviatúrán. Pedig az sem ismeretlen
jelenség, mikor a szimmetriába – váratlan
villámsújtás – belecsap az aszimmetria.
Kezdem már – ha megszokni sohasem fogom –
legalábbis tudomásul venni az őrületet.
Van egy szinonímája: úgy hívják –
valóság. Mintha mennék haza a sötétben,
és minden egyes alkalommal más és
más helyen lelnék rá az otthonomra.
Sosem tudhatom, hogy amikor épp oda
tartok, nem jobbra vagy balra, közelebb
vagy távolabb találom-e, mint
előzőleg. Ám abban egészen biztos
lehetek, hogy el lesz mozdulva.
Megdöbbent e fordított következetesség,
nap mint nap. Ha sehol sem lenne –
azt hiszem –, végleg megnyugodnék. A világra
beköszöntött épeszűség ünnepének
tekinteném. Viszont bele se merek gondolni,
mi történne, ha az eredeti helyén találnám.
Teljes szétesés. Pokol. Armageddon.
megyek a hídon át
szakadt cipőm ütemesen
klaffogni cuppogni kezd
egy ocsmány indulót
a ronda esőben
és sehogy se akarja
abbahagyni kár pedig
a fekete varjak is
szegények mind csurom-
vizesek akár a Duna
kabátom szárnya a szélben
föl-fölleffen – ormótlan
angyal jé ma mintha jóval
nagyobb lenne a Szabadság-
szobor de ez nyilván
érzéki csalódás amúgy
minden rendben van csak
a világ botlott meg vajon
Isten hisz magában?
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
