„[…] végeredményben nem sokat számít, hogy nagyon jól vagy nagyon rosszul írok, a lényeg az, hogy írok, és hogy igazán jelen vagyok” – vallja L. Simon László A megőrzés kultúrája című új esszékötetének nyitó fejezetében Michel Houellebecqnek a (Soumission) Behódolás című regényhősével, az irodalomtörténész és egyetemi tanár François-val. A Miért írok? kérdését tárgyalva tudja, hogy kis dolgokból, sok-sok apró képkockából is összeállhat egy olyan kaleidoszkóp, ami táplálja a halhatatlanságba vetett hitét, és amiben talán lesznek nagyobb, fényesebb kristályok is.
A megőrzés kultúrája ilyen kötet. Az egyéni, közösségi, nemzeti identitásunk erősítője, felhívás az értékek, a kultúránk védelmére, megőrzésére. Ahogy a kötet második ciklusában, a címadó esszében is írja: „a nemzeti kultúrák valóságos szellemi-lelki keretrendszerek, identitásunkat meghatározó paradigmák”, és ezek „az igazi értékek nem veszhetnek el, mert azokra épülnek a társadalmi normák”. Így lesz az írásnak, az igének is erőt és hitet adó ereje, és erre hívja fel a jubileumi Tokaji Írótábor résztvevőinek is a figyelmét, hogy éppen ezért nem vonulhatnak el az elefántcsonttoronyba, mert a magyar író a nemzet élő lelkiismerete kell, hogy legyen.
Az integratív jellegű, a különféle szövegtípusok harmonikus jelenlétét prezentáló esszét, ami a filozófiai-szaktudományi értekezést szépírói eszközökkel, művészi stílusban fejti ki, L. Simon Lászlónál tematikailag két csoportra oszthatjuk: művészeti és politikai-közéleti írásokra. Az új kötetében ez harmonikusan egyesül: a Hidak a Dunán (2005) című első esszékötet és a Szubjektív ikonosztáz (2012) művészi hangvételét folytató esszéihez (lásd az új kötet Miért írok? és a Művészet és mesterségbeli tudás című keretfejezeteit) harmonikusan illeszkednek az értékeket, a kultúrát óvó-védő, az aktuális problémákat feltáró, arra megoldást kereső politikai-közéleti írásai (A megőrzés kultúrája, „A nemzet közös ihlet” fejezetek), ez utóbbi területnél ajánlva és szem előtt tartva Pierre Teilhard de Chardin francia teológus és filozófus bölcs tanácsát: „Kevésbé fáradságos megoldani a problémákat, mint együtt élni velük.”
Így próbálja – a problémák feltárásával – a magyar múzeumok modernizálását is elősegíteni. (Lásd például a Virágos Gábor társszerkesztővel összeállított A nemzet múzeumai tényeit, problémafelvetéseit.) A megőrzés kultúrája című esszéjében foglalkozik a magas kultúra értékeivel, a valódi és áltudomány megkülönböztetésével, valamint esztétikai kérdésekkel is. Ez utóbbi terület az igazi értékek mellett a giccs problémakörét is érinti. Szóba kerül például John Cage 4 perc 33 másodperces, hang nélküli „zongorajátéka”, ami korábban rá is nagy hatással volt, vagy a művészi hitel megmentése reményében a giccs szót idézőjelbe tevő Andy Warhol amerikai képzőművész tette. Az angol konzervatív filozófus és esztéta, a nemrég elhunyt Roger Scruton (1944–2020) az értelmezésébe itt hozza be a reklámvilág fogalmát: szerinte a művészet a reklámiparhoz hasonlóan egy nem létező világot teremt. A különbség az, hogy „a reklám valami másnak az eladását szolgálja, míg itt maga a reklám a termék”. Vagyis a giccs nem más, mint ezen jelenségekre adott hibás válasz – vonja le a konklúziót L. Simon László.
A harmadik fejezet címe vendégszöveg József Attila 1929-es Ady-víziójából: „A nemzet közös ihlet”. Az író a ciklus nyitó esszéjében Thomas Stearns Eliotra (1888–1965) hívja fel a figyelmet. Eliot társadalomfilozófiai esszéit szellemi alapnak tartja, ugyanis az angol költő, dráma- és esszéíró filozófus a kultúra társadalomban betöltött szerepéről a tradicionalista kultúreszmény szellemében a mai konzervatív gondolkodás számára is érvényes, időálló gondolatokat fogalmazott meg. Az Egy keresztény társadalom eszméje című Eliot-kötet előszavában L. Simon László többször idézi a Nobel-díjas angol gondolkodót, aki már a 20. század első felében meg volt győződve arról, hogy az európai kultúra nem éli túl a keresztény hit teljes elsorvadását. S Eliot nem pusztán azért mondta ezt, mert maga is keresztény volt, hanem azért, mert tanulmányozta a társadalom biológiáját. Így ír a militarista liberális veszélyről: „Azzal, hogy megsemmisíti az emberek hagyományos társadalmi szokásait, a természetes közösségi tudatot egyéni alkotóelemeire bontja, a legostobább elméleteket is eltűri, oktatással helyettesíti a nevelést, bölcsesség helyett az okosságot, a »haladjunk« szemlélet előtérbe helyezésével a hozzáértő helyett a kezdőt támogatja, aminek az ellentéte a reményvesztett apátia, a liberalizmus előkészíti azt, ami önmaga egyetlen tagadása: a mesterséges, mechanikus, sőt brutális irányítást és kontrollt, amely állapot kétségbeesett menedék a liberalizmus által teremtett káosz elől.” Ez ellen – mondja L. Simon László az elioti gondolathoz csatlakozva – „csak és kizárólag a teremtett világ etikai törvényeit újra a mindennapi életünk meghatározójává tevő konzervatív fordulat tud védelmet nyújtani”. S biztat és kér bennünket, hogy „a helyes útra, a ma még csak keskeny ösvényre való visszatalálás érdekében merjünk bátran elioti értelemben vett keresztények és konzervatívok lenni”.
L. Simon László „A nemzet közös ihlet” ciklusban a hatvanéves Magyar Műhelyhez való kapcsolódási, kötődési pontjait is feltárja (pályájának első évtizedében meghatározó volt számára az avantgárd szellemi közeg, s most a hűség a legerősebb és megtartó kapocs), valamint a Tokaji Írótábor tanácskozásait, megnyitó beszédeit közli: L. Simon László 2020 óta elnöke a tokaji írótalálkozóknak.
A záró fejezet (Művészet és mesterségbeli tudás) pedig a nyitó rész identitáserősítő élményanyagát idézi fel – még azokat a részeket is, amelyekben a szűkebb pátria Fejér megyei települései közül Sümegprágáról ír, az anyai nagyapa lakhelyéről, a gyermekkori emlékek, a közös nagycsaládi összejövetelek színteréről –, és a legkülönfélébb művészeti ágakkal, műfajokkal való találkozást bemutató kötetekkel, a Hidak a Dunán és a Japán hajtás tematikus sokszínűségével teremt kapcsolatot. Ezek a műértelmezések mindig valami társadalmi-politikai, esztétikai és morális értéket, üzenetet hordoznak.
A műalkotás anyagtalanná válásának határait vizsgálva Pogány Gábor Jenő szobrászművész alkotásaival cáfolja meg, hogy a képzőművészetben a 20–21. század kérdéseire csak az anyagtalanná váló művel lehetne érvényes választ adni, tartalmat felmutatni. Pogány Gábor Jenő köztéri szobrai (lásd például a veszprémi örmény zarándokhelyen az Ararát vagy Szolnokon a tizenegy alakból álló Assisi Szent Ferenc prédikációja a madaraknak című alkotásait, vagy a székesfehérvári Aba-Novák Vilmos-szobrot) mind prezentálják a „tisztes mesterség” hatalmas erejét, a mesterségbeli tudás demonstrálásán túl az önálló esztétikai érték jelenvalóságát, megteremtését. A szerző filozófiai-ontológiai kérdésekről értekezik Horváth Éva Mónika impozáns Tömeg-képeit bemutatva. Az anyagi világ stabil egyensúlyra törekvéséről és a harmónia törékenységének ember általi átéléséről, a látható világba zárt és abból kilépni képtelen létértelmezési keretek csapdáiról szól. A sorozat a tömeglétünkkel szembesít bennünket. Elekes Gyula tűzzománcképei szintén egyediek, összetéveszthetetlenek: alkotásai „kortárs ikonok”. Nemzetének szűkebb közösségét is megjeleníti: a székely motívumokat, tájakat, arcokat, de ott vannak alkotásain a kereszténység jelképei, például megváltásunk szimbóluma, a kereszt, sőt a kereszténység előtti sámán hitvilág elemeit is felhasználja. A legnagyobb harmóniában és tisztelettel.
drMáriás festményeiről, dalairól szólva kemény szatírával még a névhasználatát is elemzi, s szól a kettős mércéről, amivel Máriás Béla a műveiben a közélet szereplőit méri. Valóban, hol a határ? Meddig művészet a művészet? S a művészet nevében hogyan és miért lehet tiszteletet kívánó (keresztény) jelképeket, személyeket méltatlan kontextusba helyezni, a kereszténységet hitében és méltóságában sérteni? – kérdezhetnénk tárlatlátogatóként, bár a szerző ezt már nem tárgyalja a Művészeti konzultáció című drMáriás-kiállítás kapcsán.
Soltész Márton utószava méltó lezárása a kötetnek. L. Simon László kitűzött feladatát, küldetését is felidézi: „megújítva megőrizni és korszerű formában átadni mindazt, ami sajátosan magyar. Újra felfedezni az archaikus tudást, az istenhit, a kétkezi munka, a természetközeli kisközösségi lét ama megvesztegethetetlen józanságát, amely rendre átsegítette őseinket az egymást érő forradalmak és világháborúk poklain. Amely szüleinket, nagyszüleinket, dédszüleinket minden vész közepette megtartott »embernek s magyarnak«.”
A prózanyelv poétikai kódoltságában, az elméleti írások retorikájában a megnyitók, ünnepi alkalmak, hivatalos fórumok, konferenciák, emlékülések stb. szövegei, kritika-esszéi, művészi írásai így állnak össze szerves, kerek egységgé: mint kaleidoszkópban a fényes kristályok.
(Kertész Imre Intézet – Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2023)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
