Annak idején az Alkonyút című verseskötetben Tamás Menyhért hetven verset közölt. Hetven vers, hetven esztendő. A számok akkor is, most is kiemelt jelentőségűek. S akkor is, most is igaz, hogy a teljes letisztultság líráját kaptuk és kapjuk költőnktől. Egyben a tudatos, ünnepi szerkesztés példáit akkor is, most is. Az Alkonyútban kilencsoros, az Újbóli leltárban nyolcsoros versekkel, versprózákkal. Most a nyolcvan mű után van még „ráadás” is. Erről majd később.
Természetesen az ilyen könyv egyben számadás és részösszegzés is. Benne a származás adta értékekkel, a hovatartozás változatlan erejével. Ahogy remek utószavában Alföldy Jenő írja: „…Az ő esetében nem is a múlt ködébe vesző származás, hanem az eredetből fakadó önismeret esik latba…” Igen, az önelemzés és az önismeret is a fontos összetevők közé tartozik ebben a kötetben. Ugyancsak igaza van Alföldynek abban, hogy Tamás Menyhért számára az egyén és a közösség összeforrottsága éppoly látható, mint a nemzeté és Európáé. Kell ezt hangsúlyoznunk akkor, amikor egyesek ezeket a fogalmakat egymás ellen játsszák ki. Nem úgy, mint annak idején Márai Sándor (lásd 1939-es Búcsú című írását) vagy éppen Tamás Menyhért felfogását! Az Újbóli leltár egésze ezt igazolja, például abban, hogy úgy áll az egyén itt a középpontban, hogy közben mindvégig egy közösség részének tekinti magát. Ahhoz hű, és azt sosem tagadja meg. Versben és prózában egyaránt.
Ami tehát a formát illeti: a kötetcímet is adó első ciklusban nyolcvan nyolcsoros szöveg található. Tegyük hozzá, hogy „éppen”, hiszen megesik, hogy úgy lesz teljes ez a forma, hogy a végén ezt látjuk: „…kikeleti tűz, maradok a Vé- / geken” (39.). Vagy: „…Szebbikével, a Balaton ajándéko- / zott meg”. Kétségtelenül kissé sántít az ilyesfajta megoldás, és új jelentéssel sem bír a szószaggatás. Persze ennél sokkal lényegesebb a szövegben rejlő üzenet, s ebben a tekintetben igencsak gazdag ez a kötet.
Prózába hajló líra, vagy éppen lírába hajló próza – mondhatjuk. S ez egyáltalán nem meglepő azok számára, akik ismerik Tamás Menyhért prózai és versesköteteit. Gyönyörűséges és másokkal össze nem vethető nyelve és stílusa itt is érvényesül, a korábbiaknál tömörebben és feszesebben. Magán viseli a lírai napló nyomait is, s ez természetesen összefügg azzal, hogy a legnemesebb módon alkalmiak is ezek a művek. Felelős emlékezés, személyes számvetés, korrajz. Ezek is az értékek közé tartoznak. Úgy európai és magyar, hogy az ősiséget tartja az alapnak. Szemben a múló és fogyó idővel, számolván a megváltoztathatatlannal. Közben párbeszédet folytat az Úrral, a mindenség urával. Érzékelteti azt, hogy Isten gyakran hallgat, és a párbeszédnek megvannak a nehézségei. Ebben is a magyar lírai hagyományt folytatja, elég tán Ady híres versére gondolnunk (A Sion hegy alatt).
Belső utakon jut el Bukovinából Pannóniáig s a magyar fővárosig. Közben a napszakok vagy az évszakok változásait is elénk tárja. „Bevárom a délutánt, az érlelő / napszentültét – hetvenévem / óta leghittebb napszakom…” (14.). Vizualitása erős, stílusa emelkedett. Nála a hétköznap ünneppé nemesül. Másutt a hazáért és a világért felelősséget érző költő monológjaival szembesülünk – a morál jegyében. Álljon itt egy teljes szöveg, a 21.: „Őrző hit, vezérlő szópár, soha nem / éreztem ennyire szükségét, hogy kimondjam: / nincs olyan parancsolat, / mely elnémíthatna, mondom, az / utolsó szó jogán is mondom: ha / másként nem, eleink búvópatak- / csöndjével, a magunk rejtekes / idejét is túléljük!” S ugyan nincs itt az a szó, ami Adynál oly fontos: a „mégis”, ám mindenképpen rokon a kétféle akarás, a „csak azért is!” belső parancsának megnyilvánulása. Függetlenül tértől és időtől.
Persze vannak Tamás Menyhértnek is állandó motívumai. Például a fák állandó jelenlétét említhetjük, az első kötettől (Szövetségben a fákkal, 1974) mindmáig. A fa itt is sokszor megjelenő fogalom és jelkép. Néhány példa: „A látszat játszhat, fordulj el, takard el a / szemed, ha más nincs, a fák árnyékával…” (44.); „…szövetséget kötöttem a fákkal…” (uo.); „…én az eperfát választottam…” (29.); „…mi lesz / az ablakomra árnyaló nyírfa sorsa…” (56.). A fa méltó társa itt az embernek, a maga organizmusával, sorsával, ég felé tartásával. Az élet nélkülözhetetlen része. Növekedése, természete az emberhez mérhető. S közben – a szövegkörnyezet segítségével – beleláthatunk a költő belső műhelytitkainak világába, az alkotói folyamatba, azon belül a folytonosan jelen levő önelszámolás mozzanataiba. A „fáj, amit elmulasztottam” gondolata sem megkerülhető számára.
Megcsodálhatjuk az anyanyelv fényességét, hiszen ez is az életmű középponti értéke, miként a hűség, a magyarság, a székelység erkölcsisége hasonlóképpen. Így folytat párbeszédet a természettel, a fákkal, a mindenséggel. Ugyanakkor természetes az az aggodalom is, amely a „felzajgó világhasadás” (52.) miatt született meg. Ismét a felelősséget érző írástudó tollán. És vannak gyötrő kérdések, a személyes léttel, a fogyó idővel számolván. Egy idevonatkozó szép részlet: „Mi egyebet tehetnék, őrzésemül napszakot / váltok, a lassú virradatot, székely szólítással, / vilámodásra, a fény ünnepére váltom…” (54.). S itt a felülemelkedés mozzanata újra! Sőt! A „vilámodás” a kulcsszó a következő műben is, ahol az egész életre kiterjeszthető. (Ez a szép szó egyébként a Google szerint nem létezik…) Az sem véletlen, hogy előző könyvének hőse, Tamási Áron is megjelenik újra ebben a kötetben, és éppen a nyolcvanas ciklus végkifejletében, a befejező sorokban. Köszönetnyilvánítása után így szól: „…Ébresztő lélek volt, ébresztésében a fia / voltam. Örök terü? Fenyvesek léptét vise- / lem a vállamon” (80.). Azt hiszem, „édes” terü ez…
A Folyam-versek már a nyolcvan után született művek rövid gyűjteménye. Fontos tételmondata: „…akinek egyetlen irányt / rendelt az Isten, kialvó szemhatárig, / folytatnia kell!…” (II.). Ez is teher, illetve „székelyül” terü! Vagy egyfajta „eleve elrendelés”? Mindegy is; a lényeg az, hogy a költő nem teszi le a lantot a változó időben sem. Az „őrszó” erejével megy tovább az úton, amíg csak lehet. A magyar költészet folytonossága jegyében, hiszen a kétszáz éves elődnek is áldoz kötetzáró művével, a Három újraképzelt Petőfi-képpel. A halál elől a halálba futott költő titokzatos sorsát megidézve, s a gyönyörű végszóval: „…Még aznap égig nőtt a fehéregyházi / kukoricás…” (Nap, 2023)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
