Hogy mi az a tropotica, azt a neves nagybányai szobrász, Vida Géza tudta legérzékletesebben elmagyarázni, szemléltetve egy kompozíciós művében is a szédületes forgatagú néptánc egészen különleges voltát.
A kettős identitású, román–magyar kultúrájú Vida Géza (1913–1980) korának élvonalbeli művésze volt. Páratlanul gazdag életműve a kortárs romániai művészet megbecsült értéke lett. Nagybányán élt, de nem tartozott a festőtelepet fenntartó közösséghez. Ami igazán érdekelte, a Nagybánya környéki hegyvidék s különösen az Avas falvainak népi kultúrája. A népművészet vonzotta, a népélethez kötődő ősi formákhoz igazította minden más kortársétól különböző művészetét. A Nagybányától északkeletre húzódó Avas-hegység népének és falvainak tüzetes ismerete jószerint kiapadhatatlan forrása lett szobrászatának.
Innen ihletődött motívumainak kiemelt darabja lett az Avasi tánc – a tropotica – szoborba faragott kompozíciós jelenete. Három férfialak egymásba kapaszkodva – bocskoros román erdőlakók –, elképesztő gyorsasággal járják a csakis ezen a vidéken ismeretes táncot.
A szobor alakjai mintha lebegnének a föld felett, mozgásuk dinamikája leküzdeni látszik a gravitációt. Elkülönülnek a környezetüktől; egyedül a tánc sodró ereje válik létezésük alapjának. Vida művészetének expresszív vonulata ebben a műben érte el alkotó művészetének egyik csúcsát.
E jelenet irodalmi vonatkozásokban is megörökítődött.
Egész véletlenül bukkantam rá a Vida-szoborral párhuzamba állítható leírásra. A nagybányai születésű szépíró, Tersánszky Józsi Jenő (1888–1969) megelevenítő írásban örökítette meg azt. Van egy könyve, ritkábban emlegetett írása, A félbolond. Kulcsregény a nagybányai művésztelepről. Ennek egyik fejezetében, amely épphogy csak kapcsolódik a festőtársaságot bemutató groteszk tablóképhez, fölbukkan a paraszttánc leírása.
A vidék elrománosodott, de magyar hangzású nevüket megőrző legényei ismerték és járták ezt a lendületes népi táncot. Ezt lehetett előadni csoportosan, de szólóban is. Utóbbi rendszerint az ünnepség bevezetője volt. A közeli Sikárló faluból összegyűlt bányászok mulatsága kezdődött az izgatottan várt táncbemutatóval. Álljon itt hitelesen Tersánszky leírása.
„– Hej, Mundru! Mundru! Mundru! Mundru! – szólt a fölszólítás az ünnepség bevezetőjeként. Mundru, azt jelenti: szép! Madarász Pávelnek hívják (a táncra ösztönzőt). Kiszolgált katona. Egyszerű bányamunkás. Három szép gyerek atyja. Tehát mint családapa szerénykedik, hogy ő táncoljon, amikor itt annyi legény van! Persze nekifog mindjárt. Már azért is, mert a Madarász Pável jelenlétében nem akad legény, aki elropna egy táncot, amíg ő meg nem kezdi.
…Akkor az esetlen, lassú mozgású, szelíd Madarász Pável egyszerre kihúzta magát. Ahogy egyet egyengetett derekán, s a két karját meglóbálta a levegőben, máris úgy tetszett, nem is áll többé a földön. Olyan könnyedén, olyan szilajul ugrott egyet, mint a csikasz farkas… Két lába, dereka, vállai, még a feje is lejteni kezdte a táncot. Majd összecsapta a két tenyerét, és elképzelhetetlenül változatos, elképzelhetetlenül gyorsan kezdte csapdosni tenyereivel folytonos ugrások közben a csizmaszárát, a két combját elölről, hátulról, folyvást fokozva a gyorsaságot.
Valóban azt a csalódást keltette az emberben, hogy nem is ereszkedik le a földre, hanem a levegőben marad, ott fordul és csapkod, perdül és csapkod, hirtelen ott vág bele újra az eszeveszett fickándozásba a levegőben… A táncos szinte azt az igézetet származtatta át acélrugószerű inaiból akárki nézőjére, hogy csak egy kis fürgeséget kell belefektetni a mozdulatokba, és már le van győzve a nehézkedés minden törvénye, nincs lomhaság, nincs fáradtság és nincs más a világon, csak ujjongás.
Úgy rémlett, hogy Madarász Pável mozdulatainak gyorsasága hatványozottan fokozódik. Olyan arányban, mintha négynegyedes ütemben kezdte volna, a végén már harminckettedesen is túlkerekedett itt-ott mozdulatai sebessége. De erősen éreztetett szünkópákkal szállott vissza eredeti ütemére, hogy pillanatra se váljék gépiessé. Főleg ez tette ellenállhatatlan hatásúvá mutatványát.
Az orosz kazacska, az angol vagy néger dzsigg vagy stepp bámulni, tanulni jöhetett volna a tánchoz.
…Olyan bódultan és szemkáprázva néztem ezt a bányászt, ahogy egy csodát nézünk. Aztán, amikor megtörölte homlokát vagy húsz percig tartó tánc után, és lihegve, mosolyogva, már elkeveredett újra a tömegben, és nem hajlott az unszolásra, követelésre, hogy folytassa a táncát! …hát egész sereg legény ugrott a helyére, és kezdte járni ugyanazt a táncot.”
A szobrász Vida Géza aligha ismerte Tersánszky leírását. Mint ahogy a Nagybányáról távozott és a Nyugat nagy prózaírói közé emelkedett Tersánszky sem tudott sokat Vida művészetéről. Kettejük nagybányai működése, fölfedezett témáik mégis a szellemi kötődést mutathatja művészetükben.