Kontra Ferenc: A fiú

A lét folyamatos dráma. Gond – ahogyan Heidegger fogalmazná. A gond pedig az időhöz kötött mindennapi lét megjelenési formája. Ebben élünk. Az íróember ennek a megjelenési formának hanyatlásában kapcsolódik a valósághoz. Amikor már elmúlt vagy múlóban van. Amikor levonhatók tanulságai.

Történetek a múló időben – ezt az alcímet is adhatta volna új könyvének az Elszánt történetek helyett Kontra Ferenc, az események linearitására való tekintettel, egyúttal utalva a mű regényszerű felépítésére is.

Ám A fiú se nem regény, se nem novellák gyűjteménye, illetve ez is, az is. Az első, ami azonnal feltűnik, hogy két történet tartalmában annyira összekapcsolódik, mintha ugyanannak a regénynek két fejezete lenne (Határfolyó, Hat vendég). A regény műfaj mellett szól a szerkezeti idő linearitása, az egymást követő történetek előrehaladó mivolta is. Ami nincs az időtengelyre szabva, vagyis maga a történetmondó mintegy külső szemlélőként meséli el, kitérőnek, közjátéknak tekinthető (Dzsemila, A leandervirág illata). Már a könyv címe is ravaszul félrevezető, ugyanakkor a mű célját megvilágító is. A kötetindító három történet központi figurája, a fiú, mint a szövegegységek egyre sűrűbb szövésű anyagának origója – az elbeszélő névtelenségben hagyott valamely 20. századi őse –, az időkezdet előtti időnek jelöltje. Fiktív életének folytatásaként fogható fel mindegyik további elbeszélt szöveg. A fiúnak meghal az anyja, az utolsó ember, aki családjából megmaradt. Árvaházba kerül, attól kezdve a sorsa irányítja. Örökbe fogadják, egy házaspár vele egykorúan meghalt fiának szerepét kell alakítania (Hasonmás). Képmutató világban találja magát, természetes ösztönei fellázadnak ellene, lázadásában ez egyszer szerencséje lesz, egy másik családnak megtetszik gerinces embert mutató őszintesége, magukhoz veszik gyerekpótléknak, már felnőtt, de súlyosan beteg színész fiukat kell pótolnia, tőle kapja a létprogramot: meg kell ismernie az éjszakát.

A fiú, a már nem élő elbeszélő, egyben minden cselekmény példaadó mintája, a kötetindító történetekben (A fiú, Hasonmás, A Hold csendes színpadán) árnyalt személyiségrajzokkal elevenné tett küldetés- és öntudatos árva, aki mintegy az árvaság sehova nem tartozásából, létének abszurd mivoltából kovácsol sorsot az elkövetkező nemzedékek számára. Az abszurditás örökhagyójának is mondhatnánk, beszélhetnénk a Trianon által elszakított Délvidék sajátos világáról is, ha Kontra Ferenc egy szóval is szóba hozná azt, de Kontrának most mindez nem témája. Beleszületve természetes létállapotnak tekinti az országhatáron kívül születettséget, a kétnyelvűség állapotát, mint ahogy – akárhogy is vesszük – annak is mutatkozott azidőtt, a délszláv háború előtti, úgynevezett békeidőben. Kívülállását, helyzetének kívülálló mivoltát sajátos módon a Latinóra idős tanárnője nyomatékosítja: „Te vagy a jugó gyerek, ugye?” Inkább a magyar abszurd világa ez, ami az országhatáron kívül rekedt nemzettársait és ön-létét is lefokozó módon lerománozza, lejugózza, leukránozza, leszlovákozza.

Fontos az, hogy a kötetindító három történet csak annyiban része a regényszerűség szerkezeti felépítésének, hogy leképez egy kezdet-idő előtti időt, amelyben még sem az elbeszélő, sem a történetmesélő nincs jelen, mintegy önmagán és saját idején kívül áll. A történetek: az idegenség változatai, a létéből önhibáján kívül kizuhant illúziótlan gyermeki élet sorsalakító mozzanatai. Mintha a klasszikus görög dráma nyitó egyensúlyához lenne közük, aminek a bevezető részében a kar szólal meg először, ismertetve a szereplőket, a lezajló cselekmények kiváltó okait. Régi, szép magyar szóval nevezhetjük ezt a három történetet összefoglalóul akár előversengésnek is.

A 2., 3., 4. részben lépünk be az elbeszélő idejébe, ami a kiskamasz kortól a felnőttkorig ível. Érdekes és fontos motívumszál köti össze ezeket az egyes szövegeket: a zene. Kontra nemzedékének, mondhatni, ez az egyik alapélménye a hatvanas évek olasz slágereitől a rockon át a Pink Floyd The Dark Side of the Moonjáig. A falra rögzített színes poszterek, a kortárs énekesek ideálvilágától a mai „könnyűzene” elslamposodásáig.

Tagadhatatlan, hogy A fiú történetei legnagyobbrészt önéletrajzi ihletésűek. Amit látunk, a szerző szemével különíthetjük el fontosakra és kevésbé fontosakra. A figurák is eszerint közeliek vagy távoliak. Kontrától távol áll az egyes események, figurák fölötti ítélkezés. Írói alapállása a ritkán oldódó, tárgyilagosságba burkolódzó komor szkepszis, ami eleve meghatározza a történetben az egyes figurák sorsát, a végkimetelt. Az ember hibákból és esendőségből van fölépítve. Egyedül csak a kamaszkor kíváncsi, világfelfedező vadóc merészsége kap felmentést. A felnőtt embernek sorsa van, kíméletlenül múltjában, életvitelében gyökerező. A tragédia nem zárul le, következmény az időben: nincs menekvés. A Határfolyó katonák által megerőszakolt asszony áldozata hiába épít magának egy benső magányban új létállapotot, hiába rekeszti ki a külvilágot, s teremt egy lehetséges harmóniát, a kegyetlen múlt árnyai kíméletlenül utolérik, bevégzik a megsemmisítés folyamatát (Hat vendég). Erre utal az első bekezdésében szereplő mondat: „Elhatározta, hogy bárkivel beszéljen is, a hangneme végig könnyed, enyhén gunyoros lesz, hiszen nincs más célja, mint elfelejteni a határfolyót.” Mintha egy korszak telt volna el a két történet között, nem egy-két év. Talán azért, mert elmarad a szövegből a lélektani állapotok hol tragikus, hol kevésbé tragikus ábrázolása, amire a Kontrát megelőző szerzők még egy-egy életművet építhettek fel. Kontránál a történetek végkövetkeztetése, mint az egzisztencializmus íróié: nincsen remény.

„Nincs napsütés árnyék nélkül, és meg kell ismerni az éjszakát” – írta le Camus a Sziszüphosz mítoszában. Kontra Ferenc szinte pontosan ismétli-idézi a camus-i gondolatot A hold csendes színpadán zárlatában: „Fiú, most figyelj rám! Majd visszatérek egyszer, addigra megismered az éjszakát. Nem téveszted el az utat, a sötétség nem lesz az ellenséged, és sokkal bátrabb leszel.” A reménytelen sorsok, a prózaművészet éjszakájának nagy ismerői: a magyar Móricz és az amerikai Faulkner jutnak eszembe, az Úri muri és a Megszületik augusztusban, de ebből az éjszakából nőnek ki az abszurd sorsú Édes Anna és az „elátkozott Dél” öntudatlan világú figurái, vagy Kontránál a függönybe törölt pávapörköltös kezek nyoma, az ebédlőasztal alatt elszórt pávatollak kék szemei (Hat vendég) is.

Az éjszaka: titok és életismeret. Vagy valami egészen más. Folytatva Camus-t: „azzal a sötétlő, zárt éjszakával, melyet a szellem hoz létre önnön vesztét keresve”. Ám, hogy miképpen van hasznunkra ez az éjszaka, köznapi definícióval nem kifejthető. Camus és nyomában Kontra sem sokat segít bennünket tovább az eligazodásban. Viszont találkozunk vele bőséggel A fiú olyan történeteiben, mint a Lidércek a téli éjszakában, Apám és a vonatok, Karaktergyilkosság és A fjordokon. Egy biztos: nincs holnap, nincs remény.

Kontra Ferenc tűpontos megfigyelő. Nagy műgonddal vigyáz is erre a tulajdonságára. A jelenetek körülállását aprólékos, precíz kidolgozással festi. Enteriőrjei nemcsak hangulatot, hanem történelmi korszakot, korabeli személyiségjegyeket is viselnek, előre- és visszavetítenek. Olyan szimbólumokkal beszélnek, mint a Hat vendég lakásbelsője, a mozi fáradt olajjal beeresztett padlója, a falba vert százas szögön lógó hangszórók vagy az elszakadt filmekből az összeragasztáskor kiollózott erotikus jelenetek. Ezekkel a jelképekkel pótolja a megkerülhetetlen realista ábrázolást. Ezek a jelképek is emberi léptékűek, éppúgy, mint a ledózerolt mozi épületében ragadt emlékek: a gyermekkor elmúlásának borzongató pillanatai: „minden mozielőadás egyben az utolsó is volt” (Az utolsó mozielőadás).

A köznap valósága és az abszurd. Realizmus és egzisztencialista szemlélet, avagy költészet és kíméletlen igazmondás: mindez együtt egy olyan, érzelmek nélküli világban, aminek már puszta létezése is abszurd, aminek szabadsága a lehető leg­viszonylagosabb, és csak szólamokban létezik: ez A fiú varázslata.

Hosszú utat tesz meg a fiú, évezrednyit. A családi monda szerinti őse, a római katona, akit büntetésül a kincses barlangban hagytak, hogy ingével az aranyakat fényesítse, amíg csapataik vissza nem térnek (Latinóra); az árva gyerek, akit próbára tesz árvasága azzal, hogy gyermeklét helyett az éjszakában kell felfedezőútra indulnia, amelynek során meg kell ismernie az éjszaka (vagyis a világismeret) különféle változatait, miközben felnőtté válik, de a próbák sora soha nem változik.

Az út vége (?), A fjordokon, egy özvegyasszony és a történetmesélő beszélgetésének befejezése egy kopottas hajón (halálhajón?): „A Hardanger-fjordot várom. Azt majd együtt nézzük a feleségemmel. Az lesz a végállomás is, utána átszállunk, cirkálás nélkül hazamegyünk. Ne várja azt a helyet, ott van a sziget Arnold Böcklin híres képén. A holtak szigete. Megfestette, amire gondolunk: úgy ragaszkodunk a halálhoz, akár a fa a földhöz gyökérze­tének rejtett hálózatával. Mégis odamegyünk ezért a borzongató látványért. Mert mögötte hullámzik a lelkek óceánja.”

A fjord valóságos. Norvégia második legnagyobb fjordja. A sziget is, a Böcklin-festmény is, csak külön-külön. Az előbbi valóságban létező, az utóbbi szimbólum. A kettő szimbiózisában A fiú – egy emberélet – története. (L’Harmattan, 2023)